Ha né­mi nosz­tal­gi­át ér­zek a bru­tá­li­sabb és egyér­tel­műbb ré­gi dik­ta­tú­rá­ért, az ta­lán azért van, mert az ide­gen meg­szál­lás és fe­nye­ge­tés sok­kal kéz­zel­fog­ha­tóbb volt. Rá­adá­sul ez a fe­nye­ge­tés ál­lan­dó­an la­zult egy ki­csit, s ez az­zal az il­lú­zi­ó­val járt, hogy egy­re kö­ze­lebb ju­tunk az áhí­tott sze­mé­lyi és nem­ze­ti sza­bad­ság­hoz és per­sze a ve­le já­ró nyu­ga­ti jó­lét­hez. A ma­gyar nép 1990 után ret­te­ne­tes csa­ló­dá­son ment ke­resz­tül: nem­csak a szo­ci­a­liz­mus­ról de­rült ki, hogy a vi­szony­la­gos jó­lé­tet vis­­sza­fi­zet­he­tet­len köl­csö­nök­ből fe­dez­te, ha­nem a be­kö­szön­tő ka­pi­ta­liz­mus is leg­un­do­rí­tóbb ké­pét mu­tat­ta, rá­adá­sul a le­vi­téz­lett szo­ci­a­lis­ták és „li­be­rá­li­sok” ve­zény­le­te alat­t.

A „rend­szer­vál­tás” el­ké­pesz­tő ha­zug­sá­gát úgy eről­tet­ték rá Ma­gyar­or­szág­ra, hogy nem akadt szin­te egyet­len hi­te­les sze­mé­lyi­ség sem, aki fi­gyel­mez­tet­te vol­na az el­bu­tí­tott né­pet a vár­ha­tó jö­vő bor­zal­mas ki­lá­tás­ta­lan­ság­ára. „Lép­cső­há­zi böl­csek” per­sze akad­tak, akik a tény­le­ges ha­ta­lom­ból ki­szo­rul­va kezd­tek iga­zat is szól­ni, de a dön­tő pil­la­nat­ban, 1990-ben mint­ha a Kerekasz­tal lo­vag­jai tény­leg meg­kö­töt­ték vol­na a min­dig cá­folt ró­zsa­dom­bi pak­tu­mot, mely­nek pont­ja­it az­óta is tel­je­sí­tik jobb- és bal­ol­da­li kor­má­nyok. A „szo­ci­a­lis­ta ka­pi­ta­liz­mus” sa­já­to­san Ma­gyar­or­szág­ra jel­lem­ző rém­ál­ma kö­vet­ke­zett, és ma is eb­ben a rém­álom­ban élünk, igaz, a volt szov­jet blokk ke­vés ál­la­má­ban si­ke­rült sok­kal job­bat ál­mod­ni. Va­gyis si­ke­rült e rab né­pe­ket olyan hely­zet­be hoz­ni, hogy egy­szer­re áb­rán­dul­ja­nak ki az egy­kor lé­te­ző szo­ci­a­liz­mus­ból és a lé­te­zé­sét köz­gaz­da­sá­gi ha­zug­sá­gok­kal indok­ló, ki­zsák­má­nyo­lás­ra sza­ko­so­dott ka­pi­ta­liz­mus­ból.

Ez a ki­áb­rán­du­lás a leg­több em­ber, fő­leg az idő­seb­bek szá­má­ra má­ig meg­emészt­he­tet­len és el­vi­sel­he­tet­len, de az eb­ben az át­me­ne­ti hely­zet­ben fel­nö­vek­vő fi­a­ta­lok szá­má­ra már meg­szo­kott, ha nem is meg­sze­re­tett lé­te­zé­si for­ma. Szá­muk­ra a mun­ka­nél­kü­li­ség épp­oly „ter­mé­sze­tes”, mint a ke­res­ke­del­mi mé­dia őrü­le­te, a fi­a­ta­lok tö­me­gei lát­szó­lag na­gyobb gond nél­kül el­fo­gad­ták az ame­ri­kai se­lejt­kul­tú­rát és vi­sel­ke­dést, szá­muk­ra meg­szo­kott lát­vány a haj­lék­ta­la­nok, kol­du­sok, zseb­tol­vaj­ok és drog­áru­sok je­len­lé­te, és nem iga­zán ér­dek­li őket az or­szág­gyű­lés­ben ágá­ló párt­em­be­rek szö­ve­ge és ho­má­lyos ígé­re­te az egy­re tá­vo­lab­bi jö­vő­re vo­nat­ko­zó­lag. A ma­gyar tár­sa­da­lom csüg­gedt, re­mény­te­len, prag­ma­ti­kus: egyet­len cél­ja van, még­pe­dig az, hogy élet­ben ma­rad­jon, amed­dig csak le­het. Ez nem el­íté­len­dő do­log, ha­nem ösz­tö­nös, nor­má­lis ref­lex egy gyö­ke­ré­ig ha­zug, rom­lott, tör­vény­te­len tár­sa­da­lom­ban.
Ol­vas­ga­tom az an­gol Econ­o­mist cí­mű lap év­könyv­ét a vi­lág­ban vár­ha­tó 2008-as fej­le­mé­nyek­ről, Ma­gyar­or­szág­ról nem so­kat ír, amit ne tud­nánk, la­kos­sá­gunk 9,9 mil­li­ó­ra csök­ken. Szá­mom­ra va­la­mi­képp ez sok­kal szív­szo­rí­tóbb, mint a to­váb­bi gaz­da­sá­gi mély­re­pü­lés ke­se­rű bi­zo­nyos­sá­ga. Meg­szok­tam már, hogy e ma­ra­dék or­szág­ban tíz­mil­li­ó­nyi­an va­gyunk, és csep­pet sem vi­gasz­tal, hogy egész Eu­ró­pa ro­ha­mos fo­gyás­ban szen­ved. Olyan ez, mint­ha min­den év­ben el­ke­rí­te­né­nek még né­hány négy­zet­ki­lo­mé­tert a ki­lenc­ven­há­rom­ezer­ből, csak hát itt éle­tek­ről van szó, és az egy­re bo­rú­sabb jö­vő­ről. Ugyan­ak­kor – sze­ren­csé­re – ér­zé­kel­he­tő az is, hogy a tár­sa­da­lom ön­vé­del­mi ref­le­xei éled­ni lát­sza­nak, mert egy­re ke­vés­bé bí­zik ab­ban, hogy a po­li­ti­ka „oda­fent” bár­mit is el­ér­het sor­sá­nak ja­ví­tá­sa te­rén. A kor­mány va­ló­ban és szó sze­rint őrült kap­ko­dá­sa ugyan min­den­kit fel­dü­hít, aki nem tar­to­zik a „csó­ko­sok” kö­zé, de a rossz al­kot­mány­ból fa­ka­dó al­kot­má­nyos te­he­tet­len­ség az el­len­zé­ket is le­ér­té­ke­li, és az ál­lam­el­nök vi­szony­la­gos nép­sze­rű­sé­ge is csak „jobb hí­ján” emel­ke­dik, mert na­gyon gyön­gécs­ke a vá­lasz­ték a lis­tán.

2002 óta egyet­len je­len­tős ma­gyar prob­lé­mát nem si­ke­rült meg­ol­da­ni, sőt a két Gyurcsány-ko­r­mány oly mér­ték­ben nö­vel­te a prob­lé­má­kat, hogy ma­gát az ed­dig úgy-a­h­ogy mű­kö­dő rend­szert is tönk­re­tet­te. Az 1989-90-ben lét­re­jött in­téz­mé­nyi és gaz­da­sá­gi rend­szer meg­bu­kott, nem foly­tat­ha­tó, nem kor­ri­gál­ha­tó, egyet­len ha­tal­mas roncs­te­lep, ame­lyet már csak szí­nes­fémtol­va­jok és pat­ká­nyok lá­to­gat­nak.

A köz­ve­szé­lyes bo­lon­dok és a tol­vaj gaz­em­be­rek kö­zös ural­ma ugyan leg­ké­sőbb 2010-ben biz­to­san vé­get ér, de hogy utá­na mi kö­vet­ke­zik, azt le­he­tet­len meg­jó­sol­ni. Ha győz a par­la­men­ti el­len­zék li­be­rá­lis szár­nya, ami­re igen nagy az esé­ly, né­mi ar­cu­lat­vál­tás­sal és ká­der­cse­ré­vel ugyan­ez a mű­sor foly­ta­tó­dik, im­már nem vö­rös vagy kék, ha­nem nem­ze­ti­szí­nű dísz­le­tek előt­t, hogy az­tán is­mét át­ad­ják a kor­mány­ru­dat a „jog­vé­dő” SZDSZ-nek és a szo­ci­á­li­san ér­zé­keny, kor­rupt szo­ci­a­lis­ták­nak. Ez az un­do­rí­tó, cin­kelt vál­tó­gaz­da­ság azon­ban nem­csak er­köl­csi­leg el­vi­sel­he­tet­len, ha­nem anya­gi­lag is: amíg kor­mány és el­len­zé­ke Ame­ri­ka, Iz­ra­el és a mul­ti­na­ci­o­ná­lis cé­gek jó­in­du­la­tá­ért ver­seng egy­más­sal, és a ma­gyar sza­va­zó­kat jel­sza­vak­kal meg­bo­lon­dít­ha­tó tök­fe­jek­nek né­zi, itt foly­ta­tó­dik a ve­le­jé­ig rom­lott, ha­zug rend.

Éb­re­de­zik a ma­gyar­ság, s év­ről év­re ke­ve­sebb az MSZP-nyug­dí­ja­sok szá­ma, aki­ket meg le­het vá­sá­rol­ni ti­zen­ki­lenc­ezer fo­rin­tért. Igaz, nő vi­szont a do­log­ta­lan, se­gély­ből vagy lo­pás­ból élő ré­te­gek szá­ma – őket ezer fo­rin­tért is meg le­het ven­ni 2010-ben is. Va­gyis még a vá­lasz­tá­si győ­ze­lem­re is ko­rai ké­szül­ni. Csak ma­gunk­ra szá­mít­ha­tunk.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés