A nagy európai polgárháborút lezáró, ún. versailles-i békerendszer leggyalázatosabb dokumentuma a Nagy-Trianon nevű kastélyban írattatott alá a magyar békedelegációval 1920. június 4-én. A diktátum feldarabolta a történelmi Magyarország területét, az egykori 325 ezer km2 kiterjedésű haza a mai 93 ezer km2-re zsugorodott. (Sőt, az 1947-es második párizsi béke, az ún. pozsonyi hídfő, három község Csehszlovákiához csatolásával tovább csonkította hazánk területét.) Egyedül Románia nagyobb területhez jutott – a Partium, a Temesköz keleti fele és Erdély megszerzésével –, mint amennyi Csonka-Magyarországnak megmaradt. Mintegy 3,5 millió magyar feje fölött „lépett át” az országhatár, azaz ők szándékuk és akaratuk ellenére jutottak idegen, ellenséges államok fennhatósága alá. Ezek közismert, tragikus történelmi tények. Mostani írásomban nem magával a trianoni döntéssel, annak diplomáciai előkészítésével és hátterével, az esetleges alternatívákkal kívánok foglalkozni, hanem azzal a kérdéssel, hogy hogyan jutott el történelmi útján a magyarság Trianonig. Természetesen itt most csupán egy vázlatos áttekintésre vállalkozhatom, de ez talán nem lesz teljesen haszontalan.


Az okokat és előzményeket kutatva időben – bár talán első olvasásra ez meghökkentően fog hatni a legtöbb kedves olvasó számára – egészen a 16-17. századig, a török hódoltság koráig kell visszamennünk. 1526-ban I. Szulejmán szultán hadainak támadása a kb. 4 millió főt számláló, már abban az időben is soknemzetiségű Magyar Királyságot érte. Csakhogy akkoriban az etnikai arányok még teljesen normálisak voltak, a magyarság adta az össznépesség kb. 80%-át, a többi etnikum az akkori királyság peremvidékein csupán jelentéktelen – és kulturális értelemben is elhanyagolható – kisebbséget jelentett. Ez alól csak a németek (szászok) és a horvátok képeztek kivételt. Mint az közismert, a török – a már említett I. Szulejmán szultánnak köszönhetően – több hadjáratban, lépésről lépésre foglalta el az ország középső részét, 1541-ben magát a fővárost, a királyi székhelyet, Budát is birtokba vette, ezt követően az 1543-1544-es, majd az 1552-es, végül az 1566-os hadjárataival lényegében kialakította a török hódoltsági terület határait. Ezek a későbbiek során alapvetően már nem változtak meg.
A másfél évszázados török hódoltság időszakában az ország népe soha nem érezhette a béke áldásait. Igaz, a Habsburgok, akik 1526 óta magyar királyok is voltak, többször kötöttek békeszerződést a török szultánokkal, ám ez csupán azt jelentette, hogy a nagy, 80-100 ezer főt számláló uralkodói seregek nem csaptak össze, és nem sanyargatták a föld népét. A végvári harcok azonban soha nem szüneteltek, így pusztult az ország, fogyatkozott a népe. A törökellenes küzdelem oroszlánrészét – annak minden dicsőségével és tragikumával – a magyarság, illetve a horvátok viselték, viseltük.

Mi volt a helyzet a történelmi Magyarország területén élő többi néppel? A németek (szászok) földrajzi és mentalitásbeli okok miatt sem igen kerültek kapcsolatba a törökökkel. Három nagy letelepedési körzetük – Nyugat-Magyarország, a felvidéki Szepesség és a dél-erdélyi Királyföld – biztonságos távolságban voltak a török-magyar végvári vonaltól. Másfelől, városlakók lévén, egyébként tiszteletre méltó, szorgalmas polgári tevékenységet folytattak, nem pedig a hadakozásnak éltek. A tótok (szlovákok) a felvidéki vármegyékben, a Kárpátok vonulatai között részint parasztokként, részint pásztorokként keresték kenyerüket. A ruszinok a mai Kárpátalján, az oláhok (románok) pedig Erdélyben hegyi pásztorokként élték békés napjaikat, talán még a törökről sem nagyon hallottak.

A rácok (szerbek) esetében más volt a helyzet. Egy részük a Duna menti, az Oszmán Birodalommal folytatott kereskedelemben volt érdekelt, más részük azonban – balkáni testvéreikkel – török szolgálatba állt, és harcolt a keresztények ellen. A hazánk területén a 16-17. század folyamán harcoló, illetve várvédő feladatot teljesítő „törökök” valójában nagyobb részt iszlám hitre tért szerbek, illetve bosnyákok voltak.

A magyarság első demográfiai katasztrófája a török kiűzésére tett első sikertelen kísérlet, a tizenötéves háború (1593-1606) korában következett be. Közismert, hogy Erdélyben 1602-1604 között a császári főparancsnok, Basta a töröktől előzőleg már több alkalommal elpusztított fejedelemségben milyen garázdálkodást vitt végbe. Egyfolytában pusztult a magyarság. Néhány – horrorisztikus – borzalmat idézek ennek igazolására. Egyik korabeli forrásunk írja: „Az akasztott embereket egynéhány helyeken lelopták az fáról, megették az éh emberek. Egyik atyafi az másikat megette, ez is bizonyos. Besztercén az temetőt őrzeni embereket állattanak, mert az mely halottat nappal eltemettenek, éjjel kiásták, ellopták, megették.” S a borzalmakat még hosszasan sorolhatnánk…

Azt se feledjük, hogy a háború utolsó szakasza egyben az első Habsburg-ellenes rendi szabadságküzdelem, a Bocskai-szabadságharc (1604-1606) korával esik egybe. Bocskai történelmi érdeme – sok egyéb, más mellett – az, hogy katonai sikerei után rá tudta kényszeríteni a Habsburg uralkodót, hogy kössön végre békét a törökökkel, s ezzel vessen véget az akkor már teljesen értelmetlen háborúnak, országpusztításnak, melytől mindkét haza, a királyi Magyarország és Erdély is egyaránt szenvedett. Másik nagy történelmi érdeme a reformáció genfi emlékművén szobrot kapott fejedelemnek, hogy a hajdúknak saját, Szabolcs megyei birtokain történt letelepítésével – a magyarság pusztulásának korában – mintegy 30 ezer magyar etnikumú ember megmaradását biztosította! Sajnos, ennek ellenére bekövetkezett a magyarság térvesztése a Kárpát-medencében.

Északon a tótok (szlovákok) lakta terület településhatára jóval délebbre tolódott, míg a rácoké (szerbeké) jóval északabbra. Megjelentek településeik a Csepel-szigeten is, mint erről a mai napig tanúskodik a Ráckeve helynév. Erdélyben pedig az oláhok (románok) elkezdtek a Kárpátok magaslatairól leszivárogni az alacsonyabban fekvő, addig színmagyar lakosságú folyóvölgyi falvakba is Már e ponton két, nagyon fontos megállapítást tehetünk:

1) Magyarország mint a kereszténység védőbástyája a 16-17. században az egész keresztény Nyugat- Európa védelmében vérzett. (Hogy ezért mit kapott, pontosabban mit nem kapott viszonzásul, az ez másik kérdés.)

2) A hősi küzdelem során életteret veszített saját hazájában az itt élő más népek javára.

E nemzetünk későbbi története szempontjából végzetes tendencia a 17. században a magyarság törökellenes harcával, illetve az újabb, Habsburg-ellenes, rendi-függetlenségi harcokkal párhuzamosan tovább folytatódott. Ez utóbbiakat illetően különösen tragikus történelmi tény, hogy Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Thököly Imre szabadságharcai nemcsak egy idegen hatalom ellen irányuló, jogos, az Aranybulla 31. cikkelyén, az ún. ellenállási záradékon alapuló önvédelmi harcok voltak, hanem ezzel párhuzamosan polgárháború is zajlott Magyarországon, hiszen a császáriak oldalán is szép számban harcoltak magyar, Habsburg-párti nemesek mindenkor.

A török hódoltság korának tragikus történelmi fejezete a nagy felszabadító háború (1683 – 1699) eredményeképpen zárult le. (A Temesköz szabadult fel legutoljára, 1718-ban.) A történelmi mérleg katasztrofális. A volt hódoltság területe vadvizes, terméketlen, lakatlan pusztasággá vált. Az átlagos népsűrűség sehol sem volt magasabb négyzetkilométerenként tíz főnél! (Ez az ország nyugati részeiben kb. 35 volt.) Települések százai tűntek el örökre a térképről! A török alapjaiban roncsolta szét a középkori magyar településszerkezetet. (Szabolcsból Debrecen, Szolnok irányában Budapestre tartva erről a tényről bárki saját szemével is meggyőződhet, hiszen a települések nagy távolságra, olykor 25-30 km-re esnek egymástól.) Az ország össznépessége a 18. század elején legjobb esetben 4 millió volt, vagyis pontosan ugyanannyi, mint két évszázaddal korábban! Hősies, Európát is védő harcával tehát a magyarság elveszítette két évszázad természetes népszaporulatát! Ilyen áldozatot – nemzeti elfogultság nélkül is állíthatjuk – aligha hozott más nép Európáért! A zsarnoki Habsburg-hatalom azonban rákényszerítette a nemzetet még egy szabadságküzdelemre: II. Rákóczi Ferenc és vitéz kurucai nyolc esztendőn át (1703 – 1711) küzdöttek a magyar önállóságért, s a harcok hősi áldozatai értelemszerűen tovább apasztották a magyarság létszámát.

A kivérzett, kifosztott,megtiport országban a legfontosabb feladat az élet újrakezdése volt. Be kellett népesíteni a volt hódoltsági területeket, művelés alá kellett vonni a földeket, és legalább a települések egy részét újra fel kellett építeni. A problémát az jelentette, hogy a csaknem üres, néptelen volt hódoltság újranépesítéséhez a magyarságnak nem voltak – a kis létszámú csángóságot nem számítva – a Kárpát-medencén kívüli etnikai tartalékai. Így telepesekként vagy az ország sűrűbben lakott részeiből jövő magyar jobbágyok jöhettek szóba vagy idegenek. A 18. század elejétől tömegesen költöztek be Havasalföldről oláhok (románok) Erdélybe, a Temesközbe, a Maros-Körösök vidékére, továbbá Szerbiából rácok (szerbek) a Mohács előtti Magyarország legkiválóbb bortermelő vidékére, a Szerémségbe, a Bácskába és a Temesközbe.

Ezen túl a bécsi udvar szervezett keretek között németeket (svábokat) költöztetett főként Baranyába és Tolnába,valamint a Bácskába és a Temesközbe szintén. A telepítések eredményeképpen az 1787-es II. József-féle népszámlálás idején hazánk lakossága már meghaladta a 9 milliót, csakhogy ezen belül a magyarság aránya kb. 40% lehetett. A 16. század eleinek éppen a fele! Ez az igazi, súlyos, török-kori örökség és Trianon legmélyebbre lenyúló történelmi gyökere! Azonban a magyarságban volt életerő, a későbbiekben lassan elkezdte visszaszerezni korábbi életterét, így az 1910-es népszámláláskor a magyarság aránya az ország népei között 54%-ra nőtt. Trianon bekövetkezte tehát egyáltalán nem volt valami fatális, szükségszerű történelmi végkifejlet, ehhez sok más egyéb bel- és külpolitikai fejlemény vezetett.

Lipusz Zsolt

(Folytatjuk...)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés