Szlovénia tavaly december 19-én 11 fejezet tárgyalását blokkolta Horvátország csatlakozási tárgyalásain azért, mert meggyőződése szerint szomszédja a tárgyalásokon felhasznált dokumentumokban közvetve vagy közvetlenül prejudikálja a két ország között még mindig vitatott határt. Ennek következtében Horvátország, jóllehet reménykedett a csatlakozási tárgyalások idei befejezésében, csak egy új fejezetet tudott megnyitni a még hátralévő tizenháromból. Borut Pahor szlovén miniszterelnök a vitás kérdések rendezése céljából mielőbbi találkozót javasolt horvát kollégájának. Ivo Sanader ebbe azzal a feltétellel egyezett bele, hogy a megbeszélésen az EU képviselői is legyenek jelen.

Horvátország és Szlovénia függetlenné válásukkor elismerték a Badinter Bizottság által megállapított határokat. A bizottság az 1991. június 25-én érvényes állapotot vette alapul, vagyis az egykori tagköztársaságok közötti belső határokat tette meg az utódállamok közötti államhatárokká. A szárazföldi határ kérdésében nem volt nézeteltérés a horvát és a szlovén fél között, a tengeri határ ellenben azóta is vitatott. 1993-ban Szlovénia memorandumban ismerte el, hogy nincs saját kijárata a tengerre. Később azonban, főként attól fogva, hogy elérhető közelségbe került számára az európai uniós tagság, kezdett nyomást gyakorolni az európai integrációra várók sorában hátrább sorolt Horvátországra, hogy biztosítsa a maga számára főhatalmat afölött a tengeri folyosó fölött, amelyen a koperi kikötő hajóforgalma bonyolódott.

2000-ben Anconában Horvátország, Olaszország és Szlovénia háromoldalú megállapodásban nemzetközi vízi úttá nyilvánították ezt a mintegy 3,5 km széles folyosót, egyszersmind lemondtak e terület minden egyéb gazdasági hasznosításáról. Ljubljana azonban nem elégedett meg ezzel, hiszen nem a folyosó korlátlan használatára, hanem szuverén birtoklására törekedett. Két évvel később Janez Drnovąek és Ivica Račan, a szlovén és a horvát kormányfő parafált egy megállapodást, amelyben Horvátország tett engedményeket a tengeri határ kérdésében, cserébe Szlovénia belement bizonyos határkiigazításokba a Mura-folyó mentén, és a szlovén Nemzetgyűlés ratifikálta a Horvátországgal évekkel korábban kötött kishatárforgalmi egyezményt. A Drnovąek-Račan megállapodást azonban a horvát Szábor elutasította. Ljubljana mostanában inkább azzal érvel, hogy neki magának is kellett engedményeket tennie az EU-ba való belépés érdekében, pl. Olaszországnak, továbbá hogy ez nem egyszerűen Horvátország és Szlovénia, hanem az EU határa, tehát nem bilaterális kérdés, hanem az egész közösség ügye. Ivo Vajgl volt külügyminiszter, jelenleg a Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke a közszolgálati televíziónak adott nyilatkozatában kifejtette, Szlovéniának erkölcsi alapja van arra, hogy jogot formáljon a szuverén tengeri folyosóra, mivel az I. és a II. világháború után nagyhatalmi manőverek következtében vesztette el a Trieszt fölötti partszakaszt, amely csaknem teljes egészében szlovén tulajdonban volt. Vajgl, ahogyan a szlovén politikusok többsége, azt állítja, hogy lehetséges kompromisszumos megoldás, ill. hogy Horvátország tegyen gesztust Szlovéniának.

A horvát fél értelmezése szerint a Trieszti-öbölre az ENSZ égisze alatt 1982-ben keletkezett nemzetközi tengerjogi konvenció 14. cikke az irányadó. Ennek megfelelően az Öböl közepén húzódó jelképes középvonalig terjedő területet tekinti saját ellenőrzése alá tartozó területnek. Mivel úgy értékeli, hogy a jog mellette szól, nemzetközi egyeztető fórumon vagy bíróság előtt kívánta eldönteni a kérdést. Ezt Szlovénia először ellenezte, majd az előző miniszterelnök, Janez Janąa, horvát kollégájával 2007-ben, Bledben folytatott megbeszélésén mégis belement. A 2008-as választások eredményeként hatalomra került baloldali-liberális Pahor-kormány azonban visszatért a korábbi szlovén állásponthoz, és ismét az Uniót „maga előtt tolva” próbálja rábírni szomszédját a szóban forgó terület átengedésére. Vannak azonban, akik nem értenek ezzel egyet: szerintük legalább akkora hiba az EU-t bevonni ebbe az ügybe, mint nemzetközi fórumra vinni.  Szlovénia ugyanis csak bilaterális szinten érheti el azt, amit akar Horvátországtól. Davor Vidas horvát tengerjogi szakértő azon a véleményen van, hogy a nemzetközi jog rovására két ország nem köthet kompromisszumot. Ahhoz, hogy Szlovéniának saját tengeri kijárata legyen a nemzetközi vizekre, arra volna szükség, hogy a szlovén felségvizek túlmenjenek a 12 tengeri mérföldben megszabott határon, ami nem kevesebbet jelentene, mint hogy Savudrijánál a horvát szárazföldről szlovén tengerbe lépnének az emberek. A hajók egyébként is az egykori Jugoszlávia és Olaszország között 1975-ben megkötött ún. Osimói Egyezmény által meghatározott határ (vagyis a középvonal) olasz fennhatóság alá tartozó oldalán haladva jutnak el a koperi kikötőből a nyílt tengerre, így mindenképpen szükség van Olaszország bevonására is a vita megoldásába.  Szlovénia azonban nemcsak azt követeli most szomszédjától, hogy vonja vissza a tengeri határt – szerinte – prejudikáló dokumentumokat a csatlakozási tárgyalásokról, hanem azt is, hogy ezeket a majdani nemzetközi egyeztető fórumon se használja fel saját igazának bizonyítására. Ezzel túlment azon a javaslaton, amit a horvát csatlakozást felgyorsítani igyekvő francia elnökség Zágrábnak tett. Horvát részről a szlovén követelést határozottan elutasítják.

Bár Szlovénia látszólag egyedül maradt álláspontjával, hiszen Brüsszel – Szerbiának példát mutatandó – most éppen közelebb akarja hozni a horvát csatlakozás időpontját, nem pedig kitolni. Az EU-tagországok azonban egyáltalán nincsenek egy véleményen a horvát csatlakozás módját és időpontját illetően. Ljubljana tehát számíthat egyes országok támogatására (pl. Hollandiáéra, Nagy-Britanniáéra). Meglehet, hogy azoknak az országoknak a hallgatólagos beleegyezésével, vagy éppenséggel bátorításukra cselekedett, amelyek szívesebben látnák, ha a horvátok a többi jugoszláv utódállammal, de mindenképpen szerbekkel együtt lépnének be az EU-ba. Akárhogy is történt, nyomós ok kellett a Pahor-kormánynak arra, hogy első külpolitikai lépéseként az EU küszöbén toporgó horvátokat „gáncsolta el”.
 
Sajtóforrások szerint a háttérben egy szintén a függetlenné válás óta megoldatlan kérdés, a jogutód nélkül megszüntetett Ljubljanai Bank betéteseinek kárpótlása húzódik meg. A zágrábi fióknak az államszövetség szétesése előtti betétállományát 3 milliárd euróra becsülik, ami a 2009-es szlovén költségvetés mintegy harmada. Szlovénia ezt az adósságot szukcessziós tárgyalások, valamiféle jugoszláv „végelszámolás” keretében kívánja rendezni, míg Horvátország a bank és a betétesek közötti kétoldalú szerződés megszegésének tartja, s egyre hangosabban követeli, hogy Szlovénia rendezze a számlát. Hasonló igényekkel lép fel Ljubljanával szemben Bosznia-Hercegovina és Macedónia is.

A folyamatot a Podobnik-testvérek, a Szlovén Néppárt vezetői indították el, amikor az előző választásokon a szlovén érdekek ilyen védelmével próbáltak szavazatokat szerezni – nem is sikertelenül. Az azt követő kormányok nem ügyeltek arra, hogy nacionalista jobboldal vitorlájából kifogják szelet, átengedték nekik a terepet. Majd a határvitát a szlovén politika instrumentalizálta: incidensek előidézésével és a hazafias indulatok felkorbácsolásával próbálta elterelni a figyelmet a belső problémákról, valamint egyes pártok ezzel igyekeztek szavazatokat szerezni a választásokon (pl. a Szlovén Néppárt/SLS). Ennek ellenére egyáltalán nem biztos, hogy Borut Pahor bölcsen cselekedett. Már csak azért sem, mert Szlovéniának Horvátország az egyik legfontosabb kereskedelmi partnere. Németország gazdaságának gyengélkedésével felértékelődhet a szerepe, s ez a konfliktus nem használ az üzleti kapcsolatoknak. A horvátellenes hisztéria évek óta nő, de már Horvátországban is kezd lábra kapni a szlovénok iránti ellenszenv. A horvát politikai vezetők (Mesić és Sanader) eddig bölcsebbek voltak szlovén kollégáiknál, a katolikus egyház pedig a határ mindkét oldalán kisebb-nagyobb akciókkal igyekszik demonstrálni a két nép közötti szolidaritást és barátságot. Befolyása azonban nem terjed ki a társadalom minden rétegére. Az uniós elnökség nevében Mirek Topolanek cseh miniszterelnök a napokban először mondta ki azt – a horvát fülekben jól csengő – mondatot, hogy ezt a kérdést nemzetközi egyeztető fórumon vagy bíróságon kell megoldani. Brüsszelből azonban meglehetősen eltérő jelzések érkeznek, amelyeket mindkét fél a saját szája íze szerint interpretál.

A feszültséget tovább fokozta, hogy a legnagyobb szlovén ellenzéki párt, a volt kormányfő, Janez Janąa Szlovén Demokrata Pártja (SDS) a tavalyi költségvetés teljesítése körül támadt vita miatt első olvasatban megakadályozta a Horvátország NATO-csatlakozásáról szóló jegyzőkönyv ratifikálását a Nemzetgyűlésben. Ennek megszavazására azóta sor került, míg a határkérdés keltette hullámok még jó ideig nem ülnek el. Pahor elnök a napokban Londonban és Párizsban is megfordult, hogy Horvátországgal szemben támasztott követeléseihez támogatókat keressen, bár a sajtónak cáfolta, hogy a határvita szóba került volna.

Brüsszel közvetítést ajánlott az ügyben. Ajánlatát azonban Ljubljana és Zágráb eltérően értelmezi. Ljubljana abban reménykedik, hogy ennek révén kivédheti a Hágai Nemzetközi Bíróságot, ahol a jog valószínűleg Horvátországnak adna igazat. Ezt a napokban, a Románia és Ukrajna között a Fekete-tengeren húzódó határ egy vitatott szakasza (a Kígyó-sziget) ügyében kimondott döntés is megerősítette, mivel a középvonalat jelölte meg határként. Zágráb üdvözölte a segítő szándékot, de továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a végső döntésnek a hatályos nemzetközi jog és a vonatkozó nemzetközi egyezmények alapján, a Nemzetközi Bíróság előtt kell megszületnie.

Budapest Analyses - Gondola.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés