Elég volt húsz év tévelygéséből! 

Különleges Március 15-éhez érkeztünk ma.

A Magyar Köztársaság elnöke, ahelyett, hogy a márciusi ifjak városában, Budapesten állna őrt ezen a vészterhes ünnepen, a messzi Székelyföldre utazik, a Magyarok Világszövetsége elnökének szülőfalujába, Csíkkozmásra, az annak határában levő Nyergestetőre – kopjafát avatni. Akár dicséretesnek is minősíthetnénk tettét, hiszen a kopjafa azon a tömegsíron áll, amelyben csíksomlyói honvédő diákok egész százada nyugossza örök álmát, akik 1849. augusztus 1-én egy román pásztor árulása folytán kerültek két tűz közé, és hulltak el mind egy szálig a haza védelmében. Ott, ahol az útmenti kereszt felirata ma is hirdeti: „Romlott szív és romlott elme, kit Hazája hű szerelme nagy tettekre nem hevít!”

Ám dicsőségesnek alig minősül majd cselekedete, hiszen annak súlyos ára volt: a Magyar Köztársaság elnökét, és vele együtt az általa képviselt ország egész népét súlyosan megalázták. A Magyar Köztársaság vergődését és államelnökének teljes alkalmatlanságát kaján vigyorral szemlélő kisantant ország előbb megtagadta az elnöki repülőgép leszállását, majd a teljes programborulást és az ezer kilométeres autóutat is vállaló elnököt és kíséretét a diplomáciatörténetben példa nélkül álló módon megalázták a román határon. Tehették, mert Sólyom László szereptévesztése nyilvánvaló volt: 2009. márciusának idusán nem a meghunyászkodó pótcselekvésnek, a székelyföldi kopjafa-állításnak van rendelt ideje, hanem számonkérésnek. A budapesti vendégeskedése idején minden jóérzésű magyart provokáló román elnökön, a Románia által kilencven évvel korábban, 1919-ben, békeszerződésben vállalt és máig nem teljesített kötelezettséget, a Székelyföld autonómiáját kellett volna a Magyar Köztársaság elnökének számon kérnie! Ami történt, casus belli – érdemi magyar válasz nélkül!

Ebben a helyzetben a Magyarok Világszövetsége elnökének kell vállalnia Budapesten a nemzeti ünnep politikai üzenetének megfogalmazását.

Ez év március 15-ére vészterhes feladat vár: ennek az ünnepnek kell kimondania az 1989. október 23-án kikiáltott Magyar Köztársaság végét. A húsz évvel ezelőtt kikiáltott demokratikus jogállam tartalmától kiürültnek, és megszűntnek tekinthető:

 

1. Tartalmától kiürült, és megszűnt, hiszen húsz év alatt, az évente négy hónapig zajló költségvetési vita során, a közel négyszáz parlamenti képviselő közül egy sem kérdezte meg: kinek, meddig és miért kell fizetni az immár évi 1.500 milliárd forintot kitevő kamatot, miközben az államadósság nem csökken, hanem folyamatosan nő!

2. Tartalmától kiürült, és megszűnt, hiszen annak kormánya alkotmánysértések, törvénysértések és hazugságok áradatával tévesztette meg 2004. december 5-e előtt a magyar nemzet határok fölött átnyúló, békés egységesülését kimondani hivatott népszavazásra készülő magyar polgárokat!

3. Tartalmától kiürült, és megszűnt, hiszen büntetlenül hagyta a 2006. szeptember 17-én kiszivárogtatott balatonőszödi országkáromlást!

4. Tartalmától kiürült, és megszűnt, hiszen a dicsőséges, 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc 50. évfordulóján, 2006. október 23-án Budapesten rendőrruhába bújtatott, dühöngő martalócok tüzet nyithattak békés emlékezőkre, és az utca porába taposhatták a magyar nemzeti lobogót!

5. Tartalmától kiürült, és megszűnt, hiszen a budapesti parlament 2007. december 17-én több mint négyötödös többséggel, olvasatlanul szavazta meg a Magyar Köztársaság szuverenitását gyakorlatilag felszámoló lisszaboni szerződést!

6. Tartalmától kiürült, és megszűnt, hiszen életellenessé vált: a legfőbb bírói testület, az Alkotmánybíróság olyan törvény elfogadását kényszerítette ki, amely lehetővé tette a 18. életévüket betöltő ifjaknak, hogy egész életükre kihatóan művi úton meddővé tétessék magukat!

7. Tartalmától kiürült, és megszűnt, hiszen ugyancsak az Alkotmánybíróság, a legsúlyosabb törvénysértést is vállalta, amikor immár két éve tevőlegesen akadályozza a népfelség érvényesülését: két éve késlelteti a második népszavazás kiírását a külhoni magyarok magyar állampolgárságának ügyében!

Igaz, ennek a négy évvel korábban, általa két ízben is engedélyezett kérdésnek a letiltását még nem mondta ki a legfőbb bírói testület, tartva az esetleg március 15-én testet öltő, jogos népharagtól. Ám azon a napon, amikor ezt megteszi, és azzal, hogy megteszi, az első „szabad” választásokat megelőzően létrehozott, és máig törvénytelenül működő testület, a rendszerváltás kisiklatásának első számú felelőse, az Alkotmánybíróság, az 1989. október 23-án kikiáltott Magyarok Köztársaság koporsójába az utolsó szöget veri majd be!

Magyar Köztársaság: sz. 1989. október 23. – + 2009. március 15.

Az ország és a nemzet állapotának feltárásán túl, március 15-én hagyomány tételesen megfogalmazni a legfőbb politikai követeléseinket. Hagyománnyá vált azokat tizenkét pontba szedni. Ám most, a helyzet súlyossága miatt, el kell tekintenünk a kötött formától, és a legszükségesebb, egyaránt halaszthatatlan teendőket kell egybefoglalnunk. Követeljük, tehát:

1. Magyar állampolgárság megadását minden magyarnak

2. Az államadósság eltörlését vagy átütemezését

3. A politikai bűnözők felelősségre vonását

4. A cigánybűnözés megfékezését

5. A magyarokhoz testvéri szeretettel viszonyuló egymilliárd ember felkutatását

6. A trianoni és a párizsi békediktátumok fölülvizsgálatát

7. A történelmi magyar alkotmány jogfolytonosságának helyreállítását, közepében a Szent Koronával és annak értékrendjével

Legyen béke, testvériség, egyetértés!

Végül tehozzád fordulok, Magyar Ifjúság!

Tudnod kell, hogy húsz évvel ezelőtt, nem ezen a napon, hanem Trianon gyászos napján, június 4-én, és nem itt, hanem sok ezer kilométer távolságban, Pekingben, a Tien-Anmen téren a szabadságot áhító ifjak tízezrei Petőfi Sándor versével ajkukon, dalolva áldozták fel életüket: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért feláldozom az életet, szabadságért feláldozom szerelmemet!”

Tudd, hogy a világ legnépesebb országában, miként a világ megannyi országában, a magyarokat a szabadságot leginkább áhító népként tartják számon.

És tudd, hogy nem vagy egyedül, hiszen tőlünk keletre legkevesebb egymilliárd ember él, aki testvérként szeret minket, és aki egy jelt vár csupán, hogy eggyé váljék veled!

Fel, Magyar Ifjúság,

vedd kezedbe sorsod!