A történtek ismeretében magától értetődik, hogy december 1-jén a magyar ember gyászol, de legalábbis igyekszik minél hamarabb, csendesen túllépni e napon. Hinnénk ép ésszel. 1918. december 1-jének azonban megvan a sajátságos magyar utóélete is. Már amennyiben lélekben magyaroknak nevezhetők a rögvest említendő események Stockholm-szindrómás főszereplői.

Valamiféle végzet általi elrendeltetés folytán ama másik tragikus decemberi napot, 2004. december 5-ét mintegy keretbe zárja két másik: 2002 és 2009. december 1-je. Nyilvánvaló és érthető, hogy ez a nap a románok számára örömünnep, nem véletlenül vált a román állam nemzeti ünnepévé. Az azonban valóságos kafkai abszurd, hogy ezen a napon a románokkal – no persze, a megbékélés és a reálpolitika hazug hívószavai mögé bújva – együtt ünnepelnek magyar politikusok is.

Emlékezzünk: hét évvel ezelőtt a budapesti Kempinski szállóban Adrian Nastase országa nemzeti ünnepe alkalmából fogadást adott, amelyen vendégül látta Medgyessy Pétert, Magyarország akkor hivatalban lévő miniszterelnökét (aki saját elmondása szerint Erdélyben „cserepedett fel”), Kovács László külügyminisztert, valamint a korábbi, rendkívül rossz emlékű államfőt és volt írót, Göncz Árpádot, a magyar nemzet legendás „Árpi bácsiját”. Ebben az évben pedig a budapesti abszurd megismétlődött Bukarestben, a cotroceni-i elnöki palotában. A román elnök, Traian Basescu által rendezett fogadáson a vendégek sorában láthattuk Szász Jenőt, az erdélyi MPP vezetőjét, akinek politikai hitvallása középpontjában – legalábbis a korábbiakban így hírlett – a Székelyföld autonómiájáért való harc áll.

És akkor próbáljuk megérteni a megérthetetlent. Idézzük fel, mivel szokták ezek a jó urak magyarázni a magyarázhatatlant, szolgai, gyáva megalkuvásukat, a teljes nemzeti önfeladást. A napjainkban újra a hazai politika porondjára lépő ex-biztos, Kovács elvtárs hajdanán parlamenti felszólalásában teljesen helyénvalónak tartotta az említett protokolláris rendezvényt a két nemzet közötti történelmi megbékélés jegyében, továbbá azt is kifejtette, hogy a gyulafehérvári határozattal összefüggésben nem ildomos a magyar államterület megcsonkításáról beszélni, hiszen 1918. december 1-jén a nemzeti önrendelkezés wilsoni elveinek diadalra jutásáról volt szó, és a hazánk megcsonkítását kinyilvánító trianoni diktátumot csupán másfél évvel később, 1920. június 4-én írták alá, a jelenlegi magyar-román államhatárt pedig az 1947. évi második párizsi békében jelölték ki. Mindez forma szerint igaz ugyan, azonban a román hadsereg rögtön a gyulafehérvári döntés után átlépte a Maros folyó vonalát (az ettől délre fekvő részeket már korábban megszállta), s gyakorlatilag az év végére egész Erdély területét birtokba vette, kész helyzetet teremtve, így a Párizs környéki békekonferenciának utóbb már csak az adott status quót kellett szentesítenie. 

Az RMDSZ, illetve most már nyilván az MPP vezetése is – a kétségkívül létező – reálpolitikai szükségszerűségre, bizonyos kényszerpályákra hivatkozik, azzal próbálja igazolni a csak saját maga számára hasznot hozó politikáját. Nem mellesleg erre Budapesten is úton-útfélen hivatkoznak már több mint hatvan éve. Történelmi tény: a saját nemzeti érdeknek folyamatosan más hatalmi-nemzeti törekvések és célok alá rendelése eddig még semmiféle kézzelfogható eredményt nem hozott az alárendelt pozícióban lévő kisebbségnek, autonómiát, nemzeti jogokat, élhetőbb közéletet kizárólag erővel, elszántsággal, valamint szükség esetén erőszakkal lehetett elérni. S itt említhetnénk a már annyiszor hivatkozott baszk, dél-tiroli, ír stb. példákat. Másfelől az is történelmi tény: a permanens, elvtelen megalkuvás, a politikai gyávaság az adott közösség, nemzeti kisebbség helyzetében mindenkor csak romlást hozott, sőt, végső soron elvezetett a szóban forgó etnikumnak mint politikai-kulturális entitásnak a teljes megsemmisüléséhez. Ezt a magától értetődő tényt egyébként az elmúlt hat évtized „magyar” nemzetiségpolitikája is gyászosan igazolja.

Ebben a tekintetben éppen a románoktól tanulhatnánk nagyon sokat, hiszen az ő politikai-vallási vezetőik már a 19. században, a „magyar világban” következetesen és megalkuvás nélkül képviselték saját jól felfogott nemzeti érdekeiket. Ilyenformán abban is biztosak lehetünk, hogy román részről soha, semmilyen körülmények között nem ünnepelnék meg velünk, magyarokkal például 1867. július 28-át, amikor Ferenc József szentesítette a magyar országgyűlés által a kiegyezésről alkotott törvényt, amely egyebek között kinyilvánította Erdély és a szűkebb értelemben vett Magyarország unióját, noha akkor Erdélyt még csak nem is Romániától szakították el, hanem addigi több évszázados autonóm, magyar különkormányzatát szüntették meg, és rendelték alá a budapesti kormányzatnak. Az is bizonyos, hogy egyetlen román politikus sem fog magyar kollégájával koccintgatni 1940. augusztus 30-ának évfordulóján, amikor a második bécsi döntés aláírására került sor, hiszen ennek eredményeként kaptuk vissza Észak-Erdély területét. 
E két nap ugyanis minden román számára nemzeti gyásznap. S minden román politikus – tartozzék bármely politikai párthoz, vagy valljon bármilyen politikai filozófiát – egy tekintetben azonos elvet vall: tudja, hogy mi hazája és nemzete java és érdeke, így mindenfajta belpolitikai civódást és személyes gyűlölködést alárendel ennek a nagy nemzeti célnak.

Arra a cselekedetre pedig, amit az állítólagos „magyar” politikusok elkövettek hét évvel ezelőtt a Kempinskiben, tegnap pedig a cotroceni-i palotában, létezik egy ékes, régi magyar szó: haza- és nemzetárulás. 

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kapcsolódó: Kempinski Bukarestben: a gyalázat megismétlődik, ezúttal "polgári" részvétellel

Ajánló:  A trianoni diktátum - A szégyenletes nemzetgyalázat nyomtatásban!(x)