Világos tény, sőt mára közhely, hogy az 1980-as évek végének magyarországi rendszerváltási kísérlete zsákutcába jutott. Ennek számtalan oka van a magyar nemzeti értelmiség gyöngeségétől és naivitásától kezdve a társadalom széttagoltságán és ebből fakadó könnyen manipulálhatóságán keresztül a kommunista oligarchia előrelátó zsákmánykimentéséig, ám az egyik eredendő bűnről keveset beszélnek. Ez pedig nem más, mint a Szabad Demokraták Szövetsége. A szélsőséges liberális párt ugyanis zsigeri mimikri-politizálásából adódóan élen járt a rendszerváltási kísérlet idején a megtévesztésben. Hangos, radikális antikommunizmusuk magasra röpítette őket, hogy aztán sorra potyogtassák fertőző piszkukat a magyar mindennapokra. Az SZDSZ egyrészt kíméletlen aljassággal igyekszik elpusztítani minden megmaradt erkölcsi normát, másrészt e formáció politikusai bármikor lelkiismeret-furdalás nélkül tagadják meg fennen hirdetett elveiket. A radikális látszat-antikommunizmust a kommunista utódpárttal való összeállás követte, majd legújabban a Fidesz felé riszálta magát egy liberális vezér, aki szerint a legnagyobb ellenzéki párttal is elképzelhető az együttműködés, ha az megszabadul Orbán Viktortól. Az SZDSZ maga a megtestesült erkölcstelenség a közéleti prostitúció. E párt sajátja a mimikri, az alakoskodás. Bármilyen szerepet és annak az ellenkezőjét is bármikor eljátszik, ha annak révén a parlamenti küszöböt súroló törpepártként a hatalom birtokosa maradhat.

S ehhez az elvtelen tekergőzéshez páratlan gyűlölet is társul; gyűlölet mindenki iránt, aki veszélyezteti a szerintük őket megillető döntő befolyású pozíciókat. Az SZDSZ politikusai és szellemi holdudvarának kitartottjai, a média-prostituáltak, az ilyen-olyan egyetemi katedrákat bitorló és onnan az ifjúságot mérgező megmondóemberek arcátlanul maguknak vindikált, vélt szellemi fensőbbségük hamis tudatában farizeus moralizálgatással szirénáznak minden „szélsőséges”, azaz védett státusukat akár a legcsekélyebb mértékben veszélyeztető megnyilvánulás esetén. E státust természetesen a nemzeti öntudattal rendelkező, a magyarságért cselekedni akaró és tudó emberek veszélyeztetik, ezért marnak bele mindenkibe, akiben lehetséges magyar példaképet sejtenek, ezért köpködik hisztérikusan nemzeti jelképeinket a Szent Koronától kezdve a Turulon át az Árpád-sávos lobogóig. Ezért nacionalista, klerikális és idejétmúlt számukra a Himnusz, ezért nevezik giccses fasisztának Wass Albertet, ezért nevetséges magyarkodás az ő interpretálásukban történelmünk jeles pillanatát megörökítő Feszty-körkép. Ezért mondhatta azt Eörsi Mátyás, az SZDSZ első számú külpolitikusa 2004-ben az elszakított magyarok magyar állampolgárságának visszaadásáról szóló népszavazás előtt, hogy ez „neki személy szerint” nem érdeke, és ezért ítélte el a párt elnöke, Kóka János az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket. Ezért igyekeznek sárba rántani, megsemmisíteni mindent, ami nemes, szép, igaz, éltető erő. Azért akarják elrágni gyökereinket, hogy rávethessék magukat a kidőlő fára, és hersegve, csámcsogva fölfalhassák.

Megállapítható, hogy e rágcsálóhad megnyilvánulásai, cselekedetei alapján teljességgel idegen Magyarországtól, a magyarságtól.

De vajon honnan jöttek, kik ezek, akik tudatosan, gonoszságból, hideg számítással – és tegyük hozzá, főként a magyarság ostoba, önsorsrontó, báva tétlensége következtében – soha nem látott válságba és pusztulásba taszították Magyarországot?

„Mi, magyar demokraták (így! – a szerk.), utódai vagyunk mindazoknak, akik a francia forradalom hármas jelszavának örökségét kívánták politikai valósággá tenni. Annak az Európának a része akarunk lenni, amely az elmúlt kétszáz évben nagyobb haladást ért el, mint az emberiség egész addigi története folyamán. (…) Utódai vagyunk a polgári radikalizmusnak, amely általános választójoghoz, politikai jogokhoz akarta juttatni az egész magyar társadalmat, és amely utoljára érezte át teljes tragikus jelentőségében Magyarországnak a nyugati fejlődéstől való leszakadását.

Elődünk Jászi Oszkár, aki nem tett engedményt soha semmilyen színű totalitarizmusnak és nemzeti elfogultságnak. (…) Mérték- és példaadónak tekintjük a három magyar forradalmat: 1848-at, 1918-at és 1956-ot. (…) 1918 hozta meg a politikai szabadságjog teljességét, a munkásosztály emancipációját és az első földreformtörvényt. (…) A jog az ember elemi politikai állapota; jogaink ember mivoltunkban gyökereznek, s nem a ’közösség’ javára végzett szolgálat jutalmaként nyerjük el őket a szolgálat arányában. A kötelességek következnek a jogokból és nem fordítva.” E mondatok az SZDSZ 1988-ban megfogalmazott Elvi Nyilatkozatában olvashatók. És már itt tetten érhető e párt szélsőséges alapállása: az úgynevezett haladás elvont mítoszának hajszolása, a „nemzeti elfogultság” elleni harc (vagyis a nemzeti lét, egy adott nemzethez való tartozás lényegtelennek és esetlegesnek tekintése), a harcoló Magyarországot belülről tönkretevő, a Trianont és ezáltal egész huszadik századi tragédiánkat megalapozó Károlyi- és Jászi-féle 1918-as forradalom történelmi idolként való fölmutatása.

Az SZDSZ emblematikus alapítói – Kis János, Bauer Tamás, Pető Iván, Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Tardos Márton és mások – mind a baloldal szignifikáns alakjai voltak, többük a Magyar Szocialista Munkáspártban is szerepet vitt, mások, mint például Demszky vagy Haraszti, a Kádár-rendszert balról, maoista alapról támadták. Közös volt bennük világnézetük folyamatos változtatása – ők ezt haladásnak, fejlődésnek hívnák, pedig ez csak az identitászavaros ember lázas keresgélése, állandó alakoskodása. Közülük többen egyébként azóta kiléptek az SZDSZ-ből, például Kis János, de a korábban ugyancsak emblematikus szabad demokrata Tamás Gáspár Miklós, Hack Péter vagy épp Tölgyessy Péter (utóbbi – minő figyelemre méltó váltás – a Fideszben folytatta pályafutását) is otthagyta az antikommunista retorika után 1994-ben éles fordulattal a Magyar Szocialista Párt koalíciós partneréül szegődött, Horn Gyula, az egykori karhatalmista kormányának tagjává lett pártot. Szép tablót lehetett volna festeni a koalíciós frakciókról: az 1956-os szabadságharc leveréséért önként fegyvert fogó Horn Gyula oldalán ott feszíthetett volna az egykori ötvenhatos halálraítélt Mécs Imre SZDSZ-es képviselő. Aki egyébként azóta már az MSZP-frakció tagja. E jelenségre jobb, ha nem is keresünk jelzőket.

Az SZDSZ gyökerei a hírhedt 1919-es katonatizedelő komisszár, majd marxista teoretikus, Lukács György „iskolájáig”, illetve a Kádár-rendszer idején szellemi egyeduralmat gyakorló Aczél György köreiig nyúlnak vissza. Történelmi elődeik, a polgári radikálisok – Jászitól a ritkábban emlegetett Zsolt Béláig – voltak annak az úgynevezett urbánus értelmiségi rétegnek markáns képviselői, amely már a huszadik század első felében szellemi polgárháborúban állt az összefoglaló néven népinek nevezett, főleg írók által alkotott táborral. A népi–urbánus ellentétről, erről a huszadik századi magyar történelmet végighasító társadalmi rianásról Vásárhelyi Mária, az egykori SZDSZ-alapító, majd a Soros Alapítvány magyarországi helytartójaként tevékenykedő Vásárhelyi Miklós lánya, az SZDSZ közismert híve, médiaszociológus írt meglepően nyílt és őszinte publicisztikát a 168 Óra című szélsőséges hetilap 2007. február 6-i számában.

Idézzük a virtigli SZDSZ-közeli szerzőt: „A magyar középosztály kialakulása és fejlődéstörténete kacskaringós utat írt le az elmúlt másfél században. (…) Magyarországon ugyanis már a századforduló előtti évtizedekben két egymástól elkülönülő középosztály létezett: az állami bürokrácia állásait betöltő, alapvetően a birtokait veszített közép- és kisnemesi családok sarjaiból verbuválódott, önmagát ’nemzetiként’ és/vagy ’keresztény, úriként’ megjelelő középosztály, illetve a polgárosodás motorját képező ’polgári’ középosztály. Vagyis a mostani társadalmi szembenállás gyökerei valójában a 19. század második feléig nyúlnak vissza, és a középosztály megosztottságából fakadnak. Az önmagát ’a nemzet gerincének’ tekintő keresztény-úri középosztály tagjai a kezdetektől görcsösen ragaszkodtak korábbi kiváltságaikhoz. A kibontakozó kapitalista viszonyok számukra nem jelentettek mást, mint az ellenséget, amely megfosztotta őket birtokaiktól, előjogaiktól, életformájuktól. Így aztán egyrészt alkalmatlanok voltak arra, hogy a polgárosodás élére álljanak. Másrészt ellenségként tekintettek azokra, akiket nem öröklött jogaik, hanem – az iparosodás és a kereskedelem felvirágzása során – azok a készségek emeltek a középosztályba, amelyeket az új viszonyok megkívántak. (…) A kétféle identitású középosztály megosztottságát és belső ellentéteit tovább mélyítette a trianoni trauma: az elcsatolt területekről több százezer, önmagát a középosztályhoz tartozónak valló, ám megélhetési forrást nélkülöző magyar települt vissza. Jelentős részük ’keresztény-úri-magyar’ mivoltára hivatkozva kívánt egzisztenciához jutni, illetve másokat kiszorítani pozícióiból.” Vásárhelyi Mária azt is világossá teszi, kiket ért a hagyományos, keresztény magyar középosztállyal szembenálló polgári középosztályon: „A numerus clausus pedig már a húszas évektől törvényesítette a polgári középosztály gerincét adó zsidóság kiszorítását az állami pozíciókból és a szellemi életből.”

Nos, ez az a réteg, amely vállaltan az SZDSZ történelmi előképe. S ez a történelmi gyökere a „polgári középosztály”, vagy urbánus értelmiség, vagy liberális intelligencia – nevezze ki-ki tetszése szerint –, valamint a „népi” értelmiség, a keresztény középosztály kibékíthetetlen szembenállásának. Utóbbi réteget egyébként ráadásul kommunista társutassággal is vádolja Vásárhelyi Mária idézett írásában: „S bár a diktatúra felpuhulásával párhuzamosan nem csupán javult a helyzetük, hanem valójában elsősorban ők voltak azok, akikkel a Kádár-rendszer kiegyezett, a rendszerváltást követően mégis elemi erővel tört föl e rétegben az évtizedek óta elfojtott sérelem, a revánsvágy. Ez a réteg érezte leginkább úgy: a rendszerváltással eljött az ő ideje, és ’benyújthatja a számlát’. Ezt pedig a kommunista diktatúra idején elnyomott, de hallgatólagosan mindvégig elevenen élő ’nemzeti’, ’keresztény’, ’úri’ származásból eredeztethető felsőbbségére alapozták, illetve arra a meggyőződésre: ők képviselik a kommunizmus idején megszakadt történelmi folytonosságot. Ezen a zűrzavaros és avítt ideológiai alapon, valamint az ebből fakadó, valós és vélt sérelmekre alapozott, engesztelhetetlen antikommunizmus talaján szerveződött újjá a hazai jobboldal a rendszerváltás idején.” Mintha bizony nem épp az SZDSZ lett volna az a párt, amely a leghangosabb, legradikálisabb antikommunista retorikával lépett föl. És bizony pont a liberális párt volt az, amely már 1987-ben, a lakiteleki találkozót – amelyen e tábor jelesei közül ott volt Konrád György író, az SZDSZ egyik szellemi háttérembere – követően nem antikommunizmussal, hanem inkább kollaborációval vádolta a Magyar Demokrata Fórumot. Amely szerveződés akkor még a hagyományos keresztény-nemzeti középosztályt képviselte.

Vásárhelyi Mária ugyanakkor keresetlen őszinteséggel ír a rendszerváltási kísérlet időszakában SZDSZ-ként manifesztálódott „polgári középosztályról” is: „Miközben a másik oldalon – az elmúlt évszázadban lejátszódó folyamatokhoz hasonlóan – teljesen elkülönülten kialakult egy új, alapvetően ideológiamentes, pragmatikus középosztály.” És itt be is zárul a kör. Vásárhelyi Mária, az SZDSZ-közeli médiaszociológus igazolta azt a tételünket, hogy a liberális pártnak valójában nincsenek elvei, és amit akként hirdet, az pusztán csalétek. És bár az első szabad választások óta folyamatosan zsugorodik a párt (az 1990-es választáson a szavazatok 24,09 százalékát gyűjtötte be az SZDSZ, 1994-ben 17,62-öt, 1998-ban már csak 6,22 százalék jutott a liberálisoknak, 2002-ben 5,57 százalékot, tavaly ugyanakkor a négy évvel korábbinál valamivel többet, 6,50 százalékot kapott), mégis megkerülhetetlennek bizonyul, és sorsfordító döntéseket erőltet rá Magyarországra, akár saját koalíciós partnere ellenében is. Ilyen például a társadalombiztosításban felhalmozott adóforintok széthordására bevezetendő több-biztosítós egészségügyi rendszer. Ezt kizárólag ez a mára mindössze egy százalékosra zsugorodott törpepárt akarta lenyomni a magyarság torkán, mégis sikerült nekik, s még a korábban tiltakozó néhány szocialista országgyűlési képviselő is behódolt, és úgy szavazott a törvényről, ahogy azt az SZDSZ akarta. Nesze neked, demokrácia!

Az SZDSZ-t tehát nem értékek, hanem érdekek tartják egyben. És a gyűlölet mindenki iránt, aki ezzel szembesíti őket, illetve úgymond zavarja köreiket. A párt értelmiségi holdudvarába tartozó Kornis Mihály drámaíró egy alkalommal eszenciálisan meg is fogalmazta ezt a jakobinus görcsöt az SZDSZ Beszélő című lapjának 1993. december 2-i számában: „Mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket.”

A retorika mit sem változott az elmúlt száz évben. A hagyományos középosztály mint retrográd, sárba ragadt (Tamás Gáspár Miklós, az SZDSZ-ből azóta kilépett alapító egykori megfogalmazásában a „lábszagot” és „mucsát” képviselő), fölösleges réteget, sőt, mint történelmi limlomot jeleníti meg a liberális médiafalka, míg a „polgári középosztály” a maga elvmentességével és „pragmatizmusával” (mely kifejezés eufemisztikus megfogalmazása a „cél szentesíti az eszközt”, netán a „pénznek nincs szaga” gyakorlatának) a progresszió, a haladás elvont fogalmainak képviselője. A vér nem válik vízzé Vásárhelyi Mária esetében sem, hiszen így ír: „E két párhuzamosan létező középosztály között ma is elevenen lüktető feszültségek alapja és ereje kísértetiesen idézi az évszázaddal korábbi viszonyokat. Napjainkban ez éppúgy a progresszió fékezőjévé, a modernizáció akadályává válhat, ahogyan ez rendre megtörtént az elmúlt másfél évszázadban. A két középosztály közt feszülő ellentéteket minden eddiginél láthatóbbá és élesebbé teszi a társadalom modernizációját jelentő reformfolyamat, amelynek sikere vagy sikertelensége a középosztályok között dúló háború végére is pontot tehet. Mert eldőlhet: közülük melyik erősödik, melyik gyengül meg végérvényesen. Ezért és ennyiben nem csalatkozunk, amikor úgy érezzük: a szélsőségesen megosztott társadalomban, a kétféle középosztály tagjai között élet-halál harc folyik. S ez a küzdelem nemcsak a középosztályok, hanem a társadalomfejlődés irányát is hosszú távra meghatározhatja.”

Nos, Vásárhelyi Máriának utolsó két mondatában kétségtelenül igaza van. S ezzel feltárul az SZDSZ genezise. Magyarországon elsődlegesen nem a magyarság szakadt ketté, hanem a keresztény-nemzeti értelmiségi, polgári réteget akarja megsemmisíteni egy elvek, erkölcsök, értékek nélküli réteg, amelynek politikai képviselője az SZDSZ.

Ágoston Balázs

Forrás: http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/cikk_nyomtatas.php?id_cikk=8320  

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés