Botos László

ÉRVÉNYESÍTSÜK  IGAZUNK

Többször lett említve, hogy a Kárpát-medence egy földrajzi egység Közép-Európában, amely teljesen önellátó, nem szorul külföldre, természetes határokkal rendelkezik, amelyek könnyen védhetőek. A múltban, az itt élő népek, mind élvezték a békét és jólétet, amikor nem zavarta meg ezt a német, tatár, török és az osztrák. Emberi irigység, hamis vádak következtében a Trianoni Döntés felosztotta ezt az egységet.

Kizárólag, mint egység tud ez a terület biztonságot, jólétet biztosítani az itt élőknek. A csonka ország nem képes minden szükséget kielégíteni, ezért az egymástól elszakított részek nem tudnak jólétet, békét, biztonságot nyújtani, valamint bástyaként szerepelni Kelet és Nyugat között, mint ahogy ez volt a múltban.

Az utód-államok mohó követelésükben nem gondoltak a jövőre. Teljes figyelmüket a minél nagyobb területek megszerzésére irányították.

Lassan, idő haladtával, a nyertes államok népeinek igazságra vágyó egyénei kezdenek rádöbbenni Trianon hibáira. Még mindig van remény a határok békés elrendeződésére. Ha a nagy hatalmak nem javítják ki hibáikat, akkor az itt élő, józanul gondolkodó nép következtetése hozza majd meg a változást.

A Trianoni Békeparancs elemzői, mind arra a következtetésre jött, hogy Hazánk feldarabolásának az oka, hogy nekünk magyaroknak nem adták meg a kijáró népi döntés jogát a népszavazást. Ugyanakkor a csehek és szlovákok ehhez ragaszkodva ezt meg is kapták. 

A XIX. század második felében, a Pán-szláv mozgalom beitatódott Oroszország vérkeringésébe, de ezt a nemzetiségi belső veszélyt, amely fűtötte a magyarellenességet, a magyar nemesi osztály figyelmen kívül hagyta. 

            E pánszláv nemzeti követelés tényező lett a népi vélemény formálásában. A magyar nemesség nem látott veszélyt. A felső tízezer nem szolgálta nemzetünk érdekeit, mert az osztrák központosítás hívei voltak. Mialatt kormányunk érdektelenséggel nézte a fejleményeket, az oroszok pánszláv kongresszust rendeztek Moszkvában és Szentpéterváron 1867 májusában. A 300 cseh, rác és horvát képviselő, – tanítók, tanárok, papok, püspökök és politikusok – számára pozíciójuknál fogva eleve adva volt a lehetőség a népközvélemény alakítására. 1907. július 13-án egy újabb pánszláv értekezlet gyűlt össze. Ez a pánszláv értekezlet készítette elő az utat az első világháborúhoz.

1913-ban írták alá a Belgrád–Bukarest–Szt. Pétervár Egyezményt, amely érthetően nagy félelmet váltott ki Ausztriában. Az volt a kérdés, hogy háború legyen, vagy engedjék a nagy szláv állam kialakulását, közvetlenül a határuk mellett. Európai politikai körökben az a nézet terjedt el, hogy a Monarchia által javasolt békeajánlat „veszélyes”. Nem említették a pánszláv, osztrákellenes cselekedeteket és követeléseket.

A szlávok a sajtóban kifejlesztettek egy nagyon élénk osztrákellenes propagandát, melynek szervezője Izwolszky, francia-orosz nagykövet volt, kinek sikerült a franciákat az osztrákok ellen hangolnia. „Azon igyekszem, hogy személyesen is befolyásoljam naponta a legfontosabb újságokat: a Temps-t, a Journal de Débats-t, a Matin-t, az Écho de Paris-t”[1] írta Izwolszky Sazonovnak 1912. december 5-én. „Ebben az időben, különösen a Temps „új” álláspontját kell kiemelnem. Négy évvel az események előtt még osztrákbarát tendenciájával tűnt ki. Most már Tardieu harcol hasábjain az osztrák politika ellen.”

A sajtó támadta az osztrák intézkedéseket, melyeket kénytelen volt saját védelmében beiktatni. Az intézkedésekre a belső rend megtartása érdekében volt szükség. Az orosz-szerb támogatást viszont úgy tálalták, mint igazságos cselekményt.

1913. február 26-án Izwolszky jelentette, hogy a pénzt, melyet kapott, a Le Temps, L’Éclair, L’Echo de Paris újságok szolgálataira fordította.[2]

Pozzi írja, hogy 1914. júliusában, a fent említett újságok félrevezették a francia parlamentet és a népet, amikor azt állították, hogy a háború már elkerülhetetlen.

1913. január 11-én a németek rumániai nagykövete, Waldhausen e táviratot küldte: „Az orosz kémek és titkos megbízottak száma Romániában néhány hónap óta hallatlanul megnövekedett. Valamennyien arra összpontosítják erejüket, hogy az országot Ausztria ellen lázítsák. Mit akarnak ezzel elérni? Nagyon szeretném tudni..”[3]

Egy másik távirat: „A romániai orosz propaganda már majdnem elérte – ahogy azt román barátaim mesélik –, hogy Románia elszakad a hármasszövetségtől. Ez az orosz propaganda a nép minden körébe beférkőzött.” [4]

A bécsi és berlini titkos levéltárból megtudtuk, hogy egyes francia politikusok milyen elkötelezetten támogatták a szerb és orosz ügynököket. „Amilyen mértékben erősödik Románia ellenséges hangulata Ausztria-Magyarországgal szemben, annál világosabban látjuk, hogy ez az ellenszenv az orosz ügynökök tevékenységének tulajdonítható. Ezeket az ügynököket az orosz követ és Blondel francia követ is lelkesen támogatják. Ez utóbbi különösen nagyon tevékeny, és sikere van . . . Ha az oroszok még nem is rokonszenvesek a románok előtt: azt már minden esetre elfelejtették Oroszországnak, hogy megfosztotta Romániát Besszarábiától. Most mindenki várakozással tekint Erdély felé.”[5]

            A sajtó fontos tényező a nemzet politikai nézetének kialakításában.  Izwolsky, az orosz nagykövet a sajtón keresztül befolyásolta a francia minisztereket.  Henri Pozzi mondja, Izwolsky öt évig dolgozott ezen. 

Pontos ismeretünk van Szovjetunióból arról, hogy a pánszlávisták hogyan és mennyit fizettek a francia sajtó lefizetésére. 1904-ben a sajtó 935 785 frankot; 1905-ben 2 014 161 frankot, 1905 és 1911 között 7 894 360 frankot; 1912-ben 882 140 frankot; 1913-ben 1 102 500 frankot. A felsorolt összegekből 374 000 frankot Izwolszky személyesen adott át egy borítékban. 1914-ben 1 025 000 frankot kaptak. 1915-ben 931 000 frankot; 1916-ban 1 153 225 frankot; ebből 100 000-et kapott az Agence des Balkans. 1909 és 1912 között Szerbia 275 000 frankot adományozott a franciáknak abból a pénzből, amelyet Oroszországtól kaptak. Ebből a pénzből a Le Journal des Débats és Le Temps együttesen 150 000 frankot kaptak. 1913-ban megvesztegetésre is kaptak 700.000 frankot, ebből 237 000 frankot a Le Temps és L’Agence des Balkans kasszírozott be. 1914-ben a 760 000 megvesztegetési frank-ból 437 000 a Le Temps és L’Agence des Balkans-hoz vándorolt; 45 000 frankot kapott a Le Figaro és 15 000-et a Le Radical. Ugyanekkor 50 000 frankot a Le Journal igazgatója, Charles Humbert zsebelt be, míg 60 000 frankot kapott Le Journal des Debats. (Pozzi, 140-141 old: Stefanovics táblázat) A párizsi szerb ügynök nyilatkozata szerint a fent említett vesztegetési összegek a béketárgyalások ideje alatt megtízszereződtek. A szerbek, hogy megkaphassák Fiume kikötővárost, a Le Temps-nek fizettek 3 millió frankot. 1932. augusztusában, a jugoszláv párizsi sajtó központ – 20, boulevard de Courcelles –, 6 millió dinárt kapott. A belgrádi kormánynak ekkor 25 millió frank (60 millió dinár) állt a kül- és belügyminisztérium rendelkezésére, szerb propaganda célokra. (Pozzi, 142) Csehszlovákia majdnem a kétszeresét használta erre a célra, mint amit Jugoszlávia. Itt nem számítjuk azt az alapvető összeget, amelyet a kisantant államok gyűjtöttek össze Genfben, 1934-ben, melyet Benes intézett. „Húsz évvel ezelőtt az orosz „borítékokat” négyszemközt továbbították rendeltetési helyükre.”[6]

A szlavofilek létrehozták az Agence des Balkans kiadóvállalatot, amely egyik ága volt a Le Temps napilapnak. A két szervezet összehangolva dolgozott. Ha javaslatukat el akarták fogadtatni a néppel és a cikk túl hosszúra sikerült, akkor elosztották a szöveget a két kiadó között. Megállapíthatjuk, hogy kik voltak az igazi háborús bűnösök. (Pozzi, 145) Ezek a tudósítók, pénzért tudatosan hamisítottak és szétrombolták Európa egyik legősibb nemzetét, Magyarországot, amely védte Európát egy évezreden át. Pozzi így ír: „Csak undort és megvetést érezhetünk, ha a világháború kitörésétől számított egy évre visszamenőleg átlapozzuk „Le Temps” –„Le Journal” – „L’Éclair”—„Le Matin” – „Le Journal des Debats” – „L’Echo de Paris” és a „Figaro” számait. (Pozzi, 146)

Tardieu 1914. március 11-én tartott bukaresti előadásának már a címe – „Erdély: Románia Elzász Lotaringiája” – kihívás volt Ausztria részére. Tardieu ezzel az előadással az oláh sovinisztákat és imperialista csoportot akarta meggyőzni az orosz és szerb pánszlávista mozgalom támogatására. Izwolszky és Veznics beavatták Tardieu-t és Sazonovot a belgrádi Fekete Kéz terveibe. [7] Tudták, a háború beindítása csak napok kérdése és Tardieu mindent elkövetett, hogy a kitöréskor Rumánia az orosz és szerb oldalon legyen.

Tardieu, a francia külügyiminisztérium szószólója nagy hatással volt a rumánokra, mert rajta keresztül az oláhok támogatást éreztek Ausztria Magyarországgal szemben. Az osztrák-magyarellenes politikát az oroszok szélesítették ki. Tardieu befolyásosnak bizonyult az oroszok és szerbek körében.

Az orosz propaganda taktikáját az utód-államok vezetői magukévá tették, melyet aztán az osztrákok ellen és magyar területek elcsatolása érdekében használtak fel. A szerbek háborús készülődését jól eltitkolták a világ népei előtt. A szerb politikai követelés szigorúbb válaszadásra kényszerítette az osztrákokat a szerbekkel szemben, de amint ez megtörtént, az oroszok nem maradtak tétlen. „Ausztria értésére adta Oroszországnak, hogy mindenáron megakadályozza szomszédságában egy nagy szláv állam megalakulását.”[8]

Szerbia, Rumánia és Görögország 1912-ben felújították titkos egyezményüket, mely szerint segítséget fognak nyújtani Szerbiának, ha háborúba keverednének Ausztria ellen. (Pozzi, 173)

Az 1913. júliusi és augusztusi bukaresti béketárgyalásokon a szerb megbízott Spalaikovics kijelentette: „Bulgáriának szövetségre kell lépnie Romániával és Szerbiával, hogy elősegítse a két hatalom nemzeti törekvéseinek megvalósítását a Monarchia rovására.”[9]

            Amikor végigolvassuk a Trianoni Döntéseket, eltűnődünk azon, hogy a Nagy Hatalmakat miként lehetett ily mértékben félrevezetni? Hogy volt lehetséges, hogy ennyire ne ismerjék a magyar történelmet, akkor, amikor már több mint ezerévi közösségben élünk velük? Házasság útján kapcsolatban voltunk szinte minden európai királyi házzal. A franciák és az angolok, hogyan bízhattak a kisantant szavahihetőségében, hogy majd a jövőben ők fogják védeni Európát?

A trianoni tárgyalások idején az önrendelkezési jog elve egy lényeges tényező volt, melyet a Szövetségesek elfogadtak és alkalmaztak is, akkor, amikor az oláhok, rácok és tótok területelcsatolást követeltek – de ami később kiderült – kizárólag az ő népeik vehettek részt a szavazáson, a túrócszentmártoni szavazáson csak a tótok szavazhattak. 1918. október 9-én a cseh képviselők kivonultak a bécsi Reichsrat-ból. Október 14-én Benes tudatta a Szövetségesekkel, hogy az ideiglenes csehszlovák kormány hivatalosan megalakult. Október 15-én a franciák elismerték az ideiglenes kormányt. Október 18-án Wilson visszautasította a Monarchia békejavaslatát, amely javasolta egy föderális cseh, szlovák, jugoszláv állam létesítését.  Helyette elfogadta a csehszlovák műállam létrehozását. Október 28-án a Cseh Nemzeti Tanács és a négy párt vezetői kikiáltották a csehszlovák köztársaság megalakulását.

Egy soha nem létező kitalált népi közösség tervezetét, mert a két nép nem egy és ugyanaz.  Egymással ellentétben élő szláv nép, úgy mint a lengyel és az orosz.  Csehszlovákia mint egységes közös népnek az elfogadásával az amerikai elnök nevetség példaképe lett. 

Október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács túrócszentmártoni megbeszélésen 90 protestáns és 15 római-katolikus szlovák küldött kikiáltotta Felvidék (Slovensko) elcsatolását. Ezt a Függetlenségi Szlovák Nyilatkozatot 1920-ban elismerték, mint „népakarati döntést”. Hogyan lehetet ezt népakarati döntésnek elfogadni, amikor csak a szlovákok szavazhattak, az ott élő magyarok nem? Ezért is szükséges egy új határkiigazítási tárgyalás.

            Wilson elnök elvei ellenére visszavonta a népszavazás lehetőségét, ezzel okozta a második világháborút, a megszámlálhatatlan igazságtalanság elkövetését, milliók szenvedését idézte elő, amely mind e döntés eredménye volt. Smuts tábornok igyekezett az elnök elhatározását megváltoztatni. Feltette a kérdést, miért nem alkalmazhatják a népszavazást Erdély, Felvidék, Kárpátalja és Szlovéniában ugyanúgy, mint azt tették Schleswig-Holstein, Szilézia, Posenban és a Saarvidéken. A japán, lengyel és angol képviselők támogatták Smuts tábornok kérését e területeken népszavazás alkalmazására. E követelő csoporthoz csatlakozott még Nitti, az olasz képviselő is. Kifogásolta, hogy a szerbek, csehek és a rumánok ilyen hatalmas területeket kapnak nagyszámú másfajú néppel, minden népi döntés nélkül.[10] Wilson európai ismerete felháborítóan hiányos volt. Ő csak egy játéktárgy volt a többiek kezében, akik tudták, hogyan használják ki ezt előnyükre. 1924-ben Masaryk így nyilatkozott:

„1918. július 30-án ellenjegyeztem Pittsburghban azt az ’egyezményt’, amelyet Amerika tót és cseh emigráns szövetségeinek kiküldöttjei kötöttek meg Clevelandban, 1915. május 17-én. Ez a szerződés egy kis szláv csoport igényeinek a kielégítésére szolgált. Ezek Isten tudja miféle gyerekességekről ábrándoztak. Holmi Szlovákiáról: amelynek autonómiája, saját közigazgatása, önálló parlamentje és bíráskodása, saját iskolái, stb. legyen. . . Habozás nélkül hozzájárultam a cseh nemzet nevében ezekhez a tót követelésekhez.” (A római kongresszus másnapján Masarykot a londoni, párizsi, amsterdami és genfi cseh nemzeti bizottságok köztársasági elnökké választották meg. Ilyen minőségben írta alá a pittsburghi szerződést.)

            „A ’szerződés’ u. i. egyszerű magánegyezmény jellegével bírt, amelyet csupán néhány emigráns kötött. Ezek is – kettő kivételével – honosított amerikaiak voltak. Semmilyen akadálya nem volt, hogy ezt az értéktelen darab papirost aláírjam. Miután ugyanis a ’szerződést’ ünnepnapon ’kötötték’, ez – amerikai törvények szerint – amúgy is érvénytelen volt.”[11]

            Masaryk szerint „értéktelen darab papirost” fogadtak el Trianonban, mint hivatalos népakaraton nyugvó döntést, Felvidék Csehszlovákiához való csatolása alapjául. Masaryk elhallgatta az igazságot, mert a tót amerikaiak Clevelandban és Pittsburghban független Szlovákiát követeltek Csehszlovákián belül. Az aláírás alkalmával ezt el is fogadták. Itt a bizonyíték: „Az amerikai-szlovák liga ma kiáltványt adott ki, melynek értelmében hajlandó együttműködni a csehekkel, amennyiben: a cseheket, morvákat, sziléziaiakat és a szlovákokat magában foglaló cseh állam szövetségi alkotmánya biztosítja a tót autonómiát.”[12]

            „Ezt az ’értéktelen’ és minden ’gyakorlati jelentőséget nélkülöző papírrongyot’ használta fel Masaryk arra, hogy megváltoztassa vele Európa térképét.” (Pozzi, 249) Megemlítendő, hogy a mindig nagyon fontoskodó, jogi kérdésekben szőrszálhasogató Wilson, minden ellenőrzés nélkül elfogadta a szerződés hitelességét. A sors iróniája, vagy Isten ujja, hogy az elnököt ugyanazon a napon érte az agyvérzés, aminek következtében rövid időn belül elvesztette szellemi képességét. Hogy e testvéri egyesülés milyen jól bevált, erről itt a tót néppárt 1923 és 1934-ben írt és a művelt világ közvéleményéhez intézett kiáltványa tanúskodik. „Nincsen olyan becsületes ember Szlovákiában, aki ne ment volna keresztül a gazdasági elnyomatás, a politikai üldöztetés, vagy a bebörtönöztetés kálváriáján. Szlovákiában a terror és a börtönok csendje uralkodik.” (Pozzi, 249-250 old.Lábjegy. 18.)

            Hogyan fogadhatták el hivatalosan a Clevelandi „Egyezményt”? Clevelandban csak az Amerikába vándorolt tót emigráltak szavazhattak. Mi történt a magyar szavazati lehetőséggel? A magyarok felvidéki jelenléte 30%. Egy kivándorolt liga közössége hogyan szavazhat otthoni nép nevében?  (Even today, the emigrant Hungarians are not allowed to vote in Hungarian matters, and their voice is not heard.) 

            1918. október 16-án I. Károly császár (IV. Károly magyar király) minden kisebbségnek megígérte az autonómiát, és ezzel véget vetett mindennemű kisebbségi követelésnek. Ez ígérettel keresztezte a szlávok tervét a Monarchia felosztására. A szlávok nagyon megtorpantak, s még nagyobb erőfeszítéseket tettek ez ígéret megvalósítása ellen. Figyelmen kívül hagyták és egyszerűen a háború kitörésének vádjával jöttek elő. (Pozzi, 250) Masaryk Washingtonban kijelentette az elnöknek, hogy a Pittsburghi Egyezményt nem lehet érvényteleníteni. Erre válaszul Wilson tudatta a császárral, hogy a Pittsburghi Egyezmény végleges, és a Monarchia nem maradhat fenn, a népszavazás nem engedélyezhető. A magyar honvédség és vezetői bíztak a népakaraton nyugvó döntésben, vagy elrendeződésében, ezért előbb már letették a fegyvert.

Még volt egy másik lényeges hiányossága a nyugati politikusoknak Trianonban, az, hogy sokan közülük nem vettek részt rendszeresen a tárgyalásokon, mert csak az élvezetekért és saját erszényük megtöltése végett jöttek. (Pozzi, 222)

            Így aztán „néhány (cseh) szakértő céltudatos együttműködése olyan dolgokat valósított meg a békekötéskor, amire a rosszul értesült államférfiak sohasem lettek volna képesek,” nyilatkozta Seton Watson. (Pozzi, 266)

            „Trianonban téves adatok és hamis bizonyítékok alapján határoztak.” (Pozzi, 266) Ennek bizonyítására Pozzi két példával szolgál. „Benes indítványára a csehek 1919. február 5-én bejelentették igényüket a tiszta magyar lakosságú Kassára, azzal az indokolással, hogy az cseh város.

„Lord Balfour, akit magyar barátai idejekorán tájékoztattak a helyzetről, szót emelt a magyarok érdekében és meggyőző érveivel nagy hatást gyakorolt a meghatalmazottakra, sőt magára Clemenceau-ra is.

„Elhatározták, hogy semleges szakértő bizottságot küldenek Kassára Benes bizonyítékainak felülvizsgálására. Benes ügyes játékoshoz méltón azonnal csatlakozott e határozathoz. Kijelölték a szakértőket. House ezredes újabb cselfogása következtében két amerikait választottak: Kamev Róbertet és Karmezin Eduárdot. A cseh megszállás alatt álló Kassán Sekác megyefőnők fogadta őket. Kíséretüket Hanzalik cseh rendőr látta el.

„A két amerikai tulajdonképpen cseh volt. Egyik két évvel korábban, másik nyolc hónappal azelőtt szerezte meg az amerikai állampolgárságát! De természetesen erről senki sem beszélt Trianonban! Mindkét szakértő Benes gyerekkori barátja volt!

            „Kassai küldetésük történetét maga Hanzalik adta elő a pozsonyi törvényszéken, 1929. októberében a Tuka-féle hazaárulási per tárgyalása alkalmával, amelyen terhelő tanúként szerepelt.”

 „A hallgatóság hangos nevetése közben Hanzalik terjengősen részletezte, miként indultak tüntetően a ’szakértők’ ellenőrző útjukra, hogy a legelső korcsmába betérve egy hétig mulassanak ott a konferencia költségére.

„A jegyzőkönyvet, amelyben igazolták Benes állításainak helyességét, Hanzalik közreműködésével szerkesztették a Schalk-szálloda egyik szobájában. E jegyzőkönyv alapján – amelyet komoly bizonyítékként őriznek a békekongresszus levéltárában, – több mint százezer magyar sorsa felett döntöttek és minden további vizsgálat mellőzésével Csehszlovákiához csatolták őket. A népszavazás elrendelésétől pedig elállottak.” (Pozzi, 266- 267)

Hogy befolyásolhassák a Trianon döntéshozóit, a rumánok és szerbek a legaljasabb eszközöket alkalmazták.   Pozzi írja, hogy először az oláh nők jelentek meg Trianon és Versailles szalonjaiban. „Take Ionescu és Bratianu gyönyörű nők koszorúját vonultatta fel a konferencián az „igaz ügy” védelmére. A hölgyek legnagyobb része a bukaresti előkelő társaság tagja volt. Valamennyien Románia hatalmának növelését tűzték ki célul. Ezek az elragadó honleányok ostromolták a konferencia politikusait, diplomatáit és szakértőit a román haza érdekében.” (Pozzi, 215)

            Cantacuseno herceg mosolyogva mondta Pozzi-nak, hogy „valóban csak Takenak támadhatott ilyen kitűnő ötlete. Szegény Antonescunak (Lahováry párizsi utódja) szinte elállt a lélegzete, amikor Clemenceau gratulált neki a szép hölgyekhez.” (Pozzi, 215)

            A szerb diplomaták amerikai feleségei és barátnői szintén hozzájárultak a határozat-hozók megnyugtatásához. Egész Párizs csodálta a szerb követ, Veznics feleségét. Az estéken ez az elragadó szépség komoly, szenvedélyes barátokat szerzett, és kötelezett el a szerb ügynek. Szalonját állandóan látogatták államfők, diplomaták és gazdag egyének. (Pozzi, 215) Úgy néz ki, hogy a rumán Mária királynő is hozzájárult országa területének növeléséhez, mert Mabel Potter Daggett, a királynő udvarhölgye, könyvében így ír:

„Egy kézcsók és az államügy folyamatban van. Eljön egy nap, amikor az ügy teljesül.  A szenátor, vagy miniszterelnök, király, királyi konzul, vagy talán egy egész férfi parlament abban a hiszemben van, hogy a saját elképzelését valósította meg. Ily módon, ebben a ragyogó, öntelt tudatban hagyja őket érezni, és ezért még gratulál is nekik. Neveiket beírták a kormányjelentésbe. Az ő nevét (a királynőét) a történelem fogja feljegyezni, habár Románia politikai színpadán a hölgy egyáltalán nem mutatkozott. Mégis rá kell figyelni! Néha (a kastély) szárnyából egy piros skót szoknya zizegése és egy asszony lágy nevetése visszhangzik.”[13] 

Forrás: http://move.lapunk.hu/