Elnöke annak a demokráciát hirdető új államalakulatnak, amely Ölvedi János felvidéki publicista találó megfogalmazása szerint "a kisebbségek számára nem volt ugyan demokrácia, de amelyben a magyarság a hatalommal küzdve megtanulhatta, hogy a demokráciának milyennek kellene lennie". A kiszolgáltatott felvidékiek értékítéletét ékesszólóan tükrözte az 1938-as visszacsatolás után a budapesti palamentben az egyik incidensre adott válasz: egy tekintélyes felsőházi tag valamilyen éles vitában indulatosan "lebeneąezte" a hazatérteket. Mécs László neves papköltő erre, emlékezetes versében: "a mi magyarságunk mezítelen világít", felelte. "Sebeinket tapogatja, halk, kegyelmes ujja. Rajtunk a Beneą-szenny is alleluja!"

Csehszlovákia elnöke 1938 októberében, a müncheni döntést, a történelem nélküli, mesterségesen teremtett államalakulatnak a négy európai nagyhatalom által történt feldarabolását követően elmenekült. Mélyen megalázva, rádióbeszédben búcsúzott. "Mám svuj plán" – tartogatok még egy tervet, mondta, mielőtt repülőgépre szállt. "Svuj plán? Hát igen: aeroplán" – hangzott a felszabadult irónia. Mint felvidéki magyar fiatal, én is így kiáltottam fel. Úgy éreztük, mindannyian, hogy térségünk politikájának egyik legsötétebb jellemű, zsigeri mélységgel magyargyűlölő politikusa távozott egy jövendő ismeretlenségbe. Visszatért a természetes állapot: mi, mesterségesen elszakítottak, újra Magyarország polgárai lettünk. Új felhők tornyosulnak ugyan, de sorsunkat már más fejlemények, más erők irányítják. Ebbe a Beneąeknek nincs többé beleszólásuk.

Tévedtünk, végzetesen. Lebecsültük Edvard Beneąt. 54 éves volt, erejének teljében, nemzetközi ismertséggel, kapcsolatokkal azokban a fővárosokban, amelyekhez hazáját jó viszony vagy egyenesen szövetségi kapcsolatok fűzték. A bukott Csehszlovákia külképviseleti, de főleg titkosrendőrségi hálózata sértetlen maradt, értékes diplomáciai és frissen emigrált politikusi gárda állt a rendelkezésére. Csehszlovákiai vállalatok külföldi vagyona és jövedelme az anyagi támaszt is megadta az induláshoz. A fogadtatás mindenütt barátságos, tudott erre is építeni. Egyetemi vendégtanárság, előadások, cikkek biztosították a személyes függetlenséget.

Így indult el Beneą a mélyből, londoni rezidenciájában kilátástalannak tűnő helyzetből, képviselni valamit, amelyben akkor senki sem hitt: az ő Csehszlovákiájának feltámasztását.

Példaképe és hivatali elődje, a humanistaként tisztelt Masaryk az első világháború alatt nyíltan a harcok minél további elhúzódásában reménykedett, mert ügyüket ez segítené. Beneą, hasonlóan gondolkodva, csendes ujjongással üdvözölte Lengyelország német lerohanását. Mi több: környezetében utólag azzal dicsekedett, hogy maga is mindent megtett a háború kitörése érdekében. Sajnálattal, igen, de rideg reálpolitikai szemlélettől vezérelve ugyanígy fogadta a cseh területek német megszállásának minden keményedését. Így a Heydrich német helytartó elleni merényletet követő megtorlási sorozatot, benne a lidicei tömeggyilkosságot. Mindez új meg új érvet szolgáltatott célja eléréséhez. Fokról fokra lép, a változó nemzetközi fejlemények során egyetlen lehetőséget sem mulaszt el. Munkatársai bámulják szívósságát, néven nevezik machiavellizmusát. Mint embert nem kedvelik, erkölcsi beállítottságát nem becsülik, de bámulják, mert a csehek ügyét mindenkinél eredményesebben képviseli.

Pedig először még cseh ellenlábasaival kellett megküzdenie, benne azzal a programmal, amelyet egyelőre csak csendben, magában melengetett. Emigráns kormányának elismertetésén túl a háború után Csehszlovákiának a müncheni döntést megelőző "történelmi határai" (sic!) közötti visszaállítása, a megújuló államnak a közép-európai térségben új súlyt kell kapnia. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha országát megszabadítják a bomlasztónak és árulónak minősített nemzetiségektől. Kitelepítés, lakosságcsere, ezek kombinálása. Akármi, csak ez a fontos állam belülről ilyen gondoktól zavartalan, színtiszta szláv legyen. Történészi kutatásokat követve elképesztő az út, amelyen Benes nem csupán a végcél nyilvános bevallásáig, hanem a végrehajtásig, a majd hárommilliós németség kitelepítésének az elfogadtatásáig eljutott. András Károly, pályatársam-főnököm a Szabad Európa Rádióban, a müncheni Új Látóhatár folyóirat által közölt tanulmányában végigvezet egy olyan folyamaton, amelynek sikerében az induláskor maga Benes sem hitt. "Csak őrült és naiv ember gondolhatja, hogy kidobhatjuk a németeket, de megtartjuk az általuk lakott területeket" – volt a kezdeti nézete. Lépésről lépésre elért sikerein felbuzdulva, magabiztosan hirdette végcélját. Nagy aggodalma az általa egész életében megvetett szlovákság volt, amely zömében elutasította az ő "csehszlovák" nemzetfogalmát, ehelyett Hitlertől kapott első önálló államiságának örvendve német szövetségesként harcolt az orosz fronton. Ettől a gondtól maga Sztálin szabadította meg. Mint Kun Miklós kutatásából tudjuk: "A szlovákok harcolnak ellenünk, de azért mégis szlávok" – nyugtatta meg a Kreml ura Beneąt, és tüntetőleg poharat emelt a szlovákok egészségére. A lengyelekről Sztálinnak, mint tudjuk, más volt a véleménye.

Így térhetett vissza Beneą, a szövetségesek felhatalmazásával, győztesként a hajdani Csehszlovákia területére. Majd a nevében Moszkvából jött csehek, szlovák "internacionalisták" kíséretében, Kassa történelmi magyar város megyeházának az erkélyéről kihirdették, hogy magyarnak itt többé nincs helye. Jöttek is, sorjában, a teljes jogfosztást kimondó dekrétumok.

Egy krízisterületet, nem jelentéktelent, úgy mellékesen, már előzőleg elrendeztek: Kárpátalját. A két háború között Prágából mintegy gyarmatként kormányzott területet maga Benes ajánlotta fel Sztálinnak. Mint Helena Nosková szlovák történész a moszkvai levéltárakból kiderítette: cserében kérve a szlovákiai magyarok kitelepítéséhez való szovjet hozzájárulást. Ha ezt megkapja, még a "történelmi csehszlovák határok" elvét is feladja.

A prágai Hradzsin palotába visszatérve egy darabig még sütkérezhetett győzelmében. Abban a hitben, hogy a még eltávolítandó magyarok után megvalósuló színtiszta cseh és szlovák állam, mint hirdette, szilárd híd lesz Európa közepén Kelet és Nyugat között. Igazi bizalma ekkor már Moszkva felé fordult, a híd biztosítását valójában a kontinensen hatalmi pozícióba jutott Szovjetuniótól várta. Igen hamar, 1948 februárjában a moszkovita Gottwald és csapata látványos puccsal magához ragadta a teljes hatalmat. A nyugati határon legördült a vasfüggöny, Csehszlovákiát beolvasztották a keleti kommunista világba. A hídról szőtt álom szertefoszlott. Beneą ráébredhetett arra, amit nem akart észrevenni: hogy egyszerű figura volt a Kreml urának sakktábláján, ahol immár feleslegessé vált. Maradt a hivatalából való lemondás, röviddel utána jött a halála.

Kívánságára szülőhelyén, a dél-csehországi Tábor egyik külső területén, Zizka hajdani huszita hadvezér hazájában nyugszik, díszsírhelyét egy park veszi körül. Ő maga a politika hadvezére volt, életében mást nem ismert. De becsületet, tisztességet, emberséget sem. Népét szolgáló kíméletlenségében átgázolt mindenkin és mindenen.

Nevét cseh földön tisztelet övezi, amit a külvilág, különösen áldozatainak végtelen sokasága nem adhat meg neki. Nemcsak háborús bűnösök vannak, hanem a békének is vannak súlyos bűnösei. Edvard Beneą az volt. Az emberiséget felkavaró, pusztító öldöklés után, Európa nagy megújítóitól eltérően nem a jövőt építő megbékélést kereste. Páratlan lehetőségekhez jutva, egész tevékenységével generációkra szórta szét a békétlenség és a gyűlölködés magvát. Az általa megvetett szlovákság pedig, amelynek nyelvét is csak a cseh egyik dialektusának nevezte, önálló államisághoz jutva őrá hivatkozva védi az ingyen zsákmányt, amelyet valójában is neki köszönhet.

Skultéty Csaba, Magyar Hírlap

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés