Tömeges kivégzéseknél a Lenin-fiúk, mint a vadállatok estek neki a szerencsétlen áldozatoknak, és elkezdték őket puskatussal, kézigránáttal ütni és rohamkésekkel szurkálni. Az emberek testéből ömlött a vér. Nagyon sokaknak eltörték a karját, a derekát, aztán egy fa alatt székre állítva őket, nyakukba akasztották a kötelet, és megparancsolták nekik, hogy maguk rúgják ki maguk alól a széket. Ha a szerencsétlen mártír rettenetes félelmében ezt nem tudta megtenni, a vörös fenevadak addig szurkálták késekkel, amíg élet volt benne, illetve ki nem rúgta végül lábai alól a széket. Továbbá, kedvelt kínzási mód volt az is, hogy az áldozat egyik szemét kiszúrták, s úgy kellett pokoli kínok között végignéznie társai kivégzését. Gyakran kitépték az áldozat nyelvét, de arra is találunk példát, hogy a kínlódó embernek felmetszették a hasát, és kihúzták a beleit.  
    
A magyar történelem során 1919-ben valósult meg először az, hogy egy erőszakos úton, magát a társadalmi többség képviselőjének önkényesen kinyilvánító, magyar nemzeti identitással nem rendelkező, kozmopolita-internacionalista csoport az összes írott és íratlan törvény és jogszokás semmibe vételével, a terror állami szintre emelésével (a mai kormányzatnak volt kiktől tanulnia), idegen hatalom érdekében, a nemzeti érdek elárulásával bitorolta a hatalmat.

Minthogy idegen, szovjet-orosz mintára szervezték meg, s Moszkvát képviselte Budapesten, onnan pénzelték (őket pedig New York-ból a Schiff, a Khun, Loeb & Co.,  a Guggenheim stb. bankházak), hiszen hazai földön semmiféle politikai-ideológiai gyökerei és társadalmi háttérbázisa nem volt a vörös terroristáknak, bár világmegváltó és általános népboldogító eszméik hirdetésével átmenetileg jó szándékú, tisztességes embereket is meg tudtak vezetni, erre példa Babits Mihály, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán és más szellemi nagyságok esete. Igaz, ők rövid idő alatt felismerték, hogy közönséges és demagóg politikai szélhámosokkal van dolguk. A vörös despotizmus tobzódásának – becslések szerint – több ezer halálos áldozata volt, ebből a normális jogrend és törvényes állapotok helyre állítása után 590-et sikerült kétséget kizáróan bizonyítani, illetve ezen ügyekben ítéletet hozni.
   
Amikor elérkezett kommunistáink számára a vég (sajnálatos módon a kommünt a román hadsereg döntötte meg), elvtársaink még idejében kereket oldottak. A – más – magántulajdonát olyannyira ördögtől valónak tartó bolsevikok rengeteg értéket igyekeztek kicsempészni az országból. Kosztolányi Édes Anna című regényében így örökíti meg a diktátor menekülését: „Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott. A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak.” A menekülő népbiztosoknál csaknem 50 ezer koronát  és 10 ezer korona értéken felüli ékszereket találtak, illetve az Osztrák-Magyar Bank budapesti főintézetéből 25 millió koronát próbáltak ellopni.

(kuruc.info nyomán )