- Hisz abban, hogy Csúrogon, az Ön szülőfalujában, valaha is úgy lehet emlékezni a magyar áldozatokra, hogy a megemlékezésen szerbek is részt vesznek?
- Nagyon szeretnék hinni benne, bár volt már rá alkalom, amikor a Tartományi Képviselőház szerb ajkú alelnöke eljött a megemlékezésre és fejet hajtott az áldozataink előtt. Akkor azt hittük, hogy ez mindig így lesz, de sajnos a valóság más.
- Amikor kutatni kezdte saját családja és édesapja személyes tragédiáját, milyen céllal tette ezt, és mi valósult meg abból a napjainkig?
-Édesanyám nagyon sokat mesélt arról, hogy mi is történt velünk. Az ő meséjéből tudom, hogy mikor vitték el édesapámat és mikor végezték ki minden nemű bírósági végzés nélkül, és hogyan váltunk mi földönfutókká, mi történt velünk a koncentrációs táborban, ahol nyolc hónapon keresztül sínylődtünk, ahol úgy bántak velünk, mint az állatokkal vagy még rosszabbul és hogy sokan meghaltak közülünk. Amikor édesanyám is meghalt, akkor kezdtem kutatni a túlélőket, hogy legalább papírra vessem az emlékeket, ha már nincs sír, nincs temető és nem volt koporsójuk sem az apáinknak. Úgy gondoltam, legalább a nevük legyen maradandó, hogy soha ne feledkezzünk meg róluk, hisz ők nem csak a mi áldozataink, hanem a magyar nemzet áldozatai.
Sajnos csaknem semmi sem valósult meg mindabból, amit életcélomul tűztem ki, amikor 1992-ben először elvállaltam a tartományi képviselői tisztséget, és a későbbiek folyamán sem, 2000-ben. Annyi talán mégis, hogy a könyveimben állítottam emléket az ártatlanul kivégzett magyaroknak. Még talán annyi, hogy személyemmel én is hozzájárultam, és kezdeményezője is voltam, hogy a Vajdasági Képviselőház törölje el a kollektív bűnösséget. Ezt tehát – hogy nincs kollektív bűnösség – a Vajdasági Képviselőház kimondta, de a szerb szkupstina a mai napig ezt nem tette meg. És 15 év után sem tudtam elérni azt, hogy egy maradandó emléktábla legyen az 1944/45-ben ártatlanul kivégzett csúrogi magyarok tiszteletére. Ez nagyon fájó érzés.
- Mint számos helyen Vajdaság-szerte, a magyar áldozatokról Csúrogon is megemlékeznek s Csúrogon is keresztet állítanak annak tudatában is, hogy ismét lerombolja valaki. Hogyan tovább?
- Igen. Minden évben letesszük a keresztet amit Légvári Sándor készít. Saját kezével faragja ki a feliratokat édesapja és a többi ártatlanul kivégzett magyarok emlékére. A kereszteket sorra tönkre teszik, összetörik, vagy elégetik. A kőből készült emléktáblát kalapáccsal szétverték. Meggyalázzák a halottaink emlékét, és meggyaláznak minket élőket azzal, hogy szeméten, ganén keresztül kell menni, hogy letegyük a koszorúinkat. Azonban ez nem a mi szégyenünk. Ez a társadalom és az ott lakók, az elkövetők szégyene.
Nemrégen voltam a zsablyai polgármesteri hivatalában, ahol kértem, hogy engedjék meg egy maradandó emléktábla felállítását. Azt a választ kaptam, hogy a városrendezési tervben benne van: az izraeli állam segítségével ott, ahol apáinkat elföldelték, rekreációs központot létesítenek, és talán azon belül helye lenne egy keresztnek is. Szomorú, hogy rekreációs központ épülhet ott, ahol a halottakat elföldelték. Mi csúrogi magyarok az elvett földekért, házakért, templomért, a feldúlt temetőért, a kiontott életekért csak egy kis darab földet kérünk vissza, ahol emlékparkot létesíthetnénk, hogy méltóképpen emlékezhessünk meg a meggyilkolt áldozatainkról. Ezt sem engedik meg.
De addig, amíg az egészségünk engedi, mi mindig ott leszünk, akkor is, ha ezt az ott lakók nem szívesen veszik.
- A szerb kormány egy júliusi határozatával megalakította a második világháborús szerbiai tömegsírok feltárásával megbízott bizottságot, amely hírek szerint októberben meg is kezdte munkáját. Ön mit vár ettől a bizottságtól?
- Már régen meg kellett volna alakítani a bizottságot és a levéltárakat kinyitni, hogy láthatóvá legyenek a kutatók számára. Ennek ellenére, én nagyon őszintén mondom azt, hogy számunkra, túlélők számára nem ez a legfontosabb. Mi nem akarunk csontokat számlálni. Csak egyetlen egy mondatot szeretnénk hallani a mindenkori szerb kormánytól, azt hogy kimondja nyilvánosan: a szerb partizánok nagyon sok ártatlan magyart kivégeztek, meghurcoltak elűztek, és kollektív bűnösnek tartottak, illetve tartanak a mai napig. Félő, hogy ha valamikor is vége lesz a kutatásnak, akkor már nem lesznek hozzátartozók, akik csak azt várják, hogy rehabilitálják a hozzátartozóikat és hogy vegyék le róluk a kollektív bűnösség terhét.
- Az idén Aracs-éremmel tüntették ki Önt, s egy interjúban ennek kapcsán azt mondta: azt várja a szerbektől, mondják ki nyíltan, hogy megtörténtek a magyarok elleni megtorlások. Kimondják? S úgy hogy a szerb közvélemény is értesüljön róla?
- Igen, azt várom a szerb kormánytól és a szerb néptől is, hogy mondják ki, ismerjék el, hogy 1944/45-ben megtörténtek az atrocitások a magyarok ellen. Ne csak az legyen olvasható a csúrogi szerb iskolában az emléktáblán, hogy a magyar fasiszták áldozatai és jönnek a szerb nevek, hanem legyen egy másik tábla is, hogy a szerb partizánok áldozatai és jöjjenek a magyar nevek. Mindaddig, amíg a szerb diákok csak az egyik táblát látják, addig mi mindig fasiszták maradunk a számukra. Meg kell változnia a társadalomnak , s ezen belül a történelem tanításának, és nem gyűlöletet szítani a családokban és az iskolákban.
Tisztelnünk kell egymás áldozatait. A halottakról való megemlékezés alapvető emberi jog.
Hogy kimondják-e? Remélem, talán egyszer kimondják, hisz a békés együttélés ezt egy normális társadalomban megköveteli. A kérdés csak az, hogy mi milyen társadalomban élünk.
(Vajdaság Ma)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum