A pusztán állok. A messzeségben látszik egy torony, amely a csurogi szerb templom tornya. Mellette volt egykoron a magyar templom tornya is, de azt a szerb lakosság feleslegesnek találta. Körülöttem giz-gaz mindenfelé. Szemeimből könny fakad, akarva-akaratlanul. Felnézek az égre, és látom, ahogy a napfény áttöri a felhőket, közben a szél egyre erősebben kezd fújni. Ők azok, ők szólnak hozzám. Ők... Dédanyám, dédapám. Nem tudok róluk semmit, csak annyit, hogy ártatlanul haltak meg, azért, mert magyarok voltak.

Feleszmélek, s azt veszem észre, hogy egy idős bácsi a most kitett keresztre támaszkodva megköszöni a jelenlétet az egybegyűlteknek, köztük nekem is, aki egy kicsit hátrébb állva néztem végig a megemlékezést. „Mi jövőre is itt leszünk, ahogy eddig is tettük, és újra emléket állítunk” – mondta Sanyi bácsi. Történt mindez 2004 őszén. Azóta minden évben kilátogatunk a csurogi cigánytelep melletti pusztaságra, és minden évben új emléket állítunk felmenőinknek. A környék minden falujából érkeznek idős túlélők, akik akkoriban igencsak fiatalkorukat élhették. Mindannyian átélték ugyanazt: gyermekként nézték végig amint szüleiket, nagyszüleiket halálra kínozzák. Vannak, akik erős lélekkel emlékeznek vissza, vannak, akiknek szívük hasad szét a fájdalomtól, és együtt könnyeznek. Itt, ebben a pusztaságban, mert máshol nem lehet... Nincs méltó emlékhely őseinknek.

Ifjabb Légvári Sándor 1939-ben született, Földváron. Ott élte át azok a szörnyű napokat, amelyek mély nyomot hagytak benne. Emlékei homályosak, hisz ’44-ben 5 éves volt.

„Ide ki volt dobálva az udvar közepére a rendkívül sok cucc. Cucc alatt azt értem, hogy a stafír, a Horthy Miklós... Hát melyik magyar házba nem volt a Horthy Miklós, ugye a kormányzóúrnak a fényképe... És a fogammal csupáltam szét, ők hajtottak rá.”

Légvári úr elmondta, hogy a szerbek ami felesleget találtak a magyar családoknál, mindent elvittek. Ez volt az októberi vásár. Megemlítette, hogy ’44 októberében igencsak megszaporodtak a partizánok. Partizán lett minden szerb munkakerülő tyúktolvajból , aki nem szerette a magyarokat. Mindenki bosszút akart állni rajtunk.

„...elvitték a sót, öregapám nagykabátját, azt is elvittek, mert hogy ugye szükségük volt rá, rádiót, bicikliket, stb...ez volt az a vérbosszú, ez kellett. Azért említem meg, mert ez nagyon karakterisztikus, a S.S. részegen mesélte a kocsmában, hogy „Ubili smo ľenu“ (megöltünk egy asszonyt), és a gyerek még ugrált a hasában. Ez itt Földváron történt.”

Ugyanúgy, mint ahogy az a ’44-es szörnyűségek után következett, Trianon után is keserves volt a délvidéki magyarok sorsa. Volt, aki fellépett ez ellen, volt, aki meghúzódott, és alárendelte magát a szerbeknek.

„...ha egy szerb azt mondta, hogy te szidtad a szerb királyt, akkor te bizonyítsd be, hogy az nem úgy volt. Még egy sort vert rajta a szerb csendőrség. Így zajlott a régi Jugoszlávia alatti élet. Úgyhogy akkor amikor bejöttek a magyarok, nem kell rajta csodálkozni” – és mély levegőt véve, mint aki a mélyből felért a víz felé, és végre levegőhöz jutott, folytatta- „hogy azt mindenki lelkesedéssel fogadta. Itt elsősorban nem volt szabad magyarnak lenned, másodsorban emberhez méltóan nem volt szabad élned.”

„Tulajdonképpen kevés élő emlékem van arról, amikor a magyarok bejöttek. A legsziporkázóbb, a legmélyebben belém vésődött az, hogy valamelyik honvéd - lehet hogy őneki is volt odahaza egy ilyen csöppnyi gyereke, hát én akkor 2 esztendős voltam - felültetett az ágyúcsőre. Nem valami nagy ágyú lehetett az, azt hiszem valamilyen gyalogsági ágyú, de ültem az ágyúcsövön és a többi gyerekhez képest, akire lefelé néztem, nekem saját élményem volt, hogy a magyar ágyúcsövön ültem. Az nem saját élményem, viszont mesélték... Az a szaladás, az a lihegés, hogy na végre, mi újból magyarok lettünk”

’41-től ’44-ig a magyar csendőrség uralkodott a Délvidéken. A kakastollasok hihetetlen rendet tartottak a városokban. Legyen az akár magyar, akár szerb, a lopást, csalást, rendbontást veréssel bűntették.

„...azok szakemberek voltak, tudták mit akarnak, tudták hogy kell embert nevelni. Dalolt végig azt utcán az egyszeri magyar, 10 óra után. Zajtilalom volt. Hopp, megjelent előtte a csendőr: - „Jó estét, de jó kedve van! Tudja maga, hogy elmúlt 10 óra? Tudja mit, én magát nem büntetem mert annak a gyerekek innák meg a levét.” Nem lenne kenyér, nem lenne cipő, semmi se lenne... Sutty erről, sutty arról. „Ez még csak bevezető, ha még egyszer meglátom ilyenkor hangoskodni, úgy megverem, hogy...”, és akkor nem kellett bíróság, pereskedés. Azt mondják, hogy magyar idő alatt nem volt aki végig merte volna 10 óra után dalolni az utcát.”

„’44 októberében elkezdte 2-3 katyusa lőni a falut. Abban az időkben még itt volt két német tigris. Az egyik itt állt a sarkon. Édesanyám fogadta is a német katonákat egy ebédre. Szerda, vagy péntek lehetett, tésztanap, hiszen aznap mákos tészta volt az ebéd. A németek csak úgy fintorogtak, nem akarták enni a mákos tésztát, azt hitték valami bajuk lesz. Anyám csak mutatta, hogy egyenek, mi is eszünk. Az egyik német katona ekkor azt mondta, hogy mi csak együnk nyugodtan. Ha azt halljuk - és ekkor egy mély süvítő hangutánzat következett-, akkor együnk nyugodtan tovább, ha azt, hogy - majd egy magas hang -, akkor pedig mindenki bújjon le.”

„A közeli tanyára mentünk ki menedéket keresni. A szalmában húzódtunk meg, de nem bírtuk ott sokáig, vissza kellett mennünk. Pánik volt akkor már a faluban. Mindenfelé kráterek, szállt a por. A szomszédok felpakoltak, ők mentek ki helyettünk a tanyára. Felpakoltak mindent, de kint a tanyán jutott eszükbe, hogy a 4 éves kisgyereküket otthon hagyták. Képzelheted, hogy milyen pánik lehetett, ha a gyereket otthon felejtik. A ház mellé csapódott egy rakéta, és erre ijedtékben a kis szomszéd kirohant és szaladgálni kezdett ríva, sírva. Édesanyám ezt meglátta, kirohant, a kráterbe rántotta, és testével elfedte, hogy a felettünk repülő rakéták repeszei ne sértsék meg...”

1944. október 23. Tito engedélyével a Szerb partizánok elkezdik bosszúhadjáratukat. A bosszúhadjárat oka? Megbosszulni a II. világháború alatt a magyar honvédség által kivégzett partizánok halálát? Csurogon 3000, Péterrévén 600, Óbecsén 500, Újvidéken 10000, Zomborban 5600, Szenttamáson 2000, Szabadkán 7000, Zsablyán 2000 ártatlan magyar vesztette életét. És ezek még csak a több élettel fizető faluk, városok sora, összesen 34491 emberéletről számol be Cseres Tibor, Vérbosszú Bácskában című könyve. Ez a szám a bizonyítható halottak száma. „Ha a megvizsgálatlan, megkérdezetlen, kérdőjelekkel bizonytalanná tett negyven község valószínű kivégzett ezreit hozzáadjuk halállistánkhoz, számuk bizonyára meghaladja a negyvenezret.”

„Igenis volt egy pánikszerű függőség attól, hogy mi lesz velünk, mi vár ránk. Bizonyos tapasztalatunk a szerb uralommal kapcsolatban volt a régi Jugoszláv időkből. Tudtuk, hogy különösebb kegyelmet, elnézést nem várhatunk. Mindenki aki valamennyire is részese volt akár tettlegességnek, akár atrocitásnak, az elmenekült, az tudta hogy mi vár rá, itt kegyelmet nem várhatott. Édesapámnak dobszóra be kellett rukkolni. Eljutottak Pápáig, majd hazaszöktek az oroszok elől. Persze nem mert a házhoz jönni, hanem a futurásnál az összeharácsolt búzászsákok között húzta meg magát. Éjszaka hazaszökött... Mikor először megzörgette az ablakot, édesanyám azt mondta: „Szent Isten, Sándor, mit keresel te itthon? Tudod te hogy mi vár rád?” Erre ő magabiztosan felelt: „Nem lesz semmi, majd a szerb munkatársak megvédenek! Nem bántottam senkit, hát engem miért bántanának?” Azok megvédenek... Hát nem védték meg, meg nem keresték azt hogy bűnös, nem, az nem lényeges - magyar! Azt nézték! És a futurás, hogy mentse saját bőrét, elárulta a partizánoknak, hogy ekkor, meg ekkor este megy az édesapám haza és elbírjátok fogni. Elfogták.”

A települések többségében elszabadult a terror. Újvidéken a szerbeket felszabadító partizánosztag tagjai egy üveg pálinkáért hajlandóak voltak felkeresni a házigazda magyar ellenségét és otthonában szó nélkül agyonlőni. A nőket és lányokat megerőszakolták. A magyar férfiakat összegyűjtötték, naponta 300 nevet olvastak fel, akikkel eltűntek az éjszakában. Ezután gépfegyverek kattogása hallatszódott, majd a tehergépkocsik zúgása. Volt a férfiak között egy 14 éves levente is, veszélyes fasisztának titulálva. A férfiak nagy részét agyonlőtték, kisebb hányadát munkára fogták, de útközben sokat közülük is megöltek. Köztük volt két ferences szerzetes is: páter Körösztös Krizosztom, és Kovács Kristóf. A két atyát az erőltetett menetben agyonverték, majd agyonlőtték. A túlélő Mihály atya naplót írt a történtekről, amit Cseres Tibor könyvében megtalálunk.

„Másnap, én édesanyám szava után mondom, tudták hogy valami baj történt, mert a Sándor az éjszaka nem érkezett meg. Nem jött, baj van. Egyszercsak dübörögtek. Megérkeztek a felszabadítók, 16-17 éves kis partizánok, mindegyiknek puska a kezébe, leverték édesanyámat is. Az éjszaka már bent aludt a börtönbe... Börtön... Egy istállót kineveztek börtönnek, bezsúfoltak oda egy 30-40 nőt, csupa ilyen hadiözvegy jelölteket. Egyszer bekiabál az őr: „Kubo! Akarod látni a férjed?” Persze, hogy akarta. Szintén saját szava után mesélem neked... Hatan ültek egy parasztkocsin, derékba mindegyiknek össze volt kötözve hátrafelé a keze. Ott ült apám közel a sarogjához, és azt mondta édesanyám, hogy a fejéről a bőr ide volt a homlokára gyűrve. Úgy összeverték hogy leszakadt a fejéről a bőr. Azt mondta: „Anyukám, mit akarsz te itt?”

Az apátplébános sírja: Testét nem találják...Óbecsén mindenki az apátplébános kegyetlen megkínzására és elpusztítására emlékszik leginkább. E városban az emberpusztítás helye a Centrál kávéház volt. „Petrányi Ferenc apátplébánost október 9-én vitték el a plébániáról, mégpedig két fiatal partizánlány...” A plébánost útközben is ütlegelték, szerbellenes vallomást próbáltak kicsikarni belőle.

Levetkőztetve deszkára kötötték, és szöges bakanccsal ugráltak rá. Október 14-én kidobták az ablakon át, hogy öngyilkosságnak látsszon halála.

A szerb brutalitás Csurogon tetőzött. A bosszúállók különbséget tettek magyar és magyar között: Akinek nem volt kommunista-, vagy szerbellenes felszólalása, vagy tevékenysége, azt csak megölték, akinek pedig volt, azt halálra kínozták. Kétezer magyart végeztek ki otthonukban, majd vitték el a dögtemetőbe őket, a többi, körülbelül 1000 magyart elszállították a járeki lágerbe.

„Aztán tudod voltak okosok, főleg a fajtánkba. „Ne félj fiam, én tudom hogy apád megszökött, leugrott a kocsiról”. Hamis reményeket ébresztettek bennem. És örökké vártam. Tudod akkor már kezdtek hazaszivárogni az orosz hadifogságból a magyarok, akik 4 évet töltöttek ott. Aztán már akik 10 évet töltöttek ott, azok már az ’50-es évek elején. Mikor ezek jöttek haza, én mindig lestem. Örökké lestem, hogy hátha egyszer hazaér apám. Mikor az öreg B.I. megszabadult, akit ólombányába vittek kényszermunkára. Tüdőrákos volt. Lehettem akkor már 16-17 éves. Egy este azt mondja édesanyám: „Gyere fiam, megyünk!” Elmentünk B.I. bácsihoz, feküdt az agyán, már a halálán volt. „I. bácsi, azért vezettem ide ezt a gyereket, hogy mondja meg neki, várhassa még az apját?” Azt mondja: „Sanyikám, ne várd apádat. Mellettem volt mikor agyonverték, aztán leöntötték petróleummal a többiekkel együtt és úgy égették el. Ne várd haza, NINCS! Nem igaz, hogy két nap beletelt, az I. bácsi meghalt. Tudod ezek megrázó élmények, mert egy kis kápolna omlott össze bennem. Mertem hinni benne. Mertem, AKARTAM!”

1944. utolsó négy hónapjában negyvenezer magyar ártatlan halt meg kínok és kesergések közepette. Aki az 1941-es magyar bevonulásnál bármit is tett, akár koszorút tartott, akár szalagot dobott, akár csak ott állt és éljenezte Horthy seregét, mind meghalt. Nőt és férfit, öreget és csecsemőt, fiút és lányt egyformán lőttek agyon és kínoztak meg. Az Délvidék visszafoglalását követő években jugoszláv adatok szerint 4629 szerb hátrahagyott partizán vesztette életét. Vajon ezért állt bosszút a szerbség, vagy mert volt és van itt egy nemzet, amely többet tett és tesz mindmáig?

„Egy alkalommal, ezt muszáj, hogy elmondjam. Egy alkalommal egy italozás közben Újvidéken, a sógoroméknál, annak a bátyja rádöbbent, hogy „Pa ti nas ne volią” (Te minket nem szeretsz). Jócskán ital alatt, elgondolkoztam rajta, mondom neki: „Hát tudod mit Rado? Találj egyetlen egy elfogadható okot, amiért kellene hogy szeresselek benneteket! Csak egyet! Miért? Agyonvertétek apámat, tiportatok, tapostatok, raboltatok bennünket...még szeresselek is? Na nehogymá', mi vagyok én? Hülye? Vagy egy kutya?” Én nem gyűlölöm őket, de azt se mondtam, hogy szeretem. A gyűlölet az méreg.”

„Hogy mi lenne a méltó büntetésük? Elárulom neked. Én fatalista beállítottságú vagyok. Bár állítom, hogy magát a vallást gyakorlatilag annyira nem űzöm, de az isteni igazságban, abban nagyon hiszek! A Lala egy partizán volt, egy közönséges naplopó, csavargó, munkakerülő, az úgy égett el, hogy kitört a bután-sportgetjáról a vezetéken a gumicső, ő meg gyújtott be, és elborította a láng, és kiszaladt az udvar közepére és ott halt meg. Megyek tovább. Az Ádám, akiért apám garantált, Zsablyáról hozta át apám, a testvérével, a Székóval együtt... Igaz hogy a Székónak a kis kosarában volt egy pisztoly meg két kézigránát, utólag derült ki, ő dicsekedett vele... Az Ádámnak a lányát, most láttam vasárnap. Voltunk lakodalomba, és be volt kötve a feje. Emlékszel, hogy meséltem, hogy édesanyám látta utoljára apámat, hogy a fejéről a bőr... Az elevárot ami hordja fel a kukoricát, elkapta a lány haját és mire le sikerült állítani, az lecsupálta az egész fejéről a hajat. Te... Nem látsz te ebben Isten kezét? Ilyen formában ez volna a méltó büntetés. Az Isten nem fizet minden szombaton, de még senkinek nem maradt adósa!"

Minden nap könnyeket ejtek, mikor arra gondolok, mit élhettek át ezek az emberek, és mit élhetnek át azok, akik ezt látták, és hozzátartozói a meghurcoltaknak és megölteknek. A fiú, aki a Himnuszt énekelte a Tisza parton tarkóra tett kézzel, a plébános, aki megcsonkítva vánszorgott ki a 11 órási mise után a fűzfához, és elmondta utolsó imáját, és a kis menyecske, aki odaszaladt elhurcolt férjéhez, és odaadta neki az utolsó vacsorát... Mind ártatlanok voltak, s a következő pillanatban mind halottak.

Az ő emlékük él tovább bennünk, és nekik állítunk keresztet minden évben, és az ő keresztjüket döntik le, hogy még holtukban is gyalázzák őket. Magyar templomok dőltek le, temetőkből szeméttelep lett, emlékműveik helyén szerb rontás áll. Ezek ellen nem tesz senki semmit, pedig itt, Európa közepén, kulturált és civilizált világban élünk. Hiába kéri a magyarság, hogy legyen egy hely, ahol megemlékezhetünk halottjainkról, és ahol emléket állíthatunk nekik anélkül, hogy azt később ledöntenék, nem hallgat meg minket senki.

Nagyon nehéz ’44ről a hozzátartozókat és túlélőket kérdezni, hisz ez egy olyan lelki porba tiprás volt, amire visszaemlékezni még fájdalmasabb. Sokuk a megemlékezésre sem jön el, hisz nagyon mély sebeket nyitna fel bennük, amit nehezen viselnének. Amit értük meg tudunk tenni, az annyi, hogy tovább harcolunk, megmaradunk magyarnak itt, ezeken a területeken, amik mindig is a mieink voltak, bármi áron, bármily kesergések között!

Csurogról hazafelé jövet mindig jobbra nézek, hisz arrafelé van a puszta, és mindig megáll a szemem a kereszten, ha megtalálom. Újra felnézek a felhőkre, és látom, ahogy a napsugarak áttörik őket és elérik a földet. Édesapám a mellettem ülő nagymamámnak felteszi a kérdést: - „Mama, látja a tornyot?” – és mutat a szerb templom tornya felé. - „Igen fiam, látom mind a kettőt.”

(Szent Korona Rádió - Arnold)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés