Nem mintha nem szeretnék utazni és szerepelni, és azt is szeretem, ha az emberek kíváncsiak a verseimre, de nem akarok Budapestre menni. Ugyanis mikor kitört ott az első komoly utcai zavarg ás a hírhedt Gyurcsány-féle őszödi beszédet követően, öreg édesanyámmal megdöbbenve bámultuk a tévé képernyőjén, hogy magyar magyar ellen harcol a magyar fővárosban, miközben magyar rendőr fújja a nép szeme közé a valószínűleg nem magyar könnygázsprayt, hát akkor én bizony Isten megfogadtam, hogy míg ez megtörténhet, én a lábam se teszem be az anyaországba.

Édesanyám csak enynyit mondott a sokat megélt emberek egyszerű bölcsességével: „Nem érzik magukénak ezek sem Budapestet, sem Magyarországot, azért verik szét"– „a madár sem rontja szét a saját fészkét". A madár sem.

Bár szerintem egyfajta madár, éspedig a politikai jómadár nem sokat törődik ilyesmivel, hiszen a politikai rulettek szélhámiáiban semmi se drága, amiért a nemzet fizet meg. A könnygáz sem drága, a műbalhék sem drágák, a jól megszervezett tüntetések meg az ellentüntetések sem drágák, hiszen valaki, bocsánat: Walaky mindig kifizeti ezt. A magyar az rég nem fizet. Már meg sem fizet. Már csak ráfizet. Ez a trend, a lobbi. Ez a magyar káosz.

Hát nem fogadtam el a budapesti meghívást. Nem azért nem teszem be a lábamat Magyarországra, mert akár egy cseppnyi gyűlölet van bennem, hanem azért, mert a magam fekete-fehér barbár-erdélyi módján szentnek tartom az emlékeimet, mondhatni a múltamat. Mert nekem Budapest nem a könnygáz és a kordonok városa. Én Budapestet míg nem láthattam, elhittem, és aztán még sokáig hittem is benne.

Én emlékszem arra a szent áhítatra, mikor húsz esztendeje tinilányként harmincnapos vízummal először léphettem át a magyar határt. Persze arra is emlékszem, hogy később az egyetemi évek alatt olykor lerománoztak, de emiatt akkor sem és most sem én kellett, kell szégyenkezzek. Mert mit tudták azok, akik engemet és a többi erdélyit lerománozták, hogy mit jelentett apámnak és anyámnak, hogy engem gyerekkoromtól megtanítsanak úgy magyarnak maradni, hogy éljem és vágyjam a nyelvet, a hitet és a hazát.

Az én apám nem restellte a kezembe adni a magyar irodalom klasszikusait és hosszú estéken át beszélni nekem a magyarok történelméről. És az én anyám át tudta nekem adni az anyanyelvet akkor is, mikor ez tilos, sőt esetenként életveszélyes volt...

Szóval nem haragszom én, hogy olykor lerománoztak azok, akik valami satnya szlenggé torzították a magyar nyelvet s akik nem tudhatták, milyen csodálatos volt, mikor átcsempészték nekem az átkosban az István, a királyt vagy Móricz Erdély-trilógiáját...

Szóval nem haragszom, egész egyszerűen meg akarom tartani az emlékeimet. A kedves egyetemi éveket, a szerelmes andalg ásokat a Duna parton... a rakodópart alsó kövén ülve... sok szép meghatározó történetet, melyeket nem akarok kordonokkal, rebiszesekkel, verekedő magyarokkal és szélhámos politikusokkal holttá nyilváníttatni!

Pár hete egyik festő barátom meghívására megszegtem ugyan fogadalmam s átmentem Beretytyóújfaluig egy tárlatmegnyitóra. Házigazdánk a tárlatnyitó utáni koccintáson elmesélt egy anekdotát. Éspedig azt, hogy négyéves kis unokáját egy ideje nem merik olyan helyre vinni, ahol öt embernél több gyülekezik. Ugyanis az értelmes kicsi lány egyszer véletlenül kifogott egy utcai tüntetést, ahol azt skandálták, hogy „Gyurcsány, takarodj! ".

S azóta a gyerek, ha több embert lát együtt valahol, rögtön rákezdi ezt kiabálni. Azt hiszi, így kell. Ez a magyar gyerek. Be lesz ületve a magyar káoszba. Márpedig Gyurcsány, akár hazudik, akár nem, de nem takarodik. Miért is takarodna, hiszen nincs, aki erre kényszerítse mindaddig, míg ellenfele szerintem egy egyszerű kudarcpolitikus.

Mert tetszik vagy sem, Orbán Viktorra én sajnos más jelzőt nem tudok mondani. A látványos, diadalittas, nagy veszteségek politikusa, aki nem fogja megmenteni Magyarországot sem a gyurcsányiádáktól, sem az általános káosztól. Néha átgyorshajt Székelyföldre s megpróbálja lejárt szavatosságú kudarcpolitikáját nemzetinek eladni, pedig ez már itt sem nyerő.

Mintha két megvadult hungaroszaurusz csörtetne a magyar ugaron s tipornának szét mindent maguk körül... Hát nem akarok Budapestre menni verset felolvasni. Persze ettől nagyon nehéz a lelkem, s azon tanakodom, hogy tartok itthon Nagyváradon, a Pece-parti Párizsban egy felolvasóestet s meghívom rá magyarországi barátaimat is. Itt biztos nem lesz kordon, könnygáz, magyar a magyarnak farkasa-féle balhé...

Az van, hogy tartok tőle, ha belefutnék egy ilyen pesti könnygázas hacacáréba, ebbe az új anyaországi utcai sportba, bizisten leülnék a járda szélére s elbőgném magamat. S higgyék el, nem a könnygáztól.

Minap egy kedves bécsi magyar ismerősömnek öntöttem ki lelkem fentiekhez hasonló kesergéseit, aki feltette a nagy kérdést, hogy akkor, ha így van, szerintem kibe is bízhatnak már a magyarok? Bámultam ijedten a kávéscsészét s rájöttem, nem tudom a választ. Szörnyű hasonlatként a bibliai gyerek jutott eszembe, akit két anya is követel, mire bölcs Salamon király azt mondja, vágják ketté a gyermeket, hogy mindenkinek jusson belőle, aki a magáénak vallja...

A bibliai história hepienddel végződik. Az igazi anya ugyanis nem engedi darabokra vágni, elpusztítani gyermekét. De sajnos már nincsenek igazi anyaországi gesztusok. A gyermek feldarabolva, s az önző anyák dühöngve tépik egymást a könnygázfelhőkben a darabok felett...

Árva, árva Magyarország!

Szőke Mária
Reggeli Újság

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés