„Elbeszélt engem Magyarországon"

  2009.05.27. 16:47

 
 Ki a „fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni”? Él még? Hány éves, hogy hívják? Mihelyst nyomára bukkantam, egy verőfényes májusi napon unokájával, Dénes Mártával és a helyi unitárius lelkész feleségével, Újvárosi Katalin székelymuzsnai lelkésznővel felkerekedtünk, és meg sem álltunk addig, amíg…

Nem messze a vártemplomtól egy mellékutcában, amint megpillantottam a kék kicsi házat, éreztem: jó helyen járunk. Három kaszafordulatnyi helyen elhevert a levágott fű – az unoka csendesen megjegyezte: nannyó kaszált ma, mert elnőtt a zöld.

A pitvaron túl, a gerendás, tapasztott falú lakószobában Lídia néni uzsonnához készü- lődött. Szeme-szája elállt a csodálkozástól: „Mit írtak?” Márta magyarázta: hogy kalácsot adott, és szavalt. „Elbeszélt engem Magyarországon…” – merengett. 

„Miért akarta tudni, hogy hívnak?”

Hogy kerültünk mi oda? „Nannyó” csak álmélkodott: valóban azért mentünk, hogy meghallgassuk?

„Elmondom a hosszú verset. S tényleg mondjam?” Hamar döntött, kiegyenesedett, és szólt: „Aki verset mond, áll…”
Hangosan, tagoltan, érces, erős, mély hangon és a legnagyobb átéléssel elszavalta Petőfi A szerelem átka című, 30 szakaszos versét. (Szerk. megj.: Petőfi Sándor írta Borjádon 1845. szeptember 26. – október 7. között.) 
Megállt kezemben a toll, amíg hallgattuk: a „szószegő asszonyról”, a „két átkos hegyről” szóló strófákat és a bátorítást: „Ne marjon a bánat fullánkos kígyója…” 

A versmondás végeztével leült az asztal mellé, fejét kezére támasztotta. Még mindig hitetlenkedett: a mostani „kellemes látogatók” pusztán a verseiért jöttünk…
Felsejlett benne az emlék. Tényleg szavalt idegeneknek a vártemplomnál egyszer. Az is, nem mondta meg a nevét nekik. 

90 éves lesz november 25-én

„Minden reggel 6 órakor felkelek, úgy, ahogy tudok…” Fél, hogy elesik, ezért botra támaszkodik. Visszaemlékezett, honnan is a versek szeretete? Amikor 
iskolába járt, a tanító bácsi szombaton egy verset tanított a magyar könyvből. A „román világba’ ” Derzs nem tartozott magyar területhez, csak szombatonként volt magyar oktatás. 

Öt osztályt járt. Pedig csak négyet akart… „Szegény leány vótam, készültem szógálni, nem akartam menni a gimnáziumba. Nem tudtam követelni, hogy az édesanyámék adjanak pénzt. Hatan voltunk testvérek. A többi is mind el volt menve.”

Lekerültek a berámázott képek a falról: egy keretben a családi fotótár. Apjuk korán meghalt. „Szüleim és Dénes”. Sorolja testvérei születési évét: ’10, ’12, ’14, ’17, ’19, és a „kicsi testvérem” ’24-ben. Mára Margittal ketten maradtak. Soha nem veszekedtek. Az évkülönbség elmosódott: olyanok manapság, mintha ikrek lennének. 

Könnyen, jól tanult. Amit valahol meghallott, már tudta. „Jó voltam kicsi koromban is. Helyt ülök, édesanyám megdicsért”. Mártára tekintett, és nyugtázta: „az unokák mind jól tanultak… Veled ágáltak a tanító nénik!”
Aztán derűsen sorjázta saját emlékeit: fel kellett olvasnia a Maros és az Olt történetét. „Mondd el az értelmét! – kérte a tanító. Könnyedén megfelelt. „A testvérem nagyobb volt, az ő könyvét nem tudom, hányszor elolvastam…” Volt egy fiú az osztályukban. Szavalnia kellett a Szomorú történetet. Kezdte is, de csak a címig jutott, amit néhányszor elismételt: szomorú történet… Szomorú tör… Mire a tanító: folytasd, a gyermekek már úgy várják a „szomorú történetet”. Jót kacagtunk az emlékidézésen, mintha ott állnák az osztályteremben. A mi nénik pedig: máig egyszuszra felmond 30 szakaszt is! „Jő a fülembe, megmarad az agyamba’. Hallottam, s mondtam”. Kicsit restelkedik, hogy „ágál”, de így volt. 

„Nem méssz szolgálni! – döntött a tanító – Az ötödik osztályt ki kéne járjad. És elintézte, hogy az óvodába’ takarítsak.” „Jaj, fiam, oda korán fel kell kelni – aggódott az édesanyja. De máig büszke: pénzt is kapott a takarításért, és tanulhatott a gimnáziumban.

Mikor egyedül van, akkor is mondja a verseket

Tud vallásost is. Imádságot könyvből olvassa. Elszaggatta, annyit forgatta. „A konfirmáción mindörökké szavaltak: a szülőknek, a lelkésznek; „megköszönve fáradtságát, töredelmét…” – és mondta, mondikálta azokat a rímeket, amit gyermekei, unokái, dédunokái tanítói is hallgattak azóta. „Ez a nehéz iskolaév a végéhez ért”. Minden unokájának megtanította a Mesebeli kiskirályhoz kezdetűt. „Bársony itt a gyepes udvar. Szalmatetős kicsi kunyhóm palotádért nem adom.”

Mielőtt elköszöntünk feltett még egy találós kérdést: „Úton menyen, úton halad…”

Nincs kivel beszélgessen. Nagyot hall. Nem jár a szomszédokhoz, „ha szólnak, nem hallom”. Délután ötkor már be van zárkózva.
„Az éjjel nem is tudok aludni…” Mintha csak unokájának mondaná: „Vén szotyorhoz két előkelő asszonyt hoztál! Na, te…”
Márta nekünk szólt: „Most egy hétig erről mesél majd” és maradt még a nagymamájával.

Megdicsérjük a saját kezűleg művelt virágos- és veteményeskertet. Hangosabban, mert nem hall jól. 70 szál viruló tulipánja van, megszámolta. És megtudtuk: akkor kell ültetni a tulipánhagymát, mikor a búzát vetik. Amikor átülteti, ad a lelkésznőnek is majd. Viruljanak, ha ő már nem lesz is. Csak hatvan szál maradt a kertben, egy-egy csokorral nekünk adott belőle. Mondván: „a jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!”

Megöleltem, de egy hirtelen mozdulattal megcsókolta a kezemet. Ugyanolyan mozdulattal, nekem is jól esett hasonlóképpen cselekednem. Elpálcikált, minket alig vitt a lábunk. Hiszem, ilyen a katarzis. „Úton menyen, úton halad…” Kalácsot, virágot ajándékoz, és lélekbe írja verselő tudományát – kilencvenévesen. A jó Isten áldja meg egészséggel, békességgel!

Molnár Melinda, Székelyhon
Fotók: Újvárosi Katalin

Kocs Elemérné, született Orbán Lídia. Három gyermeke közül egy meghalt. 3 unokája, 3 dédunokája van. 32 éve özvegy, 77-ben halt meg a férje. A községházán takarított, és ő volt a falu dobosa is.

* * *

Hozzászólások megjelenítése