Úgy gondolom, ők is a jelenlegi hatalom, a diktatúra megszűntetését kívánják, s tudják, világosan látják, hogy ez pusztán szövegeléssel vagy parlamenti ki-be vonulgatással nem megy. Így a kifosztás zavartalanul, akadálytalanul folytatódik, az ország teljes káoszba, nyomorba, a harmadik világba süllyed. De ha az ellenzéki politikusok követeléseinkkel – a megszállás megszűntetésével, a gyarmatosítási folyamat visszafordításával, a kiszolgáltatott vidéki embereknek a Magyar Gárda segítségével való megvédésével - nem is értenek egyet, akkor legalább azért jöttek volna közénk és velünk az utcára az elmúlt években, hogy tiltakozzanak a rendőrterror, az emberi jogaink sárbatiprása ellen. Nem tették. Ők tudják miért nem.
Vona Gábor megtette.
Békésen, de határozottan szembeszállt a diktatúra pribékjeivel, hagyta magát bántalmazni, bilincsbe verni, fejét lenyomva, megalázva, nagy nyilvánosság - közvetve az egész világ nyilvánossága előtt – elhurcolni, fogságba vetni.
Sorsközösséget vállalt az övéivel.
Ezzel lezárult egy korszak Magyarországon. Az a korszak, amikor úgy éreztük, hogy lehajtott fejjel kell eltűrnünk a hazánk gyarmatosítását, a megszállást, a mezőgazdaság, az ipar tönkretételét, az emberek nyomorúságba taszítását, egy vékony milliárdos réteg és külföldi megbízóik dúsgazdaggá válását. Vége annak, hogy a hazájukért kiállni akaró emberek úgy érezzék, hogy politikusaik – párthovatartozástól függetlenül - a „másik oldalon állnak”. Vége annak, hogy úgy érezzék: a politikusok ellenfeleik, legjobb esetben pedig közömbösen, tettek és valódi elkötelezettség nélkül tűrik a kifosztásunkat, tönkretételünket.
Szilárd meggyőződésem, hogy ha 2002-ben lett volna ilyen politikusa Magyarországnak, vagy ha azóta bármikor – különösen 2006 őszén – Vona és a Jobbik már jól ismert lett volna, akkor ma Magyarország nem harmadik világbeli lecsúszott gyarmat lenne. Nem lennénk Európai Uniós tagállam létünkre, szégyenszemre olyan ország, ahol az emberi jogok sárbatiprása mindennapos gyakorlat s a tömeges rendőri brutalitás, a koncepciós politikai eljárások hétköznapi jelenségek.
Ha bátor, az emberi jogok, az emberi méltóság és a magyar emberek iránt mélyen elkötelezett politikusaink lettek volna, akkor most emelt fejjel, méltóságban élhetnénk, s a diktátorokat pillantok alatt elkergettük volna, már az emlékük is homályba veszne. Sok időt elvesztegettünk, de most végre „helyzetbe kerültünk”. Végre valódi nemzeti ellenállást tudunk tanúsítani, végre újra úgy érezhetjük, hogy ez a MI HAZÁNK és itt mi alakítói és nemcsak elszenvedői lehetünk a sorsunknak.
Ezt a gyökeresen más, zsigereiben is MÁS, a „rendszerváltás” utáni Magyarországon teljesen újszerű politikát folytatja majd a Jobbik, meggyőződésem szerint minden más lehetséges területen is. Ugyanígy szolidaritást vállal a gazdákkal, a kisvállalkozókkal, a munkavállalókkal, nem „előkelő idegenként”, viselkedik a honfitársaival, hanem sorsközösséget vállalva, melléjük állva, a helyzetüket átérezve. Magyarként, s érzőszívű emberként. S a Jobbik Magyarországért Mozgalom – reményeim szerint a többi ellenzéki erővel együtt, őket elszántságra és bátorságra rábírva – vissza fogja venni Magyarországot azoktól, akik elrabolták, túszul ejtették. Mert nekünk, magunkfajtáknak csak ez az egy hazánk van.
Isten óvja és vezesse Magyarországot!
Szeretettel: Morvai Krisztina
(Kuruc.info)
AJÁNLOM AZ OLDALT
kuruc.info, 2009.07.06.Ezen a nyáron, július 4-én, a pozsonyi csata ezeregyszázkettedik és az Erzsébet hídi csata hetedik évfordulóján fordulóponthoz érkezett a magyar nemzeti ellenállás története. Vona Gábor, az üstökösként előretörő új erő, a Jobbik elnöke megtette azt, amit pont hét évvel ezelőtt, a jelenlegi diktatúra kezdőpontját jelentő „hídfoglaláskor” az ellenzék vezetőjének és vezetőinek meg kellett volna tenniük.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum