„Autonómiát Önök soha nem fognak kiegyezéssel elérni Romániában. Vagy kiállnak érte, erőt mutatnak fel, megszervezik magukat és kikövetelik, vagy nem lesz autonómia. Tömegtámogatás nélkül – és a modern demokráciának az a lényege, hogy tömegdemokrácia annak minden hibájával és előnyével együtt – az erdélyi magyar politikai elit megegyezéses és hagyományos eszközökkel soha nem tud autonómiát elérni Erdélyben. Ezt csak és kizárólag tömegtámogatással lehet megtenni, ehhez pedig az kell, hogy az ember ne féljen a választóktól: meg kell őket szervezni, pártokat, szervezeteket kell létrehozni, hinni kell abban, hogy a tömegtársadalmak tömegdemokráciát eredményező rendszerében ha sikerül elegendő köztámogatást összegyűjteni egy eszme vagy egy intézmény követelése mögé, akkor az meg fog születni.”
(Részlet Orbán Viktornak a 2004. július 24-én Tusnádfürdőn elhangzott beszédéből.)

Megint elment egy hajó. Hány fog még elmenni és hány van hátra, amíg az összes lélekmentő el nem hagyja a Pannon-tengert?

A politikában a szándék ritkán találkozik össze a realitásokkal. Amikor a csillagzatok állása ilyen kedvező, azt hívjuk – csakúgy, mint a gazdaságban – lehetőség-ablaknak. Nos, az elmúlt két évtizedben a magyarországi politikai elit sorra zárta be ezeket a szűkebbre-tágabbra megnyílt lehetőség-ablakokat, anélkül, hogy azon egyáltalán tájékozódás gyanánt legalább a fejét kidugta volna.

Az első ilyen ablak még a hatalomváltást előkészítő, kommunista utód-kormány, Németh Miklós idejében nyílt meg a magyar nemzet előtt, amikor is a nagy nyugat-keleti összeborulásban lehetőség lett volna kérni hazánk nemzeti adósságának az elengedését. Nem tette meg, nem kezdeményezte, ezzel súlyos terhet hagyva az Antall-kormány vállán. Az SZDSZ által gerjesztett taxisblokád idején és azt követően ezzel együtt Antall Józsefnek még szintén megadatott, hogy ezt a koloncot levegye az ország hátáról. Ő sem tette meg, „szakértői” tanácsától vezérelve, vagy ki tudja, miért. Hibás döntése következményeit unokáink is nyögni fogják.

A következő lehetőség-ablak még mindig az Antall-kormány regnálása alatt nyílt ki, amikor felbomlott a Csonka-Magyarországot szorító kis-antant államok közül Csehszlovákia és Jugoszlávia. Mint emlékszünk, Bush és Gorbacsov jóváhagyásával ezt megelőzően a két Németország egyesült, majd ezt követően maga a Szovjetunió is alkotó elemeire hullott szét. Egész Európában napirenden volt tehát a régi államok megszűnése, újak megszületése, határok meg- és átrajzolása. Történelmileg először nyílt lehetőség a vérbe kiáltóan igazságtalan trianoni döntés óta, hogy a magyar politikai elit ezt a kérdést a nemzetközi politika asztalára tegye egy olyan pillanatban, amikor ez a lépés minden objektív mércével mérve is időszerű. Nem tette meg, élén Antall Józseffel, akiről a Koltay Gábor-féle Trianon film óta tömegesen tudjuk, hogy az újonnan megalakult kormány első ülésén kijelentette: aki Trianonnal akar foglalkozni, az írja meg a lemondó levelét.

Ezek után a következő lehetőség-ablak a Kárpát-medence-szerte elnyomott magyar kisebbség ügyének nemzetköziesítésére még mindig a magát tizenötmillió magyar miniszterelnökének nevező Antall József kormányzása alatt történt, amikor is az alig megalakult, történelmileg soha nem létezett Szlovákia egyik első intézkedése az volt, hogy elterelte a Duna főcsatornáját, azt az ágat tehát, amely a trianoni rendelkezések szerint a két ország határát képezte. Ez követően logikailag magyar részről az lett volna az ellenlépés, hogy a magyar államhatalom átveszi a régi főmeder és az új csatorna közötti területet, hiszen ezek után főágnak az újonnan megépített bősi csatorna volt tekinthető, márpedig akkor annak a közepén húzódik az országhatár. Mint tudjuk, nem ez történt, hanem az, hogy a Magyar Állam pisszenés nélkül, önkéntesen lemondott minden lehetséges ellenlépésről, melyet szuverenitása ilyen szemtelenül nyilvánvaló megsértése nyomán tulajdonképpen kötelessége lett volna megtenni, és – alibiből – arra hágai nemzetközi bíróságra bízta az ítélkezést, amelynek döntése egyik fél számára sem volt kötelező érvényű. Nem csoda, hogy az aztán gyakorlatilag szentesítette az így kialakult status quo-t, mindkét felet egyenlően hibáztatva a kialakult helyzetért.

Mint emlékszünk, a nemzetstratégiai kérdésekben (is) magát teljesen tehetetlennek és dilettánsnak mutató Antall-kormány utolsó ténykedése az volt, hogy az újonnan megalakult Ukrajnával egy sebtében összehozott, és semmi értelmes célt nem szolgáló alapszerződést írt alá, melyben gyakorlatilag – a korábban még magát tizenötmillió magyar miniszterelnökeként aposztrofáló – Antall József lemondott a kárpátaljai magyarok érdekképviseletéről.

A következő lehetőség-ablak kitárulkozása nem váratott soká a lebénult, koncepciótlan és ki tudja, milyen érdekeket szolgáló magyar politikai elit számára, hiszen az egykori délszláv államok közötti, mintegy négy évig tartó, igen véres és minden képzeletet meghaladó, a második világháború etnikai pusztításaival vetekedő háború során a frontvonal mindkét oldalán kényszerrel besorozott magyar nemzetiségű fiatalok is harcoltak. Adva volt tehát a lehetőség, hogy a magyar kisebbségek helyzetét bemutassuk Európának és a nagyvilágnak. A soron következő Horn-kormány sem élt ezzel a lehetőséggel. Sőt, a kényszerbesorozás elől menekülő magyar fiatalokat sokszor erőszakkal fordították vissza a határról és adták vissza legtöbbnyire a szerb rendőrség markába.

Csupán pár év telt el, és a magyar parlament 1997-ben megszavazta a NATO csatlakozást, amely 1999-ben be is következett. Volt idő tehát kialakítani a magyar nemzet atlanti stratégiáját a következő Kárpát-medencei trauma előtt, amely menetrendszerűen be is következett. Folyt a találgatás, hogy „majd amikor mi már benn leszünk, de a szerbek, románok, szlovákok még nem, akkor majd megmutatjuk, hogy mi a magyarok Istene!”. Megmutattuk. A csatlakozás pillanatában, 1999 márciusában már javában dúlt a második délszláv háború, ezúttal a szerbek és a koszovói albánok között. Csupán pár hetes tagok voltunk, amikor a NATO elhatározta Szerbia bombázását. Természetesen úgy gondoltuk, hogy a vajdasági, színmagyar települések majd ki-nem-mondott védettséget élveznek. Természetesen úgy gondoltuk, hogy az Orbán Viktor vezette magyar kormány mindent megtesz, hogy tájékoztassa az atlanti politikai elitet, a nemzetközi médiát és közvéleményt a trianoni döntés máig ható és igencsak aktuális következményeiről. Nem így történt. Semmi sem történt. Annyi történt, hogy Orbán Viktor két évvel később – egy igen hibás döntéssel – szakmai érveket állított szembe a politikaiakkal, és svéd Gripeneket rendelt amerikai F 16-osok helyett. Nem itt, hanem két évvel korábban kellett volna keményebben fellépni a magyar nemzeti érdekekért!

Rossz döntésének következményeit Orbán Viktor igen korán, már fél évvel később, a 2002-es választások során „learatta”: az amerikai politika a rendszerváltás óta még soha nem látott intenzivitással, vehemenciával és egyértelműséggel állt ki a polgári kormánnyal szemben. Az amerikai lélek ugyanis fogékony a jogállamiság, az emberi jogok, a nemzetiségi és kisebbségi jogok fogalomkörével szemben. Amivel az amerikai gondolkodás viszont nem tud megértő lenni, az az ellentétes üzleti érdek. Ők ugyanis elsősorban üzletemberek, és csak másodsorban politikusok. Erre ékes példával szolgált az iraki háború, majd az azt követő „rendezés”. Náluk „business”-ről beszélnek, nem politikáról. Például a magyar nemzeti érdekek védelme az amerikai vadászgépek megvételéért cserébe pontosan olyan „business deal”, üzleti alku tárgya lett volna, amelyet az amerikaiak megértenek. A barter fogalma, a kölcsönös érdekek, a „win-win deal”, amikor mindkét fél megtalálja számításait, mind-mind amerikai fogalmak. A magyar nemzetiségek délvidéki érdekeinek védelméről tehát az Orbán-kabinet úgy mondott le, hogy cserébe semmit sem kapott. Más szóval: nem kapott semmit, ezért úgy gondolta, hogy bevásárolnia sem kell. Az állásával fizetett érte.

Tizenévnyi, a politikai elit által többszörösen be nem váltott csekkek után a magyar társadalom teljes apátiában érkezett el az egy évtizeddel korábban még megváltásnak vélt EU-csatlakozás pillanatához. Azonban ekkorra az addig tágra nyílt ablakok már résnyire szűkültek, az emberek döntő többsége tudatában volt annak, hogy ettől a megkésett beteljesüléstől sok élvezetet nem remélhet. Így is lett. Egy alapjaiban torz és egyensúlytalan „kampány” után, miközben a parlamenti pártok valódi alternatívákat nem tudtak felmutatni, az ország választóinak többsége távol maradt az urnáktól. Az ő számukat összeadva az aktívan nemmel szavazókéval kiderült, hogy az ország többsége nem hisz vezetőinek. S mivel Nyugat-Európa nagy bölcsen egyszerre tíz új tagot engedett be, nem volt lehetőség az egyéni alkuk, engedmények kiharcolására sem. Tegyük hozzá gyorsan: talán jobb is, hogy így történt, mert nagy valószínűséggel az aktuális (Medgyessy-féle) kormány nem tudott volna élni az esetleges lehetőséggel. Mint ahogy nem is élt. A már meglévőnek vélt előnyökről is lemondott, megelégedett odadobott huszonöt százalékos támogatással a magyar gazdáknak, lemondott a magyar föld védelméről a külföldi tulajdon ellen, és még sorolhatnánk.

A Sors azonban újra és nem teljesen váratlanul megint lehetőséget adott a tizenöt éve folyamatosan kormányzó politikai elitnek, hogy egy kicsit a magyar érdekeknek megfelelően alakítsa az EU politikáját, hiszen annak mind a huszonöt tagállamának a jóváhagyására szüksége volt az új alkotmány kihirdetésére. Na végre, gondolhattuk, „Ugocsa non coronat!” Majd most megmutatjuk, mi tőről fakad a magyar virtus! Majd a mi derék Parlamentünk húzni, halasztani fogja a ratifikálást (amely kétharmados döntést igényel – Kuruc.info szerk.), míg végre egész Európa térden állva könyörög, hogy hadd teljesíthesse minden kívánságunkat, csakhogy aláírjuk az okmányt!”

Meseszerűen hangzik? Az is. A parlamenti pártok egy ki tudja milyen háttéregyezség folytán Szenteste előtt két nappal, amikor az emberek kilencvenkilenc százaléka legkevésbé sem akar politikával foglalkozni, suttyomban, sunyin és gyáván, minden társadalmi párbeszédet és elemi tájékoztatási kötelezettséget mellőzve átnyomták az EU-alkotmány szentesítését az országházi szavazógépen. A rendszerváltás tizenöt éves, újkori történelmében soha nem volt még ilyen mélyponton a demokrácia ázsiója a magyar politikai életben. A parlamenti pártok teljes érzéketlensége és cinizmusa mellett még csak meg sem kísérelték „kommunikálni” ezt az országot történelmi távlatokban is érintő döntést.

Ezek után már tényleg meseszerűnek hangzik, hogy a magyar politikai elit képes lenne megfogalmazni a magyar nemzet stratégiai érdekekeit, meseszerű, hogy arra vonatkozólag képes egy cselekvési/akciótervet kidolgozni az előre látható, soron következő mérföldkövek (NATO-csatlakozás, EU-belépő stb.) és az előre kevésbé látható események (háborúk, regionális konfliktusok, államok megszűnése és újjáalakulása) figyelembe vételével, és meseszerűen hangzik, hogy a mindennapi torzsalkodások, a nemzet vagyontárgyainak pártsemleges „kimentésével való foglalatossága”, valamint kádkő- és szőlőtőkeügyek folyamatos teregetése mellett ideje és energiája marad e terv végrehajtására mindenektől függetlenül.

A magyar nemzet számára politikailag kedvező lehetőségek ablakai 2005. szeptember 26-én, Románia EU csatlakozásának feltétel nélküli, és az egy évvel korábbi EU-alkotmány lezongorázásához hasonlóan suttyomban, a nyilvánosság tájékoztatása mellőzésével történő megszavazásával immár végérvényesen lezárultak. Hogy Orbán Viktort idézzük ismét: Románia önként soha sem fog autonómiát adni az erdélyi, székelyföldi magyarságnak. Ennek a kikényszerítésének az eszköze lett volna a román EU-tagság lebegtetése és feltételekhez kötése magyar részről. Ezt az ütőkártyát csaptuk most le az asztalra úgy, hogy nem vittünk vele semmit. Persze a tavalyi – egy civil szerveződés által kikényszerített – kettős állampolgárságról szóló népszavazás, és az azt megelőző „kampány” után már meg sem lepődik mindezen a jó magyar.

Csak ne Orbán Viktor keze vágta volna oda azt az aduászt, hogy csak úgy csattant, amikor megnyomta az „igen” gombot!

Tizenöt évvel a rendszerváltás után ki kell mondanunk, hogy a magyar politikai elit nem teljesíti nemzeti megbízatását, azt, amiért a bizalmat kapta és amiért a fizetését felveszi. Akár kis, akár nagy tétekben folyik a játék. A rendszerváltás során bevezetett „parlamenti demokrácia” csupán azt eredményezte a választó szemszögéből nézve, hogy négyévente rá hárítják a döntés felelősségét olyan személyek kiválasztásáért, akik aztán a köztes időben úgyis azt teszik, amit akarnak, és amit rövid távú és személyes érdekeik nekik diktálnak. Ezek után nem csodálható, ha a be nem váltott, de kimondott ígéretek és kimondatlan remények okozta frusztráció tömeges elpártolást eredményezett a választók részéről az egész politikai intézményrendszerrel szemben. Ennél akkor már a kádári rendszer is „jobb” volt, hiszen a szavazó – bármiféle felelősség teljes hiányában – legalább jobban aludt, mint manapság.

No és Orbán Viktor.

Gehl Gusztáv, az Agrobank volt elnök-vezérigazgatója írja a Magyar Nemzet szeptember 16-i számában, hogy Orbán Viktort a nemzetközi tőke „csinálta ki” 2002 tavaszán, mivel ő tudta-tudja, mivel lehetne ezt az országot talpra állítani. Nos, ezzel nem mondott nagyot. Sokan tudják ezt. A mai magyar politikából nem a szakértők, a jogászok, a közgazdászok hiányoznak, hanem a politikusok. Akik valóban „tudják, merik, teszik”. Akiket tud és mer követni a szavazó. Akik nem zsákbamacskaként árulják hitvallásukat, hanem a szívük fölött viselik, jól láthatóan. Azonban az elnök-vezérigazgató úr szerint Orbán még nem terítheti ki a kártyáit az asztalra.

Én kérdezem: miért ne? Mi a veszteni valónk, ha van még egyáltalán? A Kárpát-medence magyar nemzetiségű lakosainak száma 15 év alatt mintegy egymillióval csökkent – békeidőben példátlan szám. Az anyaország lakóssága jövőre tízmillió alá csökken – a veszteség 900.000 fő tizenöt év alatt: három Debrecennyi város tűnt el, vált lakatlanná ez idő alatt! Budapesten lakások tízezrei állnak üresen, mégis a külföldi tőkéből táplálkozó spekuláció müncheni árszínvonalra fújja föl az árakat. Magyar kézen már nincs egy nagyobb gyárunk, erőművünk (a Paksi Atomerőmű kivételével), egy élelmiszer-feldolgozónk, egy vasművünk, egy hipermarketünk, egy közművünk. A legtöbb vállalatnál a legapróbb döntéshozatal sem nálunk, hanem Bécsben, Párizsban, Berlinben, New Yorkban, Tel Avivban történik. Nálunk a világon a legmagasabbak a kommunikációs, telefon- és internetdíjak. A legmagasabb az egész környéken a benzin ára. Dunántúl termőföldjeinek egyharmada már külföldi kézen van. Budapest egy romhalmaz, emberek százezrei töltenek el napi 2-3 órákat az állandósult dugókban, melyek immár a nemzetgazdaságban mérhető károkat okoznak (egyes felmérések szerint évi 150 milliárd összegűt), és nemzetközi versenyképességünket veszélyeztetik. Utat tíz éve, metrót huszonöt, villamos vonalat meg ötven éve nem adtak át. Minden manapság megjelenő, külföldi kimutatás szerint elvesztettük minden, a rendszerváltásnál élvezett előnyünket, a tíz csatlakozó államból az utolsók vagyunk minden téren, az első évben nettó befizetők lettünk mintegy 45 milliárdos nagyságrendben. És akkor még nem is említettük a magyar hadsereg tudatosan kivitelezett, fokozatos fölszámolását „folyamatos, krónikus pénztelenségre” hivatkozva.

Kedves Orbán Viktor, ha lenne valahol egy minden apró részletre kiterjedő, megvalósítási határidőtáblával rendelkező, több külföldi nemzetbiztonsági szolgálat és szabadkőműves társaság összefogásával született, titkos terv Magyarország meggyengítésére, majd végső megszüntetésére, végül pedig a teljes magyar nemzet végleges eltüntetésére a Kárpát-medencéből, az sem lehetne ennél hatékonyabb, mint ami az utolsó tizenöt évben történt velünk!

Nem tudom már meghallani azokat az ellenvetéseket, hogy a Fidesz és Orbán Viktor azért szavazta meg Románia feltétel nélküli belépését az EU-ba – tehát anélkül, hogy az erdélyi magyarok egészének személyi, a székelyföldieknek pedig területi autonómiát adna –, mert hogy „a jelenlegi helyzetben nem volt más lehetőség”, aztán „mindjárt itt vannak a választások”, meg hogy „a románok jobb pozíciókkal rendelkeznek, mert felajánlották az amerikaiaknak Constanzát”, vagy hogy „reálpolitika”, stb. stb.; nos, az elmúlt 85 évben mindig ilyen helyzetben voltunk. Sőt, számunkra Mohács óta nem kedvező a csillagok állása, mégis 500 évig megmaradtunk – és szaporodtunk. Azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a folyamat megtört, mert elsősorban a lelkünk tört meg! És alig néhány évtizeden belül a magyar nemzet biológiai fennmaradása a tét.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy mindezt Orbán Viktor is tudja. Mit is mondott ő a tavalyi bálványosi szabadegyetemen? „Autonómiát Önök soha nem fognak kiegyezéssel elérni Romániában. Vagy kiállnak érte, erőt mutatnak fel, megszervezik magukat és kikövetelik, vagy nem lesz autonómia.” De ha már a „nemzetközi pénztőke” úgyis tudja, „hogy ő tudja”, akkor ideje lenne nekünk is, a választóknak is „tudni”, hogy milyen kártyákkal játszik. Ideje lenne nekünk is, még jó időben, a jövőre esedékes választások előtt is megismernie az igazi lapokat, azokat, amelyek nem cinkeltek! Amúgy honnan tudnánk őt megkülönböztetni a többi hamiskártyástól, amikor ő is a rossz gombot nyomkodja? Ha pedig azért nyomott igent – saját, a cikk elején olvasható meggyőződése ellenére –, mert „beszóltak” neki, mert netán valamivel zsarolják, akkor itt az ideje levonni a konzekvenciákat: Orbán Viktor zsarolható. Mint ahogy az egész rendszerváltó (értsd: nemzeti vagyont elprivatizáló) „elit” az. Éppen ezért ideje új arcok után nézni, akik nem azok.

Orbán Viktornak ideje lenne eldöntenie, hogy sok funkciójából melyik a prioritása, hiszen nyilvánvaló, hogy az Európai Néppárt alelnökeként ez más érték- és főleg érdekrendszerhez való igazodást jelent, mint a magyar nemzet miniszterelnökének lenni. Itt az ideje fölhasználnia azokat a pozíciókat, amelyekbe a szerencse és a jó Isten emelte, és legfőképpen itt az ideje személyes kockázatot vállalnia, mint Mahatma Gandhinak: levetkőznie egy szál gyolcsra, ennek minden következményével együtt, mert a magyarság az utolsó órába érkezett. Ideje kiteríteni a kártyákat, mert ha Orbán Viktor valóban a magyar nemzet megváltója akar lenni, akkor ez a nemzet, ez a nép őt vállára véve fogja bevinni a magyarok Országházába – még ha cigánygyerekek is potyognak az égből!

Ha ő ebben pedig nem hisz, akkor arra sincs joga, hogy a mi feltétlen és vak hitünket, szeretetünket és lojalitásunkat kérje számon.

Budapest, 2005. szeptember 28.

Várkonyi Zsolt
Aki Orbán Viktor hívására 2002-ben megalapította a Hegyvidéki Lokálpatrióta Polgári Kört, aki Orbán Viktor „igenlő” gombnyomására most, 2005. szeptember 26-án megszűntnek nyilvánította azt

(Kuruc.info)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés