Történelmünk során – a 20. század közepéig – mindig létezett olyan vezető réteg, elit, amely a kor nagy kihívásaira megpróbált és tudott is a kor színvonalán álló, méltó módon választ adni. A teljesség igénye nélkül, néhány történelmi korszakból válogatva több példa is megemlíthető.

Attila király (434–453) idején hazánk világpolitikai tényező volt, az akkori idők Egyesült Államok rangú nagyhatalmának, a Nyugatrómai Birodalomnak méltó ellenfele, de sakkban tartotta és hadisarc fizetésére kényszerítette a még erősebb Keletrómai Birodalmat is.

A 10. században, a „kalandozások” idején egész Európa megtanulta becsülni a magyar nevet, amikor általánosan elterjedt nyugat–európai imádság volt: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”

Szent István megalapította a nyugat–európai típusú, latin kereszténységet követő magyar államot. Természetesen jogosan lehet arról vitatkozni, hogy ezáltal milyen tradicionális, szellemi és kulturális értékek mentek veszendőbe, mint teszi azt szűkebb pátriám máig nem kellőképpen méltányolt nagy írástudója, Ratkó József is kiváló, a Segítsd a királyt című drámai költeményében, azonban arról aligha lehet vitát nyitni, hogy mind Szent István, mind Koppány koruknak nagy formátumú, felelősségteljesen gondolkodó politikusai voltak, akik egy nagy történelmi kihívásra más-más válaszokat fogalmaztak meg.

Árpád-házi dicsőséges királyaink annyi szentet adtak a katolikus egyháznak, mint egyetlen más európai királyi dinasztia sem.

IV. Béla (1235–1270) király uralkodása idején megvédtük Európát a mongol inváziótól, IV. László királyunk megszabadította Európát 1285-ben a második tatárjárástól!

Anjou-királyaink időszakára térve nem maradhat említés nélkül, hogy Károly Róbert, Nekcsei Demeter tárnokmester – mai fogalmak szerint pénzügyminiszter – okos politikájának köszönhetően feltöltötte a magyar államkincstárt. (Vajon ezt az örömteli állapotot elérhetjük-e a Veres-féle pénzügyi és közgazdasági analfabétákkal?)

Ebből Nagy Lajos (1342–1382) finanszírozni tudta dicsőséges hadjáratait, melyek során hazánk területe egyetlen alkalommal sem vált hadszíntérré, noha a korabeli Európa minden országa felett az Apokalipszis démona volt az úr. Hiszen például Nyugat–Európában ekkor zajlott Anglia és Franciaország között az ún. százéves háború (1337–1453), a Balkánon pedig megjelent az oszmán félhold, melynek baljós árnyéka éppen Nagy Lajos idején már hazánk területére vetette árnyékát.

A magyar történelmi köztudatból méltatlanul száműzött, német származású, de igaz magyarrá vált Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) – aki magyarul káromkodott, és végakarata alapján a nagyváradi székesegyházban nyugodott Szent László királyunk földi maradványai mellett – volt eddigi történelmünk során az a politikus államférfi, akit egész Európa ismert és elismert.

Nem sokkal később Hunyadi János olyan nagyszerű haditettet hajtott végre, amelyre kevés példa akad az egyetemes hadtörténetben. 1456-ban nyílt téri ütközetben legyőzte az akkori világ legerősebb, legütőképesebb hadseregét Nándorfehérvár alatt, amelyet maga a világhódító török szultán, II. Mohamed vezetett! (E felemelő és lelket melengető, nagyszerű történelmi eseményről egyébként az ötszázötvenedik évfordulóra grandiózus magyar filmeposzt lehetett volna készíteni! S e filmet az – iszlám ellen ilyen vonatkozásban a terrorizmus elleni amerikai keresztes hadjárat jegyében teljesen értelmetlenül hiszterizált –amerikai és nyugat-európai filmpiacon remekül el lehetett volna adni!)

Ilyen nagyszerű haditettre lényegében két évszázadig nem kerül majd sor ezután, majd csak 1664-ben, amikor a magyar történelemben – joggal – meglehetősen rossz hangzású Montecuccoli európai szövetséges sereg élén mért az akkorra már igencsak meggyengült Török Birodalom haderejére vereséget Szentgotthárdnál.

16–17. századi hőseink – akik természetesen, akárcsak a mai kor emberei, nem voltak mentesek az emberi gyarlóságoktól –, ha a haza szólította, azonnal fegyvert fogtak, életüket is feláldozták érte (mely Balassi és Zrínyi szerint is édes, nem pedig „kurva” volt)!

Mohács nemzedékét harácsolásukért, sokszori felelőtlenségükért hatalmaskodási ügyeikért meg lehet ítélni, azonban egy dolgot mindenkinek tisztán kell látnia: amikor a haza szólította őket, és megjelent a török, azonnal fegyvert fogtak, hősi módon harcoltak, és, amennyiben a küzdelem reménytelen volt, vitéz módra elestek hazájukért, de gyáva módon nem futottak meg!

Hol van ma egy drégelyi vitéz Szondi György, aki lábainak szétlövése után két térdére roskadva is védte a gondjaira bízott várat? Hol van ma egy Dobó István, aki ellen egyébként 1552-ben egy koncepciós eljárás keretében született, jogerős, halálos ítélet volt érvényben? Ő férfi volt, és nem hagyta magát férfiatlan, impotens módon elfogatni az akkori Gergényi–féle bűnözőktől!

Hol van ma egy szigetvári, tiszta Zrínyi Miklós, aki 1566-ban, amikor jött Szulejmán szultán, nem hagyta sorsára a parancsnoksága alá helyezett várat, noha nagybirtokos főrendi lévén számos más vára és birtoka is volt, így valamelyik alkapitányára is bízhatta volna a várvédelmet?! Zrínyi aljas, gyáva módon nem futott meg, noha volt veszítenivalója, de úgy gondolta, mint az dédunokájának, a másik kiváló hős, ifjabbik Zrínyi Miklósnak Szigeti veszedelem című eposzából is kiderül: neki harcolnia kell családjáért, azokért a jobbágyokért, akik joghatósága alatt állnak, nemzetéért, és az egész nyugati kereszténységért!

II. Rákóczi Ferenc csaknem kétmillió holdas uradalom tulajdonosa volt, mégsem a mai fideszes politikát folytatta, abban a tekintetben, nehogy megszólják: politikailag nem korrekt. Birtokot, pénzt, családot, mindent feláldozott, száműzetésbe ment, de nem vált egy konformista gyáva árulóvá! Az 1711-es szatmári béke lehetővé tette számára, hogy amennyiben leteszi a hűségesküt a Habsburgokra, kegyelemben részesül, és birtokait is megtarthatja. (Most Szekfű Gyula „deheroizáló” A száműzött Rákóczi c. könyvétől tekintsünk el. Szekfű a tipikus, gyáva értelmiségi prototípusa. A Horthy-korszak koszorús történetírója volt, utána pedig Rosenfeld (Rákosi) Mátyás moszkvai követe lett, s nem bírt tanúskodni a tisztességes, az ÁVH által halálra kínzott egykori kollégája, volt szerzőtársa, Hóman Bálint mellett. Inkább tűrte, hogy az ÁVH-s pribékek halálra gyötörjék ezt a nagy magyar tudóst.)

Reformkori nagyjaink az őrületig feláldoztak mindent szeretett hazájukért, miképpen ezt Széchenyi István tragikus életútja is mutatja, vállalták a mártíromságot, mint gróf Batthyány Lajos, első miniszterelnökünk! (Ma az ő kivégzésének, az egykori Újépületnek a helyén áll a borzalmas Szabadság tér, a sátáni szimbólummal, a szovjet ötágú csillaggal, meg az Amerikai Egyesült Államok követségének épületével. Ezen állam nemzeti lobogójában szintén pentagramma, ötágú csillag van!)

Tisza István miniszterelnök (1913– 1917) is mindent megtett azért, hogy hazánk ne kerüljön bele a nagy európai polgárháború első szakaszába (1914–1918). Nem rajta múlott , hogy nem sikerült! Az ország tönkretételéért és területének feldarabolásáért aztán már a ma is uralkodó elvtársak evolúciós, szellemi, politikai jogelődei a felelősek! A polgári radikálisoknak (értsd: a mai SZDSZ elődszervezete) nevezett anarcho-nihilisták Szabó Ervinnel és Jászi Oszkárral az élen. Akikhez utóbb csatlakozott az Oroszországi Kommunista (Bolsevik ) Párt Magyar Csoportja néven 1918-ban megalakult terrorista különítmény is, amelynek történetében e névválasztás volt az egyetlen tisztességes lépés, hiszen ezzel nyíltan
vállalták, hogy idegen, külföldi hatalom zsoldjában állnak!

A trianoni országvesztés után, a Horthy-korszakban – s itt természetesen magáról a korszakról, a kormányzó személyéről is teljes joggal helye van a vitának – Magyarországot kb. tíz esztendő alatt az akkori politikai elit a romhalmazból fölemelkedve, erős európai középszintre emelte. Ez tény. A másik tény pedig az, hogy – a mai áruló, Antallig visszanyúló politikai „elittel” szemben – soha nem mondtak le Kárpát-medencei hazánkról, vallották, hogy a magyar külpolitika alapelve a revízió!

A szerencsétlen, impotens, hivatalos magyar diplomácia 1990 óta semmi mást nem tudott mondani, bármilyen „színezetű” kormány is volt hatalmon, mint azt a szerencsétlenséget, hogy „mi ragaszkodunk a második világháború után kialakult határokhoz, nem akarjuk azokat békés úton sem(!) megváltoztatni”, bár mellesleg megjegyzem, azóta egész Közép- és Kelet-Európában megváltoztak a második világháború végén meghúzott államhatárok!

Így érkezünk el rövid történelmi körsétánkon huszadik századunkhoz. E században voltak heroikus, férfias, emberpróbáló, magasztos történelmi események – öt éve eltávozott nagyapám is részese volt ezeknek a Don-kanyarnál –, melynek során tisztességes, bátor férfiak harcoltak hazánkért, az európai civilizációért, és azért adták vagy kockáztatták életüket, hogy ne a degenerált elkorcsosulás, a férfiatlanság, és a gyávaság legyen úr kontinensünkön és szeretett magyar hazánkban, hanem a tisztaság és a férfias keménység.

Azt hiszem, egy politikai rémálom részese vagyok, amikor olyan híreket olvasok és hallok a médiában mostanság, hogy egy Gyenesei nevű nemtudomki, egy Dávid Ibolya nevezetű konformista kurzusnő, egy tudatlan, szakképzetlen  azóta már szerencsére bukott – Horváth Ágnes, no meg ügyészségi végzés szerint is elítélt , a magyar állampolgárság visszaadása ellen kampányoló Gyurcsány Ferenc számítanak ma a politikai elit tagjainak (ND szerk.által módosítva).

Az írástudó ezen a ponton kifogy a szóból… Mondja meg valaki: Attila, Árpád-házi királyaink, Dobó István, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, 1848-as, második világháborús és 1956-os hőseink hazájában hová süllyedtünk?!

Lipusz Zsolt
középiskolai tanár nyomán

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés