A magyar gyalogság Kassa felé menetel

Kapcsolódó:

A hazaárulás és a hazaszeretet kettős évfordulóján (II. rész)

A hazaárulás és a hazaszeretet kettős évfordulóján (I. rész)

Károlyiék országpusztításának egyenes ági következménye lett a tanácsköztársaság vörös rémuralma, meg Trianon tragédiája, amely hazánk ellenségei kezére juttatta államterületünk csaknem ľ-ed részét. E vészkorszak leginkább lényegre törő jellemzését adja Palatinus József A szabadkőművesség bűnei című 1937-ben megjelent korszakalkotó művében a következőképpen: „Alig 17 éve múlt annak, hogy a budapesti gyűjtőfogházból kiszabadult szovjet csőcselék a szabadkőműves-radikális zsidóság vak eszközéül feltolt szerencsétlen gróf Károlyi Mihály és internacionalista desperádói által tervszerűen és céltudatosan előkészített őszirózsás forradalma talajából fakadt posványon kifeszítették a vörös téboly kalózhajóinak vitorláit, és 133 napon át Lombroso legtipikusabb gonosztevőit csimborasszói magasságban felülmúló bestialitással rabolva, gyilkolva, az osztálydespotizmusnak olyan hallatlan és gyalázatos terroruralmát oktrojálták szerencsétlen hazánkra, mely örök szégyenfoltja marad a magyar históriának.” Néhány lappal ez után a vakoló testvéreket kiválóan ismerő, jeles szerző így folytatja: „133 napig tobzódott ebben a szerencsétlenül meggyötört országban a vörös téboly, amely mérhetetlen vér- és vagyonáldozatot követelt. A legkétesebb existenciák, írógépjavító vigécek, tyúkprókátorok, álhírlapírók, soha tengert nem látott tengerészek, bőrkabátos és állig felfegyverzett, kézigránátokkal teledűzdelt bócherzsidók, a legkétesebb exisztenciákból máról holnapra Napóleonná avanzsált hadvezérek, véres kezű terrorcsapatok tartották megszállva az országot,vérfagyasztó rémületet keltve mindenütt, ahol megjelentek. Az egyiptomi sáskajárás nem tarolta le annak idején annyira a Nílus-medencét, mint az ötcsillagos szovjet-banda siserehada, amelynek végcélja volt Magyarországon lerakni az új Júdea államának fundamentumát”.

Az őszirózsás-kommunista korszak külpolitikai következménye lett Trianon. A Horthy-korszak revízióra törekvő magyar külpolitikájának és Magyarország új szövetségeseinek, a fasiszta Olaszországnak és a nemzetiszocialista Németországnak köszönhetően 1938. november 2-án megszületett az első bécsi döntés, amely a cseh-tót államalakulat déli szegélyét visszaadta Magyarországnak. A kormányzó, Imrédy miniszterelnök és Kánya külügyminiszter 1938 augusztus végén Németországba látogatott. Hitler a magyar politikusoktól azt várta, hogy áldásukat adják arra, hogy a Magyar Honvédség foglalja el az egész Felvidéket, vagyis a ma Szlovákiának csúfolt állam egész területét, ahol 1918 óta egymást követik a magyarellenes pogromok, melyeknek legutóbbi, szomorú példája a dunaszerdahelyi, rendőrruhát viselő, köztörvényes bűnöző terroristák által végrehajtott magyarverés volt. Sajnos, Horthyék nem mertek fegyverhez nyúlni, ily módon a diplomácia döntött a tótok által elrabolt magyar területek visszacsatolásának kérdésében.

1938. szeptember 29-én Németország, Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország kormányfői aláírták a müncheni egyezményt, amely kimondta azt, hogy a 100%-ban németek lakta Szudéta-vidék csatlakozik a Harmadik Birodalomhoz, a cseh-tót politikai vezetést pedig arra kötelezte, hogy kezdjen tárgyalásokat a magyar kormánnyal a határrevízió kérdéséről. A magyar-tót tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban, és négy nap elteltével tökéletes kudarccal végződtek. A tótok a töredékét sem akarták visszaadni az általuk 20 évvel korábban elrabolt, etnikailag homogén, magyarlakta területeknek. (Egy politikailag nem korrekt, nagyon is aktuális kérdés: miért kell ma is, az Európai Unióban magyar emberek százezreinek közvetlenül a határ mentén egy ellenséges állam joghatósága alá tartozni, melyet olyan elmebeteg „politikusok” vezetnek, mint a falhoz állításhoz régóta megérett, elmebeteg Slota?) Ezen diplomáciai előzmények után került sor 1938. november2-án a bécsi Belvedere-palotában a Ciano olasz, és Ribbentrop német külügyminiszter által aláírt első bécsi döntés meghozatalára. (1938. márciusa óta Ausztria a Harmadik Birodalom része volt) A döntés értelmében 11 927 km2-nyi terület, a Felvidék déli szegélye és a Csallóköz–Dunaszerdahely, Érsekújvár, Krasznahorka, Kassa, Ungvár és Munkács városaival - valamivel több, mint 1 millió lakossal, melynek 90 %-a magyar volt, visszatért az anyaországhoz. Horthy kormányzó, akárcsak hajdanán Árpád fejedelem, fehér lovon ülve vonult be Kassa városába. A diadalmámorban úszó sajtótól - nagyon helyesen - megkapja az „országgyarapító” melléknevet. Abban az időben, hazánk még normális ország lévén, hónapok óta egymást érték a diákok tüntetései, fáklyásmenetei mindenfelé az országban, zúgtak az utcák a szép magyar mondatoktól: „Pozsonyt vissza! Kassát vissza! Mindent vissza!” Ma is aktuális jelszavak… Az akkori nemzedékek őszintén hittek abban, hogy Horthy kormányzó, a legfőbb hadúr rövidesen kiadja a hadparancsot: „Előre az ezeréves határokig!”

Sajnálatos módon az első bécsi döntés hatályát veszítette azáltal, hogy a tengelyhatalmak vereséget szenvedtek a nagy európai polgárháború 1939 és 1945 között folyó második szakaszában. (A Szabad Nép jogutód Népszabadság figyelemébe ajánlandó: itt most „ kirívóan szélsőséges” nézetek hirdetésének tényállása valósult meg részemről.) Sőt, a háborúban győztes, háborús bűntettek tucatjait elkövető Szovjetuniónak, Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak köszönhetően hazánk területe még tovább csonkult:az ún. pozsonyi hídfő, 43 km2-nyi terület, Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár települések elcsatolásával, melyek a történelmileg második alkalommal, mesterségesen kreált, cseh-tót államalakulathoz kerültek, ezáltal tovább csonkítva a maradék Magyarország területét. Egyetlen ma élő magyar ember sem nyugodhat bele abba, hogy a jelenlegi államhatárok tartósan megmaradjanak, és tót rendőrállatainkon a megfelelő történelmi időpontban revansot veszünk.

Lipusz Zsolt

A hazaárulás és a hazaszeretet kettős évfordulóján (II. rész)
2008-11-02. 13:49

A féreg (Károlyi Mihály)

„Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt  Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állani az ország, mire király leszek.” /Károlyi Mihály/

Mostani írásomnak az évfordulós számvetésen túl szomorú aktualitása is van. Ősi magyar településünkön, Dunaszerdahelyen, egy labdarúgó-mérkőzésen, mindenszentek napján tót rendőr-előemberek félholtra vertek és kínoztak helybéli és magyarországi szurkolókat, természetesen minden ok és jogalap nélkül.

Minderre nem kerülhetett volna sor, ha Károlyiék áruló, szerencsétlen politikája folytán nem kerül cseh-tót kézre a Felvidék egész területe és a Kisalföld északi része 90 esztendővel ezelőtt. Mert nem árt tudni, hogy a ma Szlovákiának nevezett mesterségesen kreált állam-tákolmány minden egyes négyzetcentimétere ősi, magyar terület, tehát mi, magyarok Dunaszerdahelyen is otthon vagyunk. Az 1938. november 2-ai, első bécsi döntés alapján Dunaszerdahely  Magyarország része lett, s az önálló Szlovákia 1939 márciusában jött létre, vagyis az államhatár a mainál egy kissé északabbra húzódott a két ország között, ily módon legalább ezt a határvonalat kellene a hivatalos kormányzati politika által minimálisan ma is északi határunknak tekinteni.

Károlyi történelmi szereplésének értékeléséhez elegendő pusztán saját beszédeinek néhány kirívóan nemzetellenes részletét idézni. Az őszirózsás anarchiát követő napokban a következőket nyilatkozta a vörös gróf:

„Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt  Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állani az ország, mire király leszek.”

A tragikus eseményáradatban is történt annyi jó, hogy a Szent Korona soha nem került ennek az őseit, szűkebb pátriáját és Kárpát-medencei magyar hazáját egyaránt eláruló nemzetvesztőnek a fejére.

Károlyi követői és lelkes hívei 1918 nemzeti tragédiáját ugyanolyan viccnek tekintették, mint manapság a „szerzők” Madách Tragédiájának megszentségtelenítését. Az akkori, baloldali újságírás egyik közismert alakja, Lakatos-Kellner László tiszteletre méltó őszinteséggel értékeli 1918. október 31-ének históriai jelentőségét:

„Itt a pesti vicc győzött, az ötletesség, a szatíra. Az a tiszteletlen, és senki és semmi más által meg nem főzhető tiszta, racionális észjárás, amely már tíz-húsz éve dolgozik itt a sajtóban, közéletben, kabaréban, színházban és felszabadította, forradalmasította az emberek gondolkodását”.

Vagyis ezeknek a frontot kerülő lógósoknak, kávéházi „értelmiségieknek” mindössze jó vicc, kabarészám volt hazánk és a magyarság keresztre feszítése.

Az anarchia és a pokol démoni erőinek elszabadulását követően teljesen természetes politikai aktus volt az ún. első köztársaság kikiáltása 1918. november 16-án, melynek elnöke - a Gönczhöz, Mádlhoz és Sólyomhoz méltó politikai és jogelőd - Károlyi Mihály lett, akit valamivel később, 1919. január 11-én iktattak be államfői tisztségébe. (Fölöttébb elgondolkodtató, hogy miért legyünk annyira büszkék a jelenlegi miniszterelnök által megrögzötten védett ún. harmadik köztársaságra, amikor az eddigi respublikáink alkotmányjogi fogantatása - visszafogottan kifejezve - meglehetősen kétes volt.

1918-ban sem referendum, népszavazás, sem pedig általános, titkos, egyenlő választójog alapján összeült alkotmányozó nemzetgyűlés nem nyilvánította ki az államformára vonatkozó politikai szándékát. 1946. február 1-jén, a második köztársaság deklarálásakor, hazánk ellenséges, szovjet megszállás alatt álló ország volt, ahol minden stratégiai, politikai ügyben a megszálló, ellenséges hatalmak itteni, szovjet-orosz rezidens szervezete, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a SZEB mondta ki a végső szót. 1989. október 23-án szintúgy illegitim módon kiáltották ki a „harmadik Magyar Köztársaságot”. Sem népszavazás, sem a nép által törvényesen megválasztott parlament nem hagyta jóvá a mai napig.)

Az ún. első köztársaság kikiáltása tehát meglehetősen különös körülmények között történt. Az események  dokumentálására ismét segítségünkre van az általam már idézett kor- és szemtanú, Tormay Cecile, aki Bujdosó könyv című memoárjában a következőket írja:

„Kinn az Országház-téren Jászi Oszkár (a nemzetiségi ügyek minisztere ) kíséretében Lovászy Márton (vallás- és közoktatásügyi miniszter) és Bokányi Dezső (marxista szociáldemokrata, az ún. Károlyi-féle Nemzeti Tanács tagja, később Sztálin végeztette ki) hírül vitték a népnek, hogy a Nemzeti Tanács kikiáltotta  a köztársaságot. (…) És a magyar munkászenekarok és magyar cigányok játszották hozzá a Himnuszt és a Marseillaise-t, a galileisták (szabadkőműves-polgári radikális szervezet) pedig elénekelték az Internacionálét (épületes esztétikai és akusztikai élmény lehetett, kár, hogy hangfelvételen ma már nem gyönyörködhetünk benne). Megalázottan, keserű haraggal olvastam az újságokat, melyek százezernyi népről, viharzó éljenekről, mámoros tömegboldogságról beszélnek. (…) Csak mikor a Himnusz hangja felzúgott, és néhány galileista nem akarta levenni a kalapját, ütötték le a fejükről a kalapot. Ennyi történt a magyar becsület érdekében… Károlyi Mihályt pedig senki sem kiáltotta ki a köztársaság elnökévé. A szocialisták nem akarták. Hát már nem lenne szükségük rá? Máris felesleges lett? Kárpótlásul aztán Kunfi (a  horvát-szlavon-dalmát ügyek felszámolásával megbízott miniszter) megparancsolta a nemzetőröknek, emeljék vállukra a hazaárulót. (…) A fehér ponyvákat pedig, amelyekre az volt írva >>Kiáltsuk ki Károlyi Mihályt a köztársaság elnökévé<< - csendesen begöngyölték. A munkások elvonultak és arról beszéltek, hogy most már minden rendbe jön. Jó világ lesz, olcsóság lesz. (Az embernek óhatatlanul déja vu érzése támad, összevetve az akkori propagandahazugságokat a maiakkal). (…) A vidékről véletlenül odavetődött néhány parasztgazda kopogós csizmában,  hallgatagon ment a Belváros felé.(…) A parasztok sokáig mentek szótlanul. Aztán végre az egyik öreg gazda meggondoltan, lassan odaszólt a többihez: - Hát szép dolog ez a köztársaság, de már most azt szeretném tudni, hogy ki lesz a király?”

A honvédelem lerombolásán, hadseregünk leszerelésén túl, Károlyi miniszterelnöksége idején, 1918. december 16-án tartóztatták le a háború egyik hősét, zseniális stratégáját, a német Mackensen tábornokot, aki 1916-ban kisöpörte Erdélyből az oda hitszegő módon betörő oláh hordát, és ily módon még két év kegyelmi időt adott szerencsétlen sorsú erdélyi nemzettestvéreinknek.

A történelmi hitelesség végett feltétlenül meg kell említeni azt a tényt, hogy a Károlyi-kormány nemzetpusztító rendelkezései ellenére is születtek hazafias, nemzetmentő szándékkal alapított szervezetek és katonai alakulatok. Ilyen volt például a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula által 1919 elején alapított Országos Véderő Egylet, illetve a Kratochwill Károly által – kolozsvári szervezőközponttal - létrehozott Székely Hadosztály, amely a reménytelen diplomáciai és hadi helyzetben is hősiesen tartóztatta fel a hazánk földjét elözönlő oláh horda egységeit.

Összegzésképpen megállapítható, hogy az őszirózsás korszak történelmi mérlege abszolút negatív. Károlyi országlása idején egyetlen olyan intézkedés nem született, amellyel ma, egy felelősen gondolkodó magyar hazafi egyetérthetne. Ráadásul soha el nem évülő felelősség terheli ezt a politikai bűnszövetkezetet azért, hogy hazánk feldarabolásának első számú ösztönzője lett, és azért is, hogy olyan magvakat vetett el a hazai közélet termőtalaján, amelyek napjainkban az SZDSZ politikájában szökkennek szárba.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info

Kapcsolódó:

A hazaárulás és a hazaszeretet kettős évfordulóján (I. rész)

A hazaárulás és a hazaszeretet kettős évfordulóján (I. rész)
2008-11-01. 09:04

1918. október 31., az ún. őszirózsás forradalom diadalának napja, illetve 1938. november 2., az első bécsi döntés- csaknem húszévnyi, áldozatos magyar külpolitikai erőfeszítésének köszönhetően - részbeni igazságszolgáltatásának revíziós magyar örömünnepe elválaszthatatlan történelmi események egymástól. Ma 90 esztendeje talán a jelenlegi politikai kalandoruralomnál is gyászosabb, tragikusabb fejezet kezdődött el hazánk történetében.

Az őszirózsás söpredék

Jellegzetes kommunista történelemszemléletbeli örökség, hogy 1918. október 31-ének antihőse, egy jeles magyar arisztokrata család elfajzott, degenerálódott sarja, Károlyi Mihály még ma is úgy él a legtöbb honfitársunk emlékezetében, mint amilyennek Kovács András filmrendező megfestette őt A vörös grófnő című, nagyrészt az érintett személyét abszolút elfogultan, a szerető házastárs, Andrássy Katinka grófnő szemszögéből (egy másik, kiváló, hazánknak miniszterelnököt is adó, nagy múltú családnak a vörös fonal mentén a kor politikai labirintusában eltévedt sarja). Nos, Károlyiról annyit illik tudni minden, politika iránt elkötelezett hazafinak, hogy kb. olyan politikusi tehetséggel és a magyarság ügye iránti elkötelezettséggel bírt, mint a néhai Antall doktor.

A történelem a lehető legrosszabb pillanatban a lehető legalkalmatlanabb személyt rendelte az ország kormányzására. Károlyi korántsem az a nagyszerű, művelt lángelme és hazája jövőbeni sorsának alakulásáért felelősséget érző, nagyformátumú politikus volt, mint amilyennek az azóta néhai házastárs bemutatja. A filmben tendenciózus hazugságként az jelenik meg, hogy Károlyi vitézül küzdött párbajban az akkori legjelesebb magyar politikus, az éppen 90 éve, Károlyinak köszönhetően is meggyilkolt Tisza István ellen, noha a párbaj tényén kívül semmi nem igaz a filmben előadott históriából. Sőt, hiteles források tanúsítják azt, hogy Károlyi Mihály, a Tiszával vívott párbajában csúfosan alulmaradva, huszonöt(!) laposvágást kapva, amikor Tisza – miként macska az egérrel – játszva szorította a vívóterem falának gyatra, férfiatlan ellenfelét, megfogadta, hogy elpusztítja Tiszát, ha vele pusztul egész Magyarország is. Hát megcselekedte…

A budapesti szabadkőműves, polgári radikális ihletésű lapok egyébként már 1918 október elejétől gyilkosságra uszítottak, akárcsak mai jogfolytonos és szellemi örököseik teszik ezt, hiszen Az Est (kb. a mai Nápszava-féle szélsőséges sajtóorgánum akkori megfelelője) imígyen ír 1918. október 10-ei számában Tisza Istvánnal és a hozzá hű, nemzeti politikusokkal  kapcsolatban:

„Hogy ezek az emberek még élnek, hogy nevüket az ujságok (korabeli helyesírással) leírják, az az ország és a béke boldogulásának legnagyobb akadálya. Az egész világon érthető közvélemény alakult ki arról, hogy csak a szélső demokrácia és a haladás tudja a békét megcsinálni.”

Ezen idézet - nem mellesleg - sajtótörténeti érdekesség is: ízelítőt ad abból az antinyelvből, amellyel az elvtársak a későbbiekben, a mai napig(!) adekvátan kifejezik mondanivalójukat. Károlyit, a vörös grófot, kiváló kordokumentumában, a Bujdosó könyv című művében a következőképpen jellemzi Tormay Cecile írónő:

„Károlyi még akkor is elrettentő példaképe marad az ész nélkül költekező kiskorú grófnak, midőn a feje már kopaszodott (1918-ban 45 éves), és ő már régen nem a magáét, hanem az ország kincseit prédálta(…) Ez az ember, aki ma is olyan ortográfiával(helyesírással) ír, mint egy szerényebb polgári házban szolgáló szakácsnő, és aki vezérlő politikus létére sohasem tudott tisztába jönni a magyar közjog alapelveivel, kétségkívül a leggyöngébb koponya mindazok közül, akik ezer esztendő óta vezérszerepet vittek a magyar közéletben.(…) Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcsességére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadjára. Szereplésével kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak, és oly mérhetetlen gyalázatot hozott a nemzetre, amit a vér és a könnyek óceánja tudna lemosni.”

Nos, Károlyi és politikai elvbarátai, a polgári radikálisok (a mai SZDSZ evolúciós és politikai értelemben vett, magyargyűlölő elődszervezete), a marxizmus sátáni mételyével erősen fertőzött szociáldemokraták, szabadkőművesek és egyéb destruktív szervezetek 1916 óta erőteljesen hangoztatták, hogy itt, Magyarországon, úgymond demokráciát, kollektív nemzetiségi jogokat, általános választójogot kell bevezetni, s mindenekelőtt antantbarát külpolitikát kell folytatnunk.

Magyarán: a világháború kellős közepén a hazaárulás minősített tényét követték el. Lehetett ugyan akkoriban is arról politikai vitát nyitni, hogy államrendünk, intézményrendszerünk, a választójog, a nemzetiségi és különösen a földkérdés tekintetében szükség van-e reformokra, ám tisztességes magyar politikusnak egyet nem lehetett: mindezt abban az időben felvetni, amikor a nemzet élethalálharcát vívta, katonáink véreztek az Isonzónál, Szerbiában és az oroszországi frontokon az antanthatalmakkal folyó háborúban. Ráadásul a cseh, az oláh (román) és a rác (szerb) hadsereg 1918 októberében már állig felfegyverezve állott a történelmi Magyarország határain, hogy szétrabolja, és egymás között felossza hazánk földjét.

Történetírásunk és történelemoktatásunk a mai napig nem tisztázta megnyugtatóan azt a kérdést, hogy mit jelentett ebben az időben antantbarátságot hirdetni. Lényegre törően fogalmazva: Károlyiék aljas nemzet- és hazaárulást követtek el, hiszen Magyarország a nagy európai polgárháború első szakaszában (1914-1918) a központi hatalmak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Törökország és Bulgária)  oldalán állott az antanttal szemben, s ez utóbbi katonai tömb szövetségesei voltak a csehek, oláhok és rácok is.

Hazánk történetének talán legválságosabb helyzetében a délszláv ügynök, Linder Béla hadügyminiszter - majdan a szerbek megszállta Pécs katonai parancsnoka, ezt követően a királyi jugoszláv kormányok, végül Tito kegydíjasa - elkezdte a frontokról hazatérő magyar katonák leszerelését, mondván: „nem akarok többé katonát látni”. Épp a legmegfelelőbb történelmi pillanatban…

A következő, „klasszikus”, Az Est című lapból vett idézettel is illusztrálható a holtakat és a másvilágot idéző „őszirózsás” forradalom gyászhuszárainak és hírlapíróinak nemzetellenessége: „ Kormányunknak, nemzetünknek és mindenkinek, aki itt csak élni és boldogulni akar, közös legfőbb vágya az, hogy minél hamarabb pusztuljon szemünk elől az, ami a háborúra legjobban emlékeztet: az uniformis. Ugyanez a lap ájult gyönyörrel tudósít arról, hogy 1918. október 31-én, szerkesztőségi épületük előtt összeverődött társaság a Marseillaise-t énekelte. Tehát egy Magyarországgal hadban álló, ellenséges, Trianon guillotine-ját már buzgón ácsoló állam nemzeti himnuszát.

S ugyanezen a nemzeti gyásznapon Kéri-Krammer Pál, az Est vezérpublicistája, délután fél ötkor elővette az óráját, és a következőket mondta:” Már csak másfél órája van Tisza Istvánnak!” S valóban, a korszak legjelesebb politikusa, akinek tudására, tehetségére és nemzete iránti szeretetére a legnagyobb szükség lett volna e vészterhes időkben, este hat órakor vérben fagyva feküdt otthonának, a Roheim-villának parkettjén…

Lipusz Zsolt - Kuruc.info

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés