Kodály Zoltán (1882. december 16. – 1967. március 6.), a nemzet zenésze egyszerre volt zeneszerző, népzenekutató és tanító. Ez utóbbi tevékenysége a leginkább kiemelendő, mivel életének nagy részét arra áldozta, hogy a zenét könnyen elsajátíthatóvá tegye, a zenei anyanyelvet, melynek méltó helye van a beszélt nyelv mellett, újra közérthetővé és elérhetővé tegye. Azt vallotta, hogy a saját népzene és az erre alapuló (főként énekelt) eredeti és értékes műzene az, melynek közösségépítő, nemzettudat-ébresztő, -erősítő ereje van. Célja elérésében nagyszerű barátra és társra talált Bartókban, aki – kiváló zongorista révén külföldön is sokszor adott önálló esteket – Kodállyal ellentétben inkább a hangszeres megfogalmazásokat részesítette előnyben, de természetesen kórusművei is a parasztzene légkörében íródtak. Ezzel ellentétben, de ezt kiegészítve, Kodály szeme előtt nem a szólóhangszer-játékos képe állt, hanem egy sokoldalú muzsikus alakja, aki népének zenéjén és irodalmán nevelkedik, s ezáltal válik sokoldalúan műveltté. Ekként vélekedik egyik kései írásában Kodály: „a jó zenész kellékeit négy pontban foglalhatjuk össze: 1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3. kiművelt szív, 4. kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad vagy előreszalad, baj van." – Ki a jó zenész? (1954) Egyik Berlinben írt levelében, melyet leendő feleségének címzett, a következő sorokat olvashatjuk: „Berlin nem más [szerk. megj.: 1906–07-ben tanulmányúton volt Berlinben, majd pedig Párizsban], mint a mi világunk, csak minden a legmagasabb fokon … Másképp szólva nálunk a muzsika szőröstül-bőröstül német." (Levél Gruber Emmához, 1907. március 21.) Ezeket a gondolatokat forgatva kezdi meg tudatosan felépített pedagógusi munkáját a húszas évek közepén.

Már első éveiben, 1884 és 1892 között, Galántán (ma Galanta, Szlovák Köztársaság) megismerkedik az igazi parasztzenével, mely névvel addig a népies, városi műzenét illették, azt gondolván, hogy az az igazi népzene. Vikár Béla (1859–1945) indította el azt a tudományosan megalapozott népdal- és népmesegyűjtést (a 1870-es évek végétől kézi lejegyzéssel, majd pedig 1896-tól fonográf segítségével), melyet Kodály és Bartók tovább folytatott, összesen mintegy százezer dallamot gyűjtve, és amelyre Kodály zenepedagógiáját és zeneszerzői pályáját alapozta. A népdalokat rendszerezte és nevelési koncepciójának alapjává tette. A ma Kodály-módszerként ismert tanítási eszközt koncepciójának 5. és egyben utolsó pontjaként értelmezte. Előtte áll az általános zenei nevelés, mint emberformáló eszköz; másodsorban a nevelés aktív énekléssel való megvalósítása, az élményszerzés. Harmadsorban pedig mindez az egyszólamú népdalra kell hogy épüljön. A 4. és 5. pontban ezekhez a módszert fogalmazza meg: a kottaolvasás belső hallással való erősítése, mely elősegíti a forma- és stílusérzék fejlődését; illetve a szolmizáció, mely a dallamok könnyebb megértéséhez segít hozzá. A relatív szolmizációként ismert technika nem Kodály által megteremtett rendszer. Angliából vitte Magyarországra, a hangokat jelző kézjelekkel együtt, melyet a magyar népdalokra, közelebbről a pentatóniára alkalmazott (Ádám Jenő, tanítványa segítségével). Még életében elérte, sok harc árán, hogy napi rendszerességgel legyenek énekórák az iskolákban (az óraszám azóta nagyon visszafejlődött, s ez folytatódik ma is). A ’30-as évektől 66-ig rengeteg olvasógyakorlatot írt gyermekeknek, ifjaknak és felnőtteknek egyaránt. Az általa kitaposott út nem volt hiábavaló. Munkásságának minden ágát megbonthatatlan egységben, egyetlen cél szerint szervezte: nemzetét szolgálni, kultúráját saját értékekből továbbépíteni.

Cs. Szabó András


Méltón emlékeztünk

A Kodály Emlékév rendezvényei vasárnap érnek véget. Egy évvel ezelőtt indították el a nemzeti emlékezést, hogy méltóképpen ünnepelhessük meg a népdalgyűjtő, a zeneszerző, a tudós pedagógus születésének 125. évfordulóját. Sokszínűre sikeredett a tisztelgő emlékezés, rangos zenekarok hangversenyeken szólaltatták meg Kodály kompozícióit, vetélkedőkön bizonyíthatták a fiatalok, mennyire ismerik az ünnepelt életét és munkásságát. És ami legalább ennyire fontos, az évfordulós rendezvények a Kárpát-medence sok-sok településén ösztönzést jelentettek a közös éneklésre, felcsendültek a népdalok, a kórus művek. Az emlékév szervezői már a kezdet kezdetén erre törekedtek: „Őszintén reméljük, hogy a Kodály-év sokkal inkább lesz cselekvésre ösztönző, egész zenei nevelésünkre kiható esemény, mint nosztalgikus megemlékezés."

Most, hogy közeledik születési évfordulója – 1882. december 16-án született Kecskeméten – , nem múlik el nap Kodály idézése nélkül. Nálunk, Erdélyben sem.

Úgy tartják, egy zeneszerző életművének összkiadása a komponista lovaggá ütését jelenti. Nos, most ez történik Kodállyal, idén megkezdődtek a Kodály Zoltán összkiadás munkálatai. A zene mindenkié címmel film is készült az évfordulóra a kodályi zenepedagógiai módszerről. Koreától az Egyesült Államokig, Ausztráliától Argentínáig több százezer gyermek tanulja az ő módszerével, hogyan kell érteni és érezni a zenét. Szerte a világon mintegy 50 zeneintézet viseli Kodály nevét, csak az USA-ban 15 államban alkalmazzák zenepedagógiai elveit.

Röviden tallóztam az emlékév gazdag programkínálatából, egy nyári hangversenyt azért még megemlítek, a 20 országból verbuvált 80 tagú Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekarnak a Magyar Állami Operaházban tartott Kodály-emlékkoncertjét. Augusztust írt a naptár, tele volt külföldi vendégekkel Budapest, Európa egyik legszebb operájának nézőterén is többnyire ők foglaltak helyet. A magyar zene szentélyében – Kecskemét polgármestere fogalmazott így beköszöntőjében – a külföldiekre való tekintettel magyar és angol nyelven hangzott el a Kodály-életmű tömör ismertetése. Aztán sorra felcsendültek a Kodály-művek Vásáry Tamás vezényletével: Felszállott a páva, a Háry szvit, a Galántai táncok, végül a Psalmus Hungaricus. A Kolozsvárról elszármazott Kiss B. Attila énekelte Kecskeméti Vég Mihály zsoltárát: „Mikoron Dávid nagy búsultában, / Baráti miatt volna bánatában, / Panaszkodván nagy haragjában, / Ilyen könyörgést kezde ő magában." Egyetemes érvényű magyar segélykiáltás ez, a zene határok nélküli szárnyalását példázza. A magyar népzenei ihletésű Kodály-muzsikáét. Nemcsak műveivel, személyes példájával, emberi tartásával is éltette, táplálta népében a jövő-hitet. Sárosi Bálint sorai Kodály tiszta emberségét méltatják: „Hogy ne kelljen feladnia nevelő és kultúrateremtő elveit, a dühöngő szocializmus idején is vállalt annyi közéleti szereplést, amennyit a tisztesség csorbulása nélkül vállalnia lehetett, de nem tudták olyan vállalkozásba belekényszeríteni, amiért később szemrehányás érhette volna. Ha úgy látta, hogy használ vele, súlyos kockázat árán is megmondta az igazat: veszélybe került ügyekért hadakozott, embereket mentett meg. Mikor Rákosiék új himnuszt kértek tőle, röviden és határozottan mondott nemet. Közölte, hogy neki a régi himnusz jó."

Zeneszerzői, emberi nagysága akkor mutatkozik meg leginkább, ha évfordulós rendezvények múltán is ébren tartjuk emlékét. Próbáljunk méltók lenni Kodályhoz.

Borbély László

Hargita Népe