A Röszkei átkelő felé haladva délvidéki kísérőnk a határmenti magyar települések drámai tempójú elnéptelenedéséről mesél. A háború idején az értelmiség és a fiatalok inkább a szabadságot választották, mint a hadkötelezettséget. Bácskán és Topolyán is vannak olyan utcák, ahol már csak egy-egy anyóka ragaszkodik elárvult házához, a kiürült épületeket a betelepített szerbek és a biztos halál elől menekülő bosnyákok vették meg.

A magyar vámosokkal még lehet viccelődni, példának okáért az orosz dizájnt hűen őrző usankájukon, és a kétműszakos 12 órákért járó havi száz rongyon; de a szerb oldalon már csak maximum bevásárló turisták lehetünk, ha jót akarunk. A háború valahogy kiölte belőlük az újságírók iránti szimpátiát, és az okos firkász jól teszi, ha kitérő választ ad érkezésének valódi céljáról, különben könnyen úgy járhat, mint Vujity Tvrutko tévériporter, akit szőnyegbe csavarva rugdostak meg a szerb határőrök, jelentősen megnehezítve ezzel az orvos-szakértő dolgát.

A szabadkai magyar nagykövetség előtt 50 méteres sor kígyózik hajnali négy óta. Állítólag nem mindig ilyen hosszú, de most a rohamléptékű, karácsony előtti határmódosulás közriadalmat okozott. Hazánk uniós csatlakozása óta van vízumkényszer, és hogy mit hoz a „schengeni rém", senki sem sejti. Egy jól értesült idősebb házaspár tudni véli, hogy átlépésenként 35-40 euró körüli összeget gombolnak le az emberről, arról nem is beszélve, hogy ezzel a vízummal „nem lehet ám csak úgy tekeregni az egész unióban". Ha ez igaz, a törökkanizsai bácsi 150 eurós nyugdíja aligha lesz elég arra, hogy sűrűn látogassa unokáit Magyarországon. „Mi már leírtuk a magyarokat, a népszavazás óta nem érdekelnek minket. Át nem mennék a határon, ha a gyerekem nem volna ott" - mondja keserűen legyintve és azt sérelmezi, hogy egy határ mellől érkező délvidékinek ugyanolyan nehéz bejutni az unióba, mint egy „gánai négernek".

A szabadkai híres nagypiacon 3 ezerért kapni a „gyíkos pólót", azaz a Lacost fölsőt, garantáltan - török eredetű - eredeti. A néni, aki 140 eurós nyugdíját patkolja meg a napidíjjal, nagy érvágásként éli meg, hogy - ahogyan ő megértette a híradásokat - 35 eurót kell fizetni az egyszeri, de akár fél évre szóló átlépésért. Úgy érzi, még jobban el fognak szigetelődni az anyaországtól, ha szigorodnak az átkelés szabályai, és főleg a tehetősebbek mennek majd Magyarországra.

A beszélgetést hallva itthoni vásárlók nyugtatgatják: a Petőfi Népe is megírta, hogy a vajdaságiaknak nem kell majd vízum. Na, ez már sok volt a szemközti bódéban horgászcikket áruló srácnak, és feledve a jó üzlet lehetőségét, tegezve szól be a hazaiaknak: „Nekem mondod, hogy nem kell vízum? Akkor mér' nem engednek át, ha anélkül megyek? Beszélsz itt zöldeket. Ki írta azt a cikket, a Gyurcsány?" Panaszáradatából kiderül, hogy mindkét nagyapja orosz hadifogoly volt, és kastélyukat a hozzá tartozó földbirtokkal elvették a kommunisták. „Nekem kell vízum, miközben az összes kínainak tárva nyitva az ország. Ha átmegyek, akkor meg lejugóznak, meg büdös szerb, meg ilyesmi" - dühöng a pecás, és bevallása szerint „köp rá", hogy mi magyarok milyen intézkedésekkel lehetetlenítjük el a határon túliakat. Sírni, azt nem fog - mondja - legfeljebb ezentúl csak havonta egyszer lépi át a határt, de akkor meg sem áll Németországig, ahonnan három autós trélerrel tér majd haza ősei földjére.

(hetek.hu - Erdély Ma)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés