Amikor Árpád ide (inkább vissza ND megj.) hozott minket, eldőlt minden. Első szent királyunk aztán fel is ismerte ezt, és mi megmaradtunk. De akkor sem Európa akaratából, hanem annak ellenére.

A Kossuth térről most kitiltott szent korona védelmében teltek aztán századaink és elviseltünk nagyságot s minden rettentő csapást is. De jött a 19–20. század fordulója és a globalizáció. Itt viszont már nem csupán Európát kell kárhoztatnunk, mert más-más szinten és fáziseltolódásokkal, de maga is a neoliberalizmus és az extraprofit legyűrhetetlen vágya vezérelte új gazdasági rend foglya lett, s társadalmai is ennek jegyében formálódnak.

A hagyomány van a legnagyobb veszélyben. A rossz szándék által ravaszul felismert emberi gyarlóságunk felhasználása a legveszedelmesebb bomlasztó erő. Az út az újabb extraprofit felé a közösségek testén, s az azokat alkotó gyarló egyénekén keresztül vezet.

A lakosság, a társadalom anémiába taszítása tudatosan folyik. A társadalmi normák elporladnak, a törvényesség álságos lepel. A cserbenhagyások és a kádári örökség által közönyre, sőt bamba nosztalgiára nevelt tömeg pedig szolgál.

A borzalmas freskónak most egy lupéval megvizsgált kicsiny részletét említeném, hogy ezáltal is jobban lássuk, kikre bíztuk magunkat ebben a veszedelmes történelmi helyzetben. Az olvasó csodálkozni fog, magam is így jártam. A napokban láthattam utalást arra az orvosetikai jegyzetre, mely a virágzó szocializmus éveiben az anyagyilkosságot bizonyos esetekben kivonta az etika szabályai alól. Mit gondolnak mi volt ez az eset? Nos az, amikor az anya osztályellenségnek nyilváníttatott. Apró kis pont, hihetetlennek tűnő részlet a szörnyűséges körképen, de elégséges ennek megpillantása, hogy megtudjuk, mibe keveredtünk.

A szakadék szélén utolsó pillanatban tántorgó nemzet legnagyobb problémája mégis a demográfiai veszedelem. Hozzáértő és hiteles tudósok szerint is évtizedben mérhető távolságban van már a visszafordíthatatlanság határvonala. És a fülek süketek.

Fenn és lenn egyaránt.

Fenn hatalmi érdek, alant buta és kicsinyes önzés, vakság, elvakítottság.

Egészségügyi körök meggyőzésére próbálom a gondokat két serpenyőbe gyűjtögetni. Egyikben a legnagyobb az elfogyásunk, amelynek fényében minden egyéb okafogyottá válik, a másikban az összes többi. Sajtó, elektronikus média, internet, élő nyilvánosság a helyszíne próbálkozásaimnak. Odafenn hallgatás, alant pedig helyeslés. Na nem a hatalmas gondtól lebillenő serpenyő miatt. Arról itt sem szól senki. Inkább a villanyszámla, az önkormányzat, a biztosító van terítéken, a mindennapi gond. Szemléletváltást hirdetek, nevezhetjük paradigmaváltásnak is. Néhányan felkapják a fejüket, de senki sem hisz benne.

Ilyen látszatot inkább az előre menekülő miniszterelnök keltene, legalábbis igyekezne. Sokadszor hirdet programot s most a bársonyos reform fodraival törölgeti patrióta könnyeit.

Közben a magyar társadalom mindössze 6 százaléka tett szert termelő tulajdonra, alig több ennél a nyertesek száma és egyharmad volt képes egyelőre megkapaszkodni. A többi leszakadt és már a tíz százalékot is meghaladhatja a soha nem rehabilitálható roncstársadalom aránya.

Azt írják valahol, hogy ennek az országnak a stabilitása már csak a tűrésre van alapozva. Igaznak tűnő megfigyelés. De hol van a tűréshatár, s mennyire tartós egy ilyen stabilitás? Hiszen a társadalmi tőke s benne a bizalom, a jövőbe vetett hit, a tervezhetőség stb. elfogyott.

A humán erőforrásnak nevezett ember, a teremtés fő műve pedig eszközzé süllyesztve áll a nagy játékszín közepén. Fülébe helyezett dugaszon kapja a hazug szózatot saját nagyságáról és önmegvalósításának nagyszerű perspektíváiról. A mellette álló felé tapogatózó kezére pedig mindegyre ráütnek. Közösséget ne. Sem kicsit, sem nagyot. Sem világit, sem egyházit. Mert az elvezethet a legnagyobb veszedelemhez. A szemek kinyílhatnak, megjelenhet a hit hatalmas ereje, a nemzettudat mindent megmozgatni képes energiája.

Az állam pedig „tök felesleges”. Az államot el kell sorvasztani, s akkor megnyílik az út végleg az extraprofit legújabb vadászterülete, a nagy elosztórendszerek, az oktatás és egészségügy felé is. A haszon pedig kettős lesz, mert a kivont profit nyomán bomló rendszerek egy testben-lélekben még inkább komposztálható tömeget eredményeznek majd. Egy fogyó tömeget, amely azonban helyettesíthető mással, máshonnan.

A vezetők pedig, akik régen a köztulajdont használták, s ma ugyanezt magántulajdonukká tették (vagy elkótyavetyélték), azt hiszik, hogy ők hol a politikai, hol a gazdasági, hol mindkét hatalom birtoklásával örökké élni fognak.

Hogy ezt a hitüket mire alapozzák, s hogy az mikor rendül meg, nem tudjuk, de a józan ész szabályai szerint valaminek történnie kell.

Akkor pedig eljő majd az idő, hogy az eleddig némaságba öltözött tisztán maradottak megszólaljanak. Most lesz igazán szükség arra az új nemzeti elitre, melyet a kolozsvári Hitel hetven évvel ezelőtt új nemességnek nevezett, s melynek kiválasztásában egyetlen szempontot tartott elfogadhatónak: a nemzet szolgálatának szellemét.

Nem tudom van-e rejtőzködő IV. Bélánk? Most még csak az Adria szigetére a partról üvöltő ostromló tatárok hangját hallani. A feladat, amely rájuk vár azonban úgy érzem nem kisebb az 1241-et követő új honfoglalásnak nevezett korszakban sikerrel megoldottnál. Történelmünkben tehát nem is példanélküli.

Szász István Tas
Erdélyi Napló 

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés