Hírek : Küzdelem az életben maradásért |
Küzdelem az életben maradásért
2008.02.23. 20:43
2008.02.10. www.karpatiamuhely.hu
A mai világban sokkal nehezebb eligazodni, mint 1989 előtt. Ez talán ostobaságnak tűnhet, hiszen a szovjet szocializmus diktatúrájában csak kevés hiteles információhoz férhetett az átlagember, még a nyugati újságokhoz is csak nehezen és kockázatosan lehetett hozzájutni, maradt a rövidhullámon fogható rádió, a BBC, a Szabad Európa, az Amerika hangja, már ha éppen nem zavarták az adást. Ráadásul ezek a források sem voltak teljesen szavahihetők, hiszen ezeket egy ellenérdekelt politikai tömb pénze és kívánalmai működtették és mozgatták, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a nyugati kapitalista demokrácia a szabadság és a jólét letéteményese, a vasfüggönyön túl pedig minden a Gonosz praktikája. Naivak voltunk 1945-ben, 1956-ban és 1989-ben is, hiszékenységünk ma is fenntart egy bábkormányt, csak éppen nem a szovjet imperializmusét, hanem a globális hatalomét.
Ha némi nosztalgiát érzek a brutálisabb és egyértelműbb régi diktatúráért, az talán azért van, mert az idegen megszállás és fenyegetés sokkal kézzelfoghatóbb volt. Ráadásul ez a fenyegetés állandóan lazult egy kicsit, s ez azzal az illúzióval járt, hogy egyre közelebb jutunk az áhított személyi és nemzeti szabadsághoz és persze a vele járó nyugati jóléthez. A magyar nép 1990 után rettenetes csalódáson ment keresztül: nemcsak a szocializmusról derült ki, hogy a viszonylagos jólétet visszafizethetetlen kölcsönökből fedezte, hanem a beköszöntő kapitalizmus is legundorítóbb képét mutatta, ráadásul a levitézlett szocialisták és „liberálisok” vezénylete alatt.
A „rendszerváltás” elképesztő hazugságát úgy erőltették rá Magyarországra, hogy nem akadt szinte egyetlen hiteles személyiség sem, aki figyelmeztette volna az elbutított népet a várható jövő borzalmas kilátástalanságára. „Lépcsőházi bölcsek” persze akadtak, akik a tényleges hatalomból kiszorulva kezdtek igazat is szólni, de a döntő pillanatban, 1990-ben mintha a Kerekasztal lovagjai tényleg megkötötték volna a mindig cáfolt rózsadombi paktumot, melynek pontjait azóta is teljesítik jobb- és baloldali kormányok. A „szocialista kapitalizmus” sajátosan Magyarországra jellemző rémálma következett, és ma is ebben a rémálomban élünk, igaz, a volt szovjet blokk kevés államában sikerült sokkal jobbat álmodni. Vagyis sikerült e rab népeket olyan helyzetbe hozni, hogy egyszerre ábránduljanak ki az egykor létező szocializmusból és a létezését közgazdasági hazugságokkal indokló, kizsákmányolásra szakosodott kapitalizmusból.
Ez a kiábrándulás a legtöbb ember, főleg az idősebbek számára máig megemészthetetlen és elviselhetetlen, de az ebben az átmeneti helyzetben felnövekvő fiatalok számára már megszokott, ha nem is megszeretett létezési forma. Számukra a munkanélküliség éppoly „természetes”, mint a kereskedelmi média őrülete, a fiatalok tömegei látszólag nagyobb gond nélkül elfogadták az amerikai selejtkultúrát és viselkedést, számukra megszokott látvány a hajléktalanok, koldusok, zsebtolvajok és drogárusok jelenléte, és nem igazán érdekli őket az országgyűlésben ágáló pártemberek szövege és homályos ígérete az egyre távolabbi jövőre vonatkozólag. A magyar társadalom csüggedt, reménytelen, pragmatikus: egyetlen célja van, mégpedig az, hogy életben maradjon, ameddig csak lehet. Ez nem elítélendő dolog, hanem ösztönös, normális reflex egy gyökeréig hazug, romlott, törvénytelen társadalomban.
Olvasgatom az angol Economist című lap évkönyvét a világban várható 2008-as fejleményekről, Magyarországról nem sokat ír, amit ne tudnánk, lakosságunk 9,9 millióra csökken. Számomra valamiképp ez sokkal szívszorítóbb, mint a további gazdasági mélyrepülés keserű bizonyossága. Megszoktam már, hogy e maradék országban tízmilliónyian vagyunk, és cseppet sem vigasztal, hogy egész Európa rohamos fogyásban szenved. Olyan ez, mintha minden évben elkerítenének még néhány négyzetkilométert a kilencvenháromezerből, csak hát itt életekről van szó, és az egyre borúsabb jövőről. Ugyanakkor – szerencsére – érzékelhető az is, hogy a társadalom önvédelmi reflexei éledni látszanak, mert egyre kevésbé bízik abban, hogy a politika „odafent” bármit is elérhet sorsának javítása terén. A kormány valóban és szó szerint őrült kapkodása ugyan mindenkit feldühít, aki nem tartozik a „csókosok” közé, de a rossz alkotmányból fakadó alkotmányos tehetetlenség az ellenzéket is leértékeli, és az államelnök viszonylagos népszerűsége is csak „jobb híján” emelkedik, mert nagyon gyöngécske a választék a listán.
2002 óta egyetlen jelentős magyar problémát nem sikerült megoldani, sőt a két Gyurcsány-kormány oly mértékben növelte a problémákat, hogy magát az eddig úgy-ahogy működő rendszert is tönkretette. Az 1989-90-ben létrejött intézményi és gazdasági rendszer megbukott, nem folytatható, nem korrigálható, egyetlen hatalmas roncstelep, amelyet már csak színesfémtolvajok és patkányok látogatnak.
A közveszélyes bolondok és a tolvaj gazemberek közös uralma ugyan legkésőbb 2010-ben biztosan véget ér, de hogy utána mi következik, azt lehetetlen megjósolni. Ha győz a parlamenti ellenzék liberális szárnya, amire igen nagy az esély, némi arculatváltással és kádercserével ugyanez a műsor folytatódik, immár nem vörös vagy kék, hanem nemzetiszínű díszletek előtt, hogy aztán ismét átadják a kormányrudat a „jogvédő” SZDSZ-nek és a szociálisan érzékeny, korrupt szocialistáknak. Ez az undorító, cinkelt váltógazdaság azonban nemcsak erkölcsileg elviselhetetlen, hanem anyagilag is: amíg kormány és ellenzéke Amerika, Izrael és a multinacionális cégek jóindulatáért verseng egymással, és a magyar szavazókat jelszavakkal megbolondítható tökfejeknek nézi, itt folytatódik a velejéig romlott, hazug rend.
Ébredezik a magyarság, s évről évre kevesebb az MSZP-nyugdíjasok száma, akiket meg lehet vásárolni tizenkilencezer forintért. Igaz, nő viszont a dologtalan, segélyből vagy lopásból élő rétegek száma – őket ezer forintért is meg lehet venni 2010-ben is. Vagyis még a választási győzelemre is korai készülni. Csak magunkra számíthatunk.
|