Ha eddig nem tudtátok volna, most elárulhatom, a nyelv, esetünkben pedig speciálisan a magyar nyelv: érték. Ezt tőlem hallani nem is lenne meglepő, hiszen én is ezen a nyelven dumálok, gondolkozom és írok, ez a kommunikációs modellemet működtető üzemanyag. Na persze, ha a szükség úgy hozza, kis adalékanyaggal, esetleg más üzemmódban egyéb nyelveken is beszélek párban. Tehát nem én, hanem olyanok tettek értékállóságáról tanúbizonyságot, akiktől el nem vártad volna.

Ha a történelembe visszatekintek, mi az nekem, ugyi, akkor azt látom, hogy a primitív társadalmakban, ha nem lehetett valamit egyszerű cserével, ajándékozással megszerezni valamely különleges értéket (tárgyat, szellemi terméket, totemet), birtokba venni azonnal, akkor a primitív társadalmak etikája szerint az erőszakhoz folyamodás is indokolt volt.

Az erőszak lényege tehát a szerzés, megszerzés, a birtokolás beteljesítése volt. Így cselekedtek, ha egy területre fájt (lyukas és gondozatlan) foguk, ha egy nőt, nőket, anyaállatokat kellett elszedni – ez még az állatvilágból magunkkal hozott ösztön vezérelte cselekedet volt –, egy szép trófeát, ereklyét, a mások védőistenét barlangunkban látni, érezni.

És így cselekednek azok, akiknek egy nyelvre fáj a foguk és húsos nyelvük. Hiszen, mint tapasztalható hol lépten, hol már csak nyomokban, kilencven év sem volt elég ahhoz, hogy elvegyék kedvünket a magyar nyelv használatától – szülőföldünkön.

Még mindig ki tudjuk fejezni bajainkat (panasz) és vágyainkat (óhaj), még el tudjuk mondani és olvasni a tegnap és az ötszáz évvel ezelőtt írott szöveget magyarul, emlékszünk a helységek és utcák korábbi, általunk adott és emlékezetben átörökített nevére, szerelmet és hitet vallunk, gyermekeinket megtanítjuk a nyelvre, ha nem vagyunk gyávák és nem rettenünk meg a vegyes házasságok kétnyelvű ódiumától (?!!).

Sőt, iskolákat működtetünk, intézmények létét harcoltuk ki, mert a rendszerváltás után semmit sem adtak ingyen, hivatalból, valamiféle egalitárius indulat salakjaként. Mindenért be kellett tennünk kisebbségi lábunkat a legkisebb ajtóhasítékba is. Másfelől a nyelvünket megszerezni óhajtók képtelenek megtanulni nyelvünket, vagy használni természetes közegében Erdélyben. (Csak akkor veszik elő meglepő szabatossággal, ha Magyarországra utaznak önkormányzati alapon focizni. Miként ez nagy- romániás pártguruknál tapasztaltatik.)

Nos, Kolozsvárott azért vernek magyarokat (fiatalokat, lányokat, egyetemi hallgatókat vagy újságírókat), mert el szeretnék tőlük venni a magyart. Nagy érték ugyanis. Nem enged elveszni, elkeveredni, szétszóródni. Megbélyegez, kiválasztottá tesz mind jó, mind sajnálatos értelemben.

Ha ugyanis manapság magyarul szólsz Firenzében vagy Nápolyban, nem lendül ki az olasz csizma, hogy fenéken billentsen.

Kolozsvárott azok vernek, akik érzik, még kilencven év után sem urai rögnek, kőnek, léleknek, emléknek, múltnak és persze ebből következően a jővőnek. Kolozsváron azért kell verni a magyart, mert otthon érzi magát, mert hinni mer a demokráciában és a demokratikus értékekben.

Vásárhelyen még nem vernek pofán, ha magyarul csevegsz/suttogsz éjszaka az utcán. Ennyire el lennénk maradva?

Sebestyén Mihály
Népújság

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés