Valami történt – hogy Joseph Heller klasszikus regényének címével éljünk. Csak az a kérdés: mi? Schmitt Pál, a MOB elnöke és Gyenesei István, a sportért (is) felelős önkormányzati miniszter már közvetlenül az olimpiai láng utolsó lobbanásaikor nyilatkozott. Előbbi maradt a „majd alaposan megvizsgáljuk az okokat”, illetve „több iskolai testnevelésórát” szlogeneknél, utóbbi viszont nagyot és okosat akart mondani, de lett belőle kicsi és butaság. Úgy fogalmazott: Phelps és a jamaicai atléták bizonyították, hogy tejbegrízzel nem lehet az élre törni. Ez, ha jól értjük, egyszerre nyílt doppingvád és a mieink felbujtása, ha nem jól értjük, akkor viszont igen szerencsétlen megfogalmazás. Ilyen felelőtlen kijelentésekkel – ha miniszter szájából hangzik is el – többet nem érdemes foglalkozni, ám néhány sztereotip gondolattal, illetve azok cáfolatával igen. Évek óta szajkózzák legfelsőbb szinten is, hogy el kell dönteni, a verseny- vagy a szabadidősport kapjon inkább prioritást. Szerintem felesleges, a kettő ugyanis nem zárja ki egymást. Kapjon a sport, érje el támogatása legalább a költségvetés egy százalékát, ami még mindig alatta marad az uniós átlagnak, s épüljön be a testkultúra a mindennapi életbe, így az utánpótlás is adott lesz az élsport számára. Ha már sikerült ötpárti megegyezéssel elfogadtatni a nemzeti sportstratégiát, a pekingi gyenge szereplés ébressze rá a döntéshozókat arra, hogy ezt a tervet nem szabadna pusztába kiáltott szó szintjén hagyni. A stratégia nem elég, meg is kell valósítani.

Ama megállapításon pedig, csaknem két évtizeddel a rendszerváltás után, illene már túllépni, hogy az előző rendszerből örökölt, ám politikai okokból gyakorlatilag költségplafon nélküli sportfinanszírozási rend nem tartható. Ezt tudjuk, de legalább valami hasonlóan kiszámíthatónak, még ha szűkebb keretek között is, végre a helyébe kellene lépnie. Tarthatatlan, hogy a sportolók hiába várnak az ösztöndíjaikra, mert a kifizetés hónapokat késik, s ezt az sem ellensúlyozza, hogy az érmekért, pontokért minden idők legnagyobb jutalmait „dobta fel” a kormány. A marketingfogás nem érte el a célját, a súlyozást ráadásul nagyon balgán alakították, az aranytól lefelé alig csökkennek a díjak; így ha valaki úgy véli, több versenyző megelégedett a szerényebb, de szintén sokat érő helyezéssel, vagy azért indult több számban, mert jobban „megérte”, bizony igaza lehet. Jómagam mégis vitatkoznék ezzel a megállapítással. Egyrészt annak idején a magam szerény szintjén sportoltam, ifjúsági és junior válogatottságig vittem birkózásban, s testközelből figyelve Sike Andrást, Repka Attilát vagy Komáromi Tibort, soha nem hallottam tőlük-róluk, hogy ezt vagy azt a pénzért akarják elérni. Bár a tét azóta nőtt, hiszem, hogy a maiak alapjaiban nem változtak meg. Ezt támasztják alá a Pekingben látottak is.

A leginkább kudarcot valló „magyaros” sportágak képviselői, a vívók, az öttusázók, a cselgáncsozók vagy az ökölvívók nem feltétlenül financiálisan, sokkal inkább mentálisan maradtak alul a döntő szituációkban. Lehet, sőt biztos, hogy csökkent a mieink szakmai fölénye, de ettől még nem kell összeesni, mint a vizes zokni, és bénán várni a mindent eldöntő találatot, ütést, dobást. Mert a kínai vagy amerikai vívó nem jobb, mint a magyar, csak motiváltabb, magabiztosabb. Tehát akkor mégis jobb? Ez már színtiszta sportpszichológia, s ebből a szempontból érdemes megvizsgálni a helyezéseinket. Három arannyal és két bronzzal „szemben” öt ezüst és hét (!) negyedik hely – ez igazi „vesztes” eredmény. A második – kevés kivételtől eltekintve – bánatos, hogy nem nyert, a negyedik még szomorúbb, mert lemaradt a dobogóról. Tény, hogy a lelki felkészítésben bőven akad lemaradásunk, s ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden versenyző mellé egy pszichológust kell állítani. Normális esetben megtenné az edző is, aki ismeri tanítványa minden rezdülését, s leül vele órákat, ha kell. Manapság nem ül le, mert nem ér rá, több tanítványt kell vállalnia, hogy megéljen, vagy épp másodállást, mondjuk taxizást (ilyen is van!), hogy eltartsa a családját. Az ország jelenlegi helyzetében nem is lehet többet várni?

E borongós helyzetképben is akad igazság. Ám Gyurcsányt most felejtsük el – ha már ő is elfelejtette a sportot, amelynek négy éve még a minisztereként parádézott –, gondoljunk két pozitívumra. Egyrészt Athén öt lebukásával szemben a most elmaradt doppingbotrányra, másrészt a Pekinget sportolóink helyett meghódító, közcsodálatot kiváltó szurkolóinkra. Ezrek ordították innen sok ezer kilométerre: „Ria, ria, Hungária!”, meg „Itthon vagyunk!” Tényleg, a sportban mi otthon vagyunk. Ha hiszünk és teszünk érte, a jelen idő nem vált végérvényesen múlttá. A három a magyar igazsága pedig legyen inkább a vízipólósoké.

MNO

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés