Az eső dolga, hogy essen, a búcsús ázik, hát ázik, hideg a szél, hát hideg. Másnap, a somlyói hegyen is: a mise a Glóriához ér, amikor jön az első hatalmas zápor, az Agnus Dei környékén a második. A legtöbb zarándokot ez sem rettenti. Maradnak, míg el nem énekelhetik a szertartást záró négy éneket. E nélkül nem teljes az ünnepi nagymise. Pápai himnusz, aztán a nemzeti imádságunk, majd a Székely himnusz és a szépséges Mária-ének: „Hej, én édes jó Istenem, / Oltalmazóm, segedelmem, / Vándorlásban reménységem, / Ínségemben légy kenyerem."

Csíksomlyó a Mária-kultusz éltetője és kifejezője. Ám nem csupán a Napbaöltözött Asszony előtt tisztelegni jönnek ide az emberek. Ahogy Sylvester Lajos megfogalmazza: politikai jellegű manifesztációvá is vált ez a búcsú, magyar közösségi demonstrációvá.

Gyerekek kockáznak a templomkertben, a kerítés tövében. Családostul zarándokoltak ide. Faggatom a hangadót, Danit, honnét. Tyúkszerről jöttek, és magyarázza, nehogy a bihari Tyúkszerrel keverjem össze, az csak egy kis puszta Értarcsánál, ez meg a Klézséhez tartozó falu. Magam is jártam ott, Budában is, meg a szomszédos Somoskán és Pokolpatakon – öt kis csángó község egyberagasztva. Mondom Daninak, ott jól elboldogul az ember a magyar szóval, a kis mindentudó érti: „Azért románból is akad egyik-másik. A rendőrök. De az es az egyik csángó."

Egy szeredai fiú, amúgy kolozsvári egyetemista, Molnár Barni mondja a vásársoron: „Nézd a csángó gyerekeket a bicskás asztalánál! Hol máshol lennének?!" Eszembe jut az arrafelé hallott szólás, a csángó mindig kész, hogy „rúghasson a fenekihez". Vagyis hogy táncoljon. És ha tánc, ha mulatság, akkor kell a bicska. Meg egyébként is, mit ér a falusi gyerek anélkül? A csángómagyarok csak állnak a késes sátra előtt. Nagy „bótra" most nem számíthat a mester, nem vesznek, csak sóvárognak. Jó kötésű fiúk, nekik se merném mondani a csúfolót, hogy „palacsinta s pánkó, szökjék bolond csángó". De idegen ne is mondja ezt. Hátha nem a szeretetet érzik ki belőle.

Gazda Vince Bákóból jött, fáradtan támasztja fához a zászlót, a magyar trikolórt, kérdem, hazulról hozta-e, összehúzza a tekintetét: „Azért oly bátor nem lennék, otthon ezzel sétálni. Itt vásáltam." Mesél, elmondja, Pusztinában mint ügyeskedte ki a hatóság, hogy ne lehessen tanulni a magyart. Kérvényt írattak a szülőkkel az olasz „anyanyelvoktatás" ügyében. Mintha a majdnem színtiszta magyar faluban élnének taljánok... Remélte a falu, a hivatalosság eláll az ostoba tervtől. De tavaly bevezették. És az államnyelv, a román mellett csak egy anyanyelv tanulható. Aki tehát olaszra jár, magyarul nem tanulhat. Erre mondják: ki van találva… A társadalmi emancipációra itt egy kicsit még várni kell.

Fiatalok népviseletben, a fiú, Száraz Gergő a székely szívósságról beszél, kedvese, Piroska bólogat hozzá. Kérdezi, tudom-e, hogyan termett a világ, s mondja: „Az Isten az első napon megteremté a Székelyföldet. Körülnézett, s látá, hogy az mily szép és jó, kedvet kapott hozzá, s teremtette mellé a világot is." Jót derülünk.

Megállok még egy sátornál. Hófehér ing, rajta írás: „Könnyű a folyónak messze menni, hisz lényege az, hogy elmehet, de kit ideköt hit és remény, elmenni annak többé nem lehet."

Aki megjárta Csíksomlyót, érti. Örökre valaminek a foglya.

Várkonyi Balázs, Magyar Hírlap