"Nem rúg vissza, csak búsan átkoz S ki egyszer rúgott a magyarba, Szinte kedvet kap rúgáshoz." (Ady Endre: A hőkölés népe)    Magyarellenesség Trianon előtt Az első olyan megnyilvánulás, amely teljes mértékben illeszkedik a magyarellenesség fogalmába, a talján Belgiojoso Jakab barbiani grófhoz köthető, akiről a Pallas Nagylexikona a következőket írja: "Hazánkban 1604-től kezd szerepelni, midőn Felső-Magyarország főkapitánya lett s azon év január 11-én érkezett Kassára, hol legelső tette az volt, hogy a protestánsok templomait erőszakkal elfoglalta, papjait pedig a városból kiűzte. Belgijoso egyike volt azon zsarnok idegeneknek, kik a magyart vérig üldözték. Erőszakoskodásai miatt a császári párton levők is vádiratot adtak be ellene. "  Buda 1686-os visszafoglalása után megkezdődött Magyarország felszabadítása a török iga alól. A Habsburg-ház azonban nem a magyaroknak szabadította fel az országot, hanem azt egy új koronatartományként kezelte. A Thököly- majd a Rákóczi-szabadságharc a nemzeti önállóságot igyekezett visszaszerezni, de mindkettő elbukott. A felszabadított területekre a bécsi udvar nyugati telepeseket hozott, illetve szemet hunyt a románság erdélyi bevándorlása felett, így próbálta csökkenteni a magyar nemzeti elem szerepét a birodalomban. Említést érdemel az 1784. évi Horea, Cloşca és Crişan vezette parasztfelkelés Erdélyben. A lázadók célpontjai magyar uradalmak, kastélyok, falvak, városok voltak. Az általuk feldúlt, elpusztított, felégetett magyar -vagy részben magyar- települések: Kurety (Curechiu), Kristyor (Crişcior), Brád (Brad), Miheleny (Mihăileni), Déva (Deva), Verespatak (Roşia Montană), Aranyosbánya (Offenbánya, Baia de Arieş), Abrudbánya (Abrud) stb. Ez utóbbi településen gyakran volt hallható: Öljétek válogatás nélkül azokat a magyarokat, akik nem hajlandók román hitre térni! – Horea parancsa Az események sodrában Tordán állítólag így kiálltott fel egy román jobbágy: Feljött az oláhok csillaga. A magyarok menjenek Scythiába, mert az oláhok régebbi lakosai e hazának. A felkelők 389 magyar falut dúltak fel, egyeseknek teljes lakosságát kiirtották. Az etnikai alapú magyargyűlölet a soviniszta eszmék megjelenésével terjedt el, bár az etnikailag sokszínű – magyarok által is lakott vidékeken – enyhébb formában korábban is jelen volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során Dél-Magyarországon az ott élő szerbek csapatai gyilkoltak. Az 1848. július 18-én visszafoglalt, Szenttamás közelében fekvő Földvárra bevonulva a magyar katonák 37 levágott gyermekfejet találtak a katolikus templomban. Zentán 1849 februárjában kb 2000-2800 magyart mészároltak le. Erdélyben az Avram Iancu és Axente Sever román felkelői támadtak a magyar lakosságra, egész településeket gyújtva fel. A nemzetiségek magyargyűlöletét a bécsi udvar szította, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során szövetségesekre tegyen szert. A román felkelők a gyilkosságokat sokszor rendkívül kegyetlenül hajtották végre: végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás stb. Jellemző volt a nők, lányok megerőszakolása is. Nem hiába jegyezte meg Friedenfels erdélyi szász író: „De hát mire való lenne leírni itt a szétdúlt helységek nevét, és a lemészárolt áldozatok számát? A mongolok betörésétől és a XVI., XVII. század harcaitól eltekintve, nem volt egyetlen olyan időszak sem, amelyben az elszabadult szenvedélyek az egész országban (Erdélyben) annyi rablást, gyújtogatást, és gyilkolást okoztak volna, mint ebben az esztendőben.” 1918 előtt, kevés kivételtől (pl. Amerikába kivándoroltak) eltekintve, szinte az összes magyar nemzetiségű ember a Magyar Királyság területén élt, és a többségi nemzethez tartozva bizonyos szintű védelmet élveztek a rasszista jellegű támadásokkal szemben. Ennek ellenére gyakran előfordultak incidensek a többségében nemzetiségek lakta területeken, különösen akkor, ha a központi kormányzat csak nehezen, vagy – helyenként – egyáltalán nem tudta érvényesíteni a hatalmát (1848-49, I. világháborús események). A történelmi Magyarország területén élő nem-magyar népekben, a 19. század végén, függetlenedési törekvéseivel párhuzamosan erősödött a magyarellenesség. Csak kis szerepe volt ebben a 19. század végi-20. század eleji magyar kormányok nemzetiségi politikájának. Az erős külföldi és belföldi propaganda hatására az egységes, modern magyar közigazgatás kiépítését és a magyar nyelvű iskoláztatás támogatását a nemzetiségek (különösen a szlovákok és a románok), nemzeti létük veszélyeztetéseként élték meg. Annak ellenére, hogy például a románoknak Magyarországon 1880-ban 2756 csak román nyelvű (!) és 394 kétnyelvű iskolájuk volt, míg a Román Királyságban (Havasalföld és Moldva együtt) mindössze 2505 iskola működött Magyarellenesség a két világháború között Az 1920-ban aláírt trianoni békediktátum stratégiai alapon, de teljesen igazságtalanul meghúzott határokkal valósította meg az addig a Magyar Királyság területén élő nemzetiségek "önrendelkezését". Ezzel nagyszámú magyar került, immáron kisebbségként, idegen fennhatóság alá. Az államalkotóvá váló nemzetiségek gyakran a magyar kisebbségektől érezték leginkább veszélyeztetve a nehezen megszerzett függetlenségüket. Ez nagyarányú magyarellenes intézkedések sorához vezetett az egykori Magyar Királyság területén. A magyar iskolák számát jelentős mértékben csökkentették, a nem magyar többségű területeken a magyar oktatást teljesen megszüntették. A magyar elit újratermelődésének megakadályozása érdekében a magyar nyelvű egyetemi oktatást minden utódállamban megszüntették (Pozsony, Kolozsvár). Korlátozták a magyar nyelvű kiadványok megjelenési lehetőségeit és importját, a magyar színjátszást egykori nemzeti színházaiból kirekesztették. Politikai szinten is tapasztalható volt egy erőteljes magyarellenes vonulat, ami a II. világháború kitöréséig csak kismértékben enyhült. „Nem nyughatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.” (Brătianu, Ion I. C. román miniszterelnök, 1920. július 1.)|| Magyarellenesség a II. világháború után A II. világháború után a Beneą-dekrétumok jelentették a magyarellenesség egyik legmarkánsabb állami szintű megnyilvánulását. A felvidéki magyarságtól a magántulajdon mellett, az állampolgárságot és így az alapvető állampolgári jogokat is megvonták, valamint bizonyos esetekben a mozgási szabadságot is korlátozták (deportálások Szudétaföldre). Bár a rendelkezéseket 1948-49-ben részben visszavonták, jogilag azok máig érvényben vannak. A szlovákiai történelemoktatásban máig találkozhatunk a magyarellenesség megnyilvánulásaival. A kassai kormányprogram meghirdetését (1945. április 5.) követően az év végéig a népbíróságok mintegy 75000 felvidéki magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként és utasíttotak ki az országból. Sorozatosan perbe fogták a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. A gyakran tömegessé váló perek közül méreteiben a kassai magyar per volt legnagyobb, amelyben közel 600 magyart nyilvánítottak háborús bűnössé. Egyébként a csehszlovák utódállamok, Csehország és Szlovákia  Csehország és Szlovákia elutasítják a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését és bárminemű kárpótlás kifizetését a meghurcoltak részére. 2007. szeptember 20-án a szélsőségesen nacionalista Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére a szlovák parlament összes pártja (kivéve a Magyar Koalíció Pártja) megszavazta a Beneą-dekrétumok sérthetetlenségét. E tény tiltakozást váltott ki német, osztrák és magyar részről.    A Délvidékre bevonuló , Tito által vezetett jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Délvidéken. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a II. világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés - fehér karszalag - viselésére kötelezték, és kényszermunkára lehetett hajtani. Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk. Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínozták és megölték. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. Az 1944-1945 telén meggyilkolt magyarok száma 35.000-45.000 közé tehető. 1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruąevlje), Molidorf, Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica). A táborokban becslések szerint több mint 70.000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éhség, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében. A magyarellenesség legtöbb áldozattal járó megnyilvánulása  Romániában történt a két világháború között, valamint a második világháború után. 1945 tavaszán Románia azzal a feltétellel vehette birtokba Észak-Erdélyt, hogy tiszteletben tartja a kisebbségek önrendelkezéshez való jogát, így 1952-re kialakították Erdélyben az Magyar Autonóm Tartományt. A helyzet azonban 1965-ben megváltozott Ceauşescu diktátor hatalomra kerülésével. A diktátor célja a nagy-román nemzetállam létrehozása volt ezt a kisebbségek erőszakos asszimilálásával vagy fizikai megsemmisítéssel akarta elérni. 1983. május 10-i, hírhedt beszédében kijelentette, hogy minden etnikai csoport, de legfőképp a magyarság a román úri faj "rabszolgái". Első intézkedése az volt, hogy eltörölte a magyar felsőoktatást, románosította a magyar középiskolákat, megkezdődött a magyar oktatók és vallási vezetők könyörtelen üldözése, sokukat öngyilkosságba hajszoltak, míg mások kihallgatások során vesztették életüket. Ceauşescu 1966-ban megszüntette az Magyar Autonóm Tartományt és kihirdette az "egyesített Nagy-Románia nemzeti államát, az egy román nemzet földjét" (Románia alkotmányában napjainkban is nemzetállamként határozza meg önmagát) A pártgyűlés csaknem ötmillió polgárt képviselő tagjainak megmondták, hogy választóiknak asszimilálódniuk kell a román nemzetbe, vagy kénytelenek vállalni a következményeket. A magyar kulturális örökség megőrzésére irányuló legkisebb ellenállást is felségárulásnak minősítették, életfogytiglani börtönbüntetéssel vagy akár halállal is büntették. A bukaresti Belügyminisztérium Statisztikai Hivatalának irataiból nyert adatok szerint(241 C szoba "Bizalmas Okmány XXX2 számmal") 1944-ben Romániának 2.898.356 fő magyar nemzetiségű lakosa volt, 1974-ben már csak 2.217.897 fő magyart soroltak fel az egyházi névjegyzékben, a párt névjegyzékében és egyéb közigazgatási adatokban, közülük 236.981 fő 1945 után született, a "túlélők" száma tehát 1.980.916 fő, figyelembe véve azokat akiket eltemettek – 1944 és '74 között összesen 194.562 főt – nincs hír a hiányzó 722.878 magyarról. Egy részük elmenekült az országból, sokakat – feltételezések szerint kb. 100.000 főt- elhurcoltak és a Kárpátokon túl telepítettek le, hogy ott asszimilálódjanak és a helyükbe románokat telepíthessenek le. További kb. 100.000 embert meggyilkoltak az 1944-es tömegmészárlások során, és kb. 50.000 az orosz gulágokra elhurcoltak száma. Rengeteg embert hurcoltak továbbá kényszermunkára a Duna-deltába, és ott egyszerűen tömegsírba dobták az alultápláltságtól, betegségtől, vagy egyéb más ok miatt elhalálozott embereket. Szintén jelentős azon áldozatok száma akiket a román Securitate tartóztatott le és kínzott halálra. Magyarellenesség ma „Ha a Szlovák Nemzeti Párt szélsőséges, akkor a magyarok a radioaktivitás erejével sugározzák magukból a szélsőségességet. Jobban, mint Csernobil. A legjobb megoldás az lenne, ha feltöltenénk az országot betonnal.” (Ján Slota, 2005. június 10. "„A magyarok rákos daganat a szlovák nemzet testén, amit késlekedés nélkül el kell távolítanunk.” (Ján Slota, 2005. április 15.) „Tényleg ezt akarjuk? Mi szlovákok? Hogy visszajöjjenek a magyarok és felakasszanak minket a lámpaoszlopokra? Hogy a miatyánkot tanítsák nekünk magyarul? Nem! Kizárt! A tankjainkba ugrunk, és eltapossuk Budapestet. Harcolni fogunk, a hazánkért, minden egyes négyzetcentiméterért. Semmit sem adunk a Magyar seggfejeknek. Ó és bocsánat! Mi szlovákok rasszisták vagyunk. Ezért azt mondom, testvéreim: még megvannak a fegyvereink, még tudjuk, hogy kell tankot építeni. Köszönjük szépen!” (Ján Slota, 1999. március 5.) ||   Kolozsvár egykori polgármestere, Gheorghe Funar (1992-2004) sok téren korlátozta a helyi magyar kisebbség életét, tevékenységét, önkormányzatát nemegyszer magyarellenes megnyilvánulásokat téve, illetve ilyen jellegű tüntetéseket  vezetve. A 2006-os előrehozott szlovákiai választásokon győztes baloldali Smer szövetségre lépett a magyarellenes kijelentéseiről ismert, ultrasoviniszta Jan Slota vezette szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párttal (SNS), melynek egyik célkitűzése a magyarok elűzése. 2006 augusztusában megjelentek Felvidéken a magyarok elleni atrocitások, köztük a magyarverések (lásd Malina Hedvig).. 2008 nyarán a "Szvoboda Összukrajnai Szövetség"elnevezésű soviniszta szervezet ukrán címert és márványtáblát szereltek a Vereckei-hágón felépült magyar honfoglalási emlékműre, annak eltávolítását követelve. A magyarellenesség szítása sokszor szervezetten történik. Ilyen szempontból Romániában élen jár a Vatra Românească, vagy a Nagy-Románia Párt, Szerbiában a Szerb Radikális Párt és a Szerbiai Szocialista Párt, valamint Szlovákiában a Matica Slovenska, illetve a Szlovák Nemzeti Párt. Forrás: wikipédia, Pallas Nagylexikona  Napjaink kisantant szellemiségű oldalai Szlovákok Románok

Forrás: KANonim honlapja