Elfeledett történelem: Csontok útja - Sztálin egyik leggyilkosabb agyszüleménye

Amikor erről a tájról beszélünk, mindenki a hidegre gondol: nem ritka, hogy télen a -72 Celsiust is eléri a levegő hőmérséklete. Ilyen körülmények között épült meg a történelem leggyilkosabb “sztrádája”, a Csontok Útja.

A Yakutsk-ból Madaganba tartó út 2000 km hosszán az odacipelt rabok milliói adták az életüket egy őrült ember ötletéért. Az út építése közben minimum 2 millió rab halt meg. Vannak történészek, akik ezt a számot megduplázzák...

Szibériában hatalmas aranymezők voltak/vannak, melyek Sztálin hatalmas gazdagság utáni vágyát voltak hivatottak kielégíteni. Viszont akadt egy probléma: az aranyat nem tudták könnyen szállítani a nagyvárosokba az akkori kor közlekedési eszközeivel, ugyanis még utak sem vezettek oda. Így jött létre a sztráda gondolata. Az első szakaszt 1932-ben kezdték el. A 2000 km-es borzalmat 1953-ban fejezték be, Sztálin halálakor.

Az utat télen és nyáron is építették. Télen a -72 fokos hideg akadályozta a rabok munkáját, tavasszal és nyáron pedig az olvadások teremtettek egész embert elnyelő mocsarakat az építési területeken. Sztálin folyamatosan küldte a Gulágra az elborult elméje által “rendszeridegennek” tekintett orvosokat, tisztségviselőket, tanárokat, vallásos embereket (keresztényeket, ortodoxokat, zsidókat stb.) és mindenkit, aki az üldözési mániás vezető által halottnak ítéltetett. Sztálin, a II. világháborúban német hadifogságba esett orosz katonákat sem kímélte: a békekötés után elengedett szovjet katonákat szinte ugyanazon transzporttal már küldte is ki Szibériába! A telepekre csak úgy özönlöttek a kiközösített orosz polgárok. Hajóval, vonattal, esetleg teherautóval szállították őket. Nagy részük már az út közben meghalt. Ezeket az embereket csak egyszerűen ledobták a szállító járműről.

Azokra a - hívhatjuk így - szerencsét-lenekre, akik túlélték az utazást, még nagyobb borzalmak vártak. Mindennap 12 órát kellett dolgozniuk, az időjárás másodlagos volt csakúgy, mint az emberi élet. Az út építése közben folyamatosan építették a kiszolgáló egységeket. Ahogy haladtak a munkával, úgy emelkedtek ki a földből az újabb barakkok. Ezek az épületek mai napig állnak. A rabok szállítását gyorsan megépített és talán egyszer használt vasúti útpályával oldották meg. Ma már ezek az ideiglenes épületek, sínpárok elhanyagoltan állnak a nagy pusztaságban. Talán egy vonat ment rajtuk.

A Csontok Útjának mindennapjai borzalmasak voltak és semmiben nem tértek el Szibéria többi telepétől. A táborparancsnokok mindennap bementek az épületekbe, és elkérték azok céduláját, akik aznap nem végezték rendesen a munkájukat. Ezeknek az embereknek megpecsételődött a sorsuk: még éjszaka a parancsnok kihívta az épületből őket, levetették velük a ruhájukat, majd kivégezték mindet. Viszonyítás végett álljon itt a következő rémisztő adat: egy “szimpla” telepen a rabok átlagos életkora 6 hónap volt. Ez az átlagos életkor a Csontok Útja mentén nem volt 1 hónap!

A kegyetlenség a nap minden percében folytatódott. Volt olyan eset, hogy az út melletti egyik táborban 169 embert egy általuk ásott sírba állították, majd fejtetőn lőtték mindegyiküket. 1998-ban az a folyó, amelyik keresztezi a tábort és a Csontok Útját is kiáradt, és kimosta a még mindig fagyott és konzerválódott holttesteket, a teljesen ép téli ruhájukban.

Azoknak a raboknak is meg volt pecsételve a sorsa, akik nagyobb erejük miatt tovább tudták építeni az utat, mint társaik: a könyörtelen hidegben folyamatos mozgásban kellett lenniük. Az a rab, aki kicsit is pihent, vagy azonnal lelőtték, vagy kínzásképp elvették tőle a szerszámokat és félreállították vigyázállásba. Nem kellett sok idő hozzá, hogy szerencsétlen ember kőre fagyottan dőljön el. Őket, kik ott haltak meg, és megfagyott a testük, az őrök feldaraboltatták a rabokkal, és a kőkemény testmaradványokat bedobták a kiásott útra. Innen ered a Csontok Útja név, hisz a felső réteg alatt az emberi testek adták az alapot.

A Csontok Útja manapság is használható, de csak télen, amikor már nincsenek a tavaszihoz hasonló hatalmas áradások, melyek keresztezik az autók útját.

A Csontok Útja legyen örök mementó: a kommunizmus sokkal nagyobb áldozatot követelt az emberiségtől (és így tőlünk, magyaroktól is), mint a sokak által legsúlyosabb emberi borzalomnak tekintett holokauszt. Ne feledjük el soha a kommunizmus rémtetteit, még akkor sem, ha el akarják velünk azt feledtetni! Ük-, déd-, nagyapáinkat és apáinkat ölték meg egy eltorzult eszmerendszer miatt. Emberek tízmillióit végezték ki, emberek százmillióinak az életét és jövőjét tették tönkre.

Tartsuk emlékezetünkben, csakúgy mint a többi kommunista rémtettet: mondd el fiaidnak! - hangzik a holokauszt túlélőinek mondata. Igen, mondjuk el mi is, mit tett családunkkal, velünk a kommunizmus. Szibériában az ott lakó emberek úgy tartják, hogy az út mentén levő farönkök egy-egy emberéletet jelképeznek: egy rönk, egy élet - tartja a mondás. Amint egy fákkal övezett úton haladunk - legyen az Szibériában, Magyarországon vagy bármely más országban - gondoljunk a Csontok Útja építőire és az összes kommunisták által kivégzett, tönkretett, megbecstelenített emberek millióira. Mert ők többen vannak...

Egy rönk. Egy élet.

Bíró Barna

(Megjelent a Baráti Jobb második számában. Kiadja a Jobbik Magyarországért Mozgalom II. kerületi szervezete.)