A fény liturgiájában a fényköszöntő rítus az ókori lámpagyújtás ősi szertartásából fejlődött ki. A tűzszentelés a frank birodalomban már a 8. században szokás volt a pogány tavaszi tüzek ellensúlyozására, amit Róma a 12. században vett át. Ekkor vált általánossá a bevonulási körmenet is. A húsvéti gyertyához kapcsolódó ősi szertartás a galloknál nyerte el mostani formáját (a kereszt jelének, az évszámnak és az alfa és omega betűknek a bevésése, a tömjénszemek ráhelyezése).

Az olvasmányok minden vigília velejárói voltak kezdettől fogva. A keresztség szentségének kiszolgáltatása húsvét éjjelén is már az ősegyház gyakorlata volt. A vigília ünnepség koronája az Eucharisztia ünnepélyes bemutatása.

A húsvéti vigília szertartását szombat este, illetve az éjszakai órákban mutatják be.

(euroastra.hu)

 AZ EGYHÁZ SZENTSÉGEI

1. Rítusoktól, szertartásoktól ösztönösen húzódozik a mai ember. Rituális megkötöttségeknél sokkal vonzóbb magatartás számunkra a természetesség és a spontaneitás. Úgy érezzük, ily módon őszintébben tudunk megnyilatkozni, mint ceremóniák által. Úgy szeretünk viselkedni, úgy szeretjük adni, mutatni magunkat, ahogy és amilyenek vagyunk, minden cicomázás és sallang nélkül. A szentségek kétségtelenül bizonyos szertartásokkal vannak összekapcsolva, és talán emiatt is vannak fenntartásai sok embernek ma a szentségekkel szemben. Viszolygásunkon talán sikerül túltenni magunkat, ha újra átgondoljuk a szentségek mibenlétét és próbáljuk új megvilágításban látni őket.

A keresztény szentségek a nagy húsvéti esemény gyümölcsei. A szentségek itt és most jelenvalóvá teszik Krisztus keresztáldozatát és feltámadását és annak gyümölcseit kiterjesztik a személyre, aki részesül az illető szentségben. Jézus értünk feláldozta életét és meghalt a kereszten. De Isten örök Igéjén, még ha emberként volt is közöttünk, nem foghat a halál; a minden élet Ura széttöri a halál bilincseit: Jézus harmadnapon feltámadott a halálból, és ezt az új, halhatatlan életét meg akarja osztani minden emberrel, aki azt elfogadja. Jézus szentségei révén részesülhetünk az Ő feltámadt életében.

2. Amit Jézus tett az emberekkel földi élete során: gyógyította őket, megbocsátotta bűneiket, táplálta őket a csodálatos kenyérszaporításkor, italt adott nekik a kánai menyegzőn, mindazt akarja tenni mennybemenetele után is, mindig és mindenütt a földön. Jézus életadó áldásaiban most az Egyház szentségei révén részesülünk. A szentségek látható jelei Isten láthatatlan kegyelmének; ezek a látható jelek Isten életét közvetítik az embereknek. Hogy jobban meg értsük e különleges szentségi jelek jellegét, lássunk egy egyszerű példát: Az emberek közötti barátság érzelme láthatatlan, s hogy arról a másik ember tudomást szerezhessen, azt látható jelekkel kell kifejezésre juttatni. Ha távollevő barátunkat születésnapján levéllel köszöntjük, ez látható jele a barátság láthatatlan érzelmének, éspedig olyan jel, ami emlékezteti barátunkat a barátságunkra. Ha barátunk születésnapjára ajándékkal kedveskedünk, mondjuk egy nyakkendőt adunk neki, akkor ez az ajándéktárgy nemcsak emlékezteti őt barátságunkra, hanem azt az ajándékot használni is tudja, tehát az nemcsak emlékeztető jel, hanem hasznos jel is. Végül ha barátunkat több barátja születésnapi ebédre látja vendégül, ez a fehér asztal körül együtt töltött örömteli idő nemcsak érzékelhető jele a barátságnak, de a barátságot tovább építi, jobban elmélyíti, azaz teszi azt, amit jelez. A keresztény életben is többféle jel vesz minket körül. A feszület a falon, az ichtys halszimbólum, egy-egy szentkép stb. mind olyan jel, amely emlékeztet bennünket Isten irántunk való szeretetére, barátságára. A Szentírás Isten szava, Isten különleges ajándéka számunkra, olyan jel, amely nemcsak emlékeztet az Ő szeretetére, hanem tanít is, azaz hasznos is számunkra. A szentségek végül, mint a keresztség vagy az Eucharisztia, nemcsak jelzik Isten irántunk való barátságát, hanem azt teremtik, adják, árasztják is belénk, azaz a szentségek olyan hathatós jelek, amelyek teszik azt, amit jeleznek. Így pl. az Eucharisztia kenyere nemcsak szimbóluma Isten bennünket éltető szeretetének, hanem csakugyan az élet kenyere, Jézus teste kenyér színe alatt, amely a szentáldozásban valóban egyesít bennünket Krisztussal.

3. A szentségek, mint hathatós érzékelhető jelei Isten láthatatlan, de valóságos ajándékának, pontosan megfelelnek az üdvösségtörténet jelen szakaszának, az Új szövetségnek, amely az Ige megtestesülésével vette kezdetét. A megtestesülés korszakában élünk, melyben Isten Fia emberré lett, azaz melyben Isten a látható anyagba rejtőzve éri el az embereket, gazdagítja életüket saját életével. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy Krisztus a maga megtestesülését folytatja a szentségekben, amikor anyagi valóságokat használ arra, hogy hozzánk jöjjön. De az a tény, hogy a búzából készült kenyér Krisztus teste, a szőlő borrá érett nedve az Ő vére lehet, hogy a víz vagy az olaj képes Isten életét közvetíteni az embernek, valamiképp szentté tesz minden anyagi létezőt, az egész anyagi világot felemeli, megváltja, mintegy istenivé teszi. A bennünket körülvevő természet megnemesedik attól a nagyszerű szereptől, hogy Istent viheti az emberek felé. A hit szemével felfedezhetjük a dolgoknak ezt a csodálatos színeváltozását. Csakugyan, Teilhard de Chardin-nel elmondhatjuk, hogy isteni közegben, isteni milieu-ben élünk.

4. Bár a hét szentség mindegyike kimutathatóan Jézustól és Jézus korából származik, és valamennyivel élt is az Egyház kezdettől fogva most már közel kétezer éven át, az a tanítás, hogy pontosan hét szentség van, se nem több, se nem kevesebb, aránylag későn, a középkor folyamán alakult ki és szilárdult meg. Korábban a szentség szó latin megfelelőjét, a sacramentum-ot igen tág értelemben, minden olyan látható valóság jelölésére használták, amely valamiképpen isteni titkot vagy kegyelmet közvetít, úgyhogy pl. még a 12. században maga Szent Bernát a nagycsütörtöki lábmosást is sacramentum-nak, szentségnek tekintette, de annak nevezte az egyházi év ünnepeit, szent időszakait, sőt a Szentírás egyes szavait is. Száz évvel később Szent Tamásnál már kialakult és végleges volt mind a szentség, sacramentum szó jelentése, mind a szentségek száma.

Követlek... bárhova mégy" (Mt 8,19) !!!   (BEAVATÁS A HÚSVÉTI MISZTÉRIUMBA)

A legősibb időktől fogva a keresztény közösség hosszabb ideig készítette elő a hitújoncokat a keresztény misztériumokban való részesedésre. Azt az « utat », amelyet az emberek megtesznek a Krisztus örömhírével való találkozástól az egyházba való felvételig, keresztény iniciációnak nevezzük. (Initiatio latin szó: kezdés, bevezetés, beavatás). A három beavató szentség: a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia. «A kereszténységbe avatás szentségei által az emberek megszabadulnak a sötétség hatalmából, Krisztussal együtt meghalnak, eltemetkeznek és feltámadnak, megkapják a fogadott fiúság Lelkét, és Isten népének közösségével együtt ünneplik az Úr halálának és feltámadásának emlékét» (AG 14).

Találkozásaink sokszor megelőzik a szavakat. Megtörténik, hogy már az első találkozás alkalmával megsejtjük a másikról, hogy jó barátra találtunk benne. Az igazi találkozáshoz azonban szükség van időre, a másik alaposabb ismeretére, egymás kölcsönös « felfedezésére ». Sokszor csak hosszú «út» után jutunk el ahhoz a ponthoz, hogy kölcsönösen egymásnak ajándékozhatjuk önmagunkat.

Valami hasonló történik akkor is, amikor egy serdülő vagy felnőtt találkozik Krisztussal. Kezdetben talán megsejti, hogy Krisztus mit jelent barátjának, munkatársának, vagy azoknak a hívőknek, akik az Eucharisztiát ünneplik közösen. Ezután esetleg megsejti azt is, hogy neki is mily sokat jelentene Krisztus: értelmet adna életének, új élet születésének forrása lehetne számára. Utána folytatódik a keresés, töprengés, - esetleg kétkedés és félelem (az elkötelezettségtől való félelem) gyötrik. Aztán - a kétkedések és bizonytalanságok ellenére - növekszik a bizalom és a bátorság; a keresés megtalálással és «megtéréssel» végződik.

Így volt ez az első keresztény századokban, amikor a legtöbben felnőttként léptek Krisztus közösségbe. Ma is ez történik azokkal, akik felnőttként (serdülőként) lépnek az egyházba; azokkal is, akiket ugyan gyermekkorukban megkereszteltek, de később személyes döntéssel, öntudatosan akarnak Krisztus egyházához csatlakozni. A felnőttek «keresztény iniciációja» személyes és teljes «belépést» jelent Krisztus közösségének életébe.

Az egyházi közösségbe való bevezetés (beavatás) szakaszai a következők:

• Evangélizáció és a katekumenátus (hitújonci idő) előtti  időszak: ez az Evangélium hirdetésének, ill. meghallgatásának ideje; megismerkedés Krisztus örömhírével az igehirdetés (az ige hallgatása) által.

*.Katekumenátus: hitújonci időszak; hivatalosan befogadják a keresztény közösségbe azokat, akik hittel, elfogadták az Evangéliumot, és kifejezték kívánságukat, hogy az egyházhoz akarnak csatlakozni. A keresztségre és a többi beavató szentségre készülő hitújoncokat katekumeneknek is nevezzük (görög eredeti szó: «kihirdetettek», mert nevüket kihirdették a közösség előtt). Ebben a szakaszban a közösség bevezeti a hitújoncokat a hit mélyebb ismeretébe és a hitéletbe. Ez a «bevezetés» a katekézis; (görög szó, magyar megfelelője: «visszhangzás»). A hithirdetés visszhangra talál a hívő lélekben.

• Közvetlen mélyebb előkészület a húsvéti misztérium Ünneplésére a keresztény iniciáció szentségeiben való részesülés révén. Ebben az időszakban: «beírják a neveket» a «választottak» közé: tehát a plébánián bejegyzik a hitjelölteket. Ettől a pillanattól fogva tehát már a keresztény közösségben nem névtelenek: testvéreik mint személyeket fogadják el őket. Az előkészületi időben (nagyböjtben) a katekumenek meg akarnak tisztulni és jobban felvilágosodni a hit titkairól. lsten szavának fényénél jobban akarják látni, mi az bennük, ami javításra vár, amit a Léleknek meg kell szentelnie, ami jót a kegyelemnek meg kell erősítenie. Ebben az időszakban az egyház «átadja» a kiválasztottaknak a hitvallást (Hiszekegyet), az Úr imádságát (Miatyánkot). A hitvallás elfogadása által a katekumenek valóban megkapják azt a «szimbólumot» (ismertető jelet), amely által felismerik az emberek, hogy Krisztus hívei közé tartoznak. A Miatyánk által örömmel és bizalommal kifejezik, hogy Isten gyermekei.

*A keresztény beavató szentségek ünneplése: a hosszú keresés és előkészület után a hitjelöltek végre teljesen részt vehetnek a húsvéti misztérium ünneplésében és a közösség életében. A keresztség, bérmálás és az Eucharisztia szentségei révén véglegesen «beavatják» őket, a krisztusi életközösségbe. Az ősegyházban ez húsvét szent éjszakáján történt.

* A müsztagógia időszaka. (müsztagógia görög szó, jelentése: bevezetés a misztériumokba, titkokba), Minden igazi és mély megismeréshez szükséges a személyes tapasztalat. Ezért fontos az, hogy az újonnan megkereszteltek folytassák azoknak a titkoknak (hit és szentségi élet) mélyebb megismerését, megtapasztalását, amelyekben részesültek. Ez vonatkozik azokra is, akiket kisgyermek korukban kereszteltek meg: amikor értelmük nyiladozik, majd személyiségük kibontakozik, - a szülők, keresztszülők, nevelők segítségével - elmélyítik az egyházhoz tartozásuk titkát, személyesen behatolnak Krisztus misztériumaiba, hogy életüket ahhoz igazítsák.

Ma egyre gyakoribb az, hogy serdülőket vagy felnőtteket «avatnak be» a keresztény misztériumokba. De a mi országainkban továbbra is a megkereszteltek nagy többsége gyermek. Ezeknek szükségük van egy bizonyos «katekumenátusra» (katekézisre: amely nemcsak hitigazságok átadása, hanem bevezetés a keresztény közösség életébe); továbbá gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szükségük van a «müsztagógiára ». Az «elsőáldozásra» (az Eucharisztiában való öntudatosabb, teljesebb részvételre) és a bérmálásra való előkészületet nevezhetnénk az elsőáldozók és bérmálkozók, valamint az egész keresztény közösség katekumenátusának.

Akik részesedtek a húsvéti misztériumokban, akiket a Lélek új életre szült, azok bizalommal, szabadon és örömmel tesznek tanúságot hitükről, reményükről és szeretetükről. Örülnek, hogy Isten népe közösségéhez, az egyházhoz tartoznak, mert tudják, hogy örök életre hivattak, már megkezdték az örök életet. De a keresztény örül azért is, mert hiszi, hogy minden ember meghívást kapott Krisztusban az Atya országába: Tudják, hogy valamiképpen Krisztus misztériumához tartoznak azok is, akik esetleg - saját hibájukon kívül - nem találkoztak kifejezetten Krisztussal (mert nem hirdették nekik Krisztust), de igazságban, jóságban és szeretetben akarnak élni.

 A KERESZTSÉG:

1. Az Egyház valamennyi szentsége a feltámadott Jézus elpusztíthatatlan életében részesíti az azt hittel fogadó embert. Valamennyi szentség a húsvéti eseményből nyeri erejét és hathatósságát. De talán egyik szentségben sem olyan nyilvánvaló ez, mint a keresztség esetében. Olyan szorosan kapcsolódik a keresztség húsvét misztériumához, hogy a keresztény ókorban az új keresztényeket évszázadokon át hagyományszerűen mindig a Húsvét napja előtti éjszakán, a húsvéti vigília szertartása keretében keresztelték meg. Ennek a szokásnak nemcsak az emléke, hanem a lehetőségek szerint a gyakorlata is megmaradt mind a mai napig. Amennyiben mód van rá, a húsvéti vigília éjszakai liturgiájában ma is sor kerül mind a keresztvíz megáldására, mind a keresztség szentsége kiszolgáltatására. De még ha erre nincs is lehetőség, mintegy emlékeztetőként a keresztségre mindenképpen része a szertartásnak a hívek szenteltvízzel való meghintése és a keresztségi fogadalmak megújítása.

2. Mély szimbolikus jelentése van annak a körülménynek, hogy Jézus szenvedése, halála és feltámadása egybeesett a zsidó Húsvét, a pászka ünneplésével. Az egybeesés révén ugyanis a zsidók által ünnepelt esemény, azaz a zsidók kiszabadítása az egyiptomi rabságból, egyszer s mindenkorra elválaszthatatlanul párhuzamba került Jézus húsvéti tettével. A zsidó nép Egyiptomból való szabadulása lett a képlet, kommentár, magyarázat, mintegy példabeszéd, amely lépésről lépésre megvilágítja, kifejti számunkra Jézus húsvéti tettének az értelmét. Sőt ezen túlmenően mélyebben megérteti azt a folyamatot is, ahogyan a szentségek vétele által a húsvéti esemény az egyes ember életének részévé válik. A keresztségről szólva, ennek a szentségnek a felvétele az ószövetségi szabadulás-történet egyik fontos epizódjának, a zsidók Vörös-tengeren való átkelésének a megfelelője. Amíg a keresztséget felnőtteknek szolgáltatták ki, a keresztelés a keresztelő medence vizében való teljes alámerítéssel történt. A szertartásnak ez a módja egyszerre emlékeztetett a zsidóknak a Vörös-tenger medrébe való belépésére, azon való áthaladására, abból való kiemelkedésére, valamint Jézus halálára, temetésére és feltámadására. Amint a zsidók, átérve a Vörös-tenger túlsó partjára, megszabadultak a bűnt és minden egyéb rosszat jelképező egyiptomiaktól, úgy szabadul meg a megkeresztelkedő a keresztség révén mind az eredendő bűntől, mind pedig személyes bűneitől, és egyúttal a rossz felette való hatalmától is. Hasonlóképpen a vízbe való alámerülés, amely a halált fejezi ki, azaz a bűn és a rossz számára való meghalást, egyben emlékeztet Jézus halálára, amely valójában a bűn, a rossz és a halál halála is volt, és jelképesen kifejezi Jézus földbe való temetését is; a vízből való kilépés ezzel szemben az új születést, azaz a feltámadott Krisztus életében való részesedést jelenti, és emlékeztet magának Jézusnak a sírból való feltámadására. A keresztség egy további bibliai párhuzama Jézus megkeresztelése Keresztelő János által. Keresztelő kutjainkon gyakran látjuk ennek az eseménynek a művészi megjelenítését. Az evangélisták párhuzamba állítják a zsidó nép történetét Jézus élete eseményeivel, és ebben a párhuzamban Jézus megkeresztelkedése a Jordánban a zsidók Vörös-tengeren való átkelésének felel meg. A korai keresztény írók magyarázata szerint pedig Jézus a saját megkeresztelkedése, azaz vízben való teljes alámerülése által adta meg minden víznek azt a képességet, hogy embereknek az Ő maga feltámadott életét tudja közvetíteni.

3. Legtöbbünket csecsemőkorában keresztelték meg. Akkor a jelenlevők nem láttak egyebet, mint egy síró kisbabát, akinek fejére csekélyke víz csordult. De hogy mekkora volt ennek a cselekménynek a jelentősége, azt a maga teljességében felfogni egész életünk rövidnek bizonyul. Ősszüleink, Ádám és Éva Isten elleni lázadása következtében az egész emberiség távol került Istentől. Ádám és Éva engedetlenségük következtében elvesztették Isten barátságát, nagyszerű kiváltságaikat, és nyomorult koldusokká váltak. Mint Ádám és Éva gyermekei, mi is valamennyien ebbe a koldus családba születtünk bele. Ez volt az emberiség szomorú szolidaritása a rosszban és a nyomorúságban. A barátság felújításának számos sikertelen kísérlete után Isten végül is radikális lépésre szánta el magát: saját Fiát küldte el hozzánk, hogy emberré válva emberként Ő maga békítse ki az embereket Istennel. Az engedetlen Éva ellenpárja Mária, az Isten akaratát készségesen magáévá tevő új Éva lett, amikor elfogadta, hogy az Isten Fia édesanyja legyen, míg Jézus maga az új Ádám, aki az új élet-fán, a kereszten halálig engedelmesen saját vérével pecsételte meg az új és örök szövetséget Isten és ember között. A kereszten meghalt a bűn és a bűnös ember, s harmadnap a sírból a feltámadott Jézus személyében egy újjászületett emberiség szállt ki. Ez lett az emberiség örömteli szolidaritása az életben, az örömben és az Istennel való barátságban. Ez a drámai változás történik meg újra és újra minden ember megkeresztelésekor. Néhány perc leforgása alatt a megkeresztelendő koldussorból királyi pompába kerül, saját halálra ítélt életét a feltámadott Jézus őt eltöltő élete teszi halhatatlanná, az Istentől távollét szomorúságát a feltámadás öröme váltja fel, egy Istentől idegen emberből Isten barátja lesz, akit a sivár egyedüllétből szerető testvérek közössége fogad be és az Egyház egy jó édesanya gyengéd szeretetével öleli szívére. Legyünk naponta hálásak Istennek a keresztség kegyelméért, mely egész életünk során szüntelenül működik bennünk, hacsak bűnök által mi el nem rontjuk barátságunkat Istennel.

4. Feltámadása után Jézus így küldi Mária Magdolnát az apostolokhoz: "Menj most testvéreimhez ... " (Jn 20,17). Jézus a maga halála és feltámadása által tanítványait saját testvéreivé, Isten gyermekeivé tette. Az egyes ember a keresztség szentségében részesül ebben a nagy ajándékban, amit a teológia szaknyelve "megszentelő kegyelem" -nek nevez. A "kegyelem" szó, görögül charis, latinul gratia, egyszerűen ezt jelenti: Isten ingyenes ajándéka. Ez az ajándék azért "megszentelő", mert a megkeresztelt annak az Istennek az életét kapja szívébe, aki maga a Szent, az Egészen Más, az Egészen Jó, akihez a rossznak még az árnya sem közelíthet. Pontosan az történik, amiről Jézus beszélt az Utolsó Vacsorán: "Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni" (Jn 14,23). Szent Pál így ír erről az efezusiaknak: az Atya bennünket Jézus Krisztusban "választott ki a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt, hogy, akaratának tetszése szerint, Jézus Krisztus által fogadott gyermekeivé legyünk" (Ef 1,4-5). Nincs a földön ennél nagyobb ajándék, amit valaha is kaptunk vagy kaphatnánk. Életre szóló gondunknak kell lennie, hogy Istennek ezt a bennünk levő életét minden lehetséges módon engedjük növekedni, erősödni, hogy soha ne tegyünk semmit, ami ezt az életet gyengítené bennünk, vagy esetleg ki is vetné belőlünk. Emberi ésszel felfoghatatlan valóság, hogy szüntelenül Istent látjuk vendégül magunkban, hogy Isten élete táplál, erősít bennünket és serkent jobb életre. Naponta "félve-remegve" kell dolgoznunk azon, hogy mint Isten gyermekei, szemléletünkben és tetteinkben egyre hasonlóbbakká váljunk mennyei Atyánkhoz, és testvérünkhöz, Jézushoz.

5. Szent Ágoston írja le az esetet. Hippo városában, ahol püspök volt, egyszer egy Húsvét éjszakáján néhány pogány ember nem tudott aludni és az utcán kóborolt. Az egyik utcasarkon szembe találkoztak egy csoport templomból hazafelé igyekvő újonnan megkeresztelt kereszténnyel, akik fehér keresztelési ruhájukat viselték s az arcuk ragyogott az örömtől. A pogányok megrémültek a látványtól, mert azt hitték, hogy magával a feltámadt Krisztussal állnak szemben. A századforduló küszöbén álló világunk éjszakájában, mi, megkeresztelt keresztények, vagyunk a feltámadott Krisztus. Amennyire engedjük, hogy egész lényünk Jézus örömét sugározza, annyira vagyunk a feltámadás hiteles tanúi, Jézus hihető küldöttei.

Erőfeszítésünk, hogy Isten gyermekeiként éljünk

A liturgia Krisztus műve,

de egyben Egyházának tevékenysége.

Magában foglalja mindenki

"tudatos, tevékeny és gyümölcsöző" részvételét.

                                                                            (KEK 1071)

 www.szekesegyhaz-kaposvar.hu/forrasa.htm

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés