Magyarország feldarabolásának tervezete megkezdődött jóval a végbement trianoni tárgyalások előtt, megelőzve az első világháborút.  1914. június közepe felé, öt nappal a szarajevói gyilkosság előtt, már tudott volt, hogy Rumánia belép az oroszok által izgatott magyarellenes Antant szövetségbe. Ezt már 1913-ban megszervezték, de csak akkor szentesítették, amikor II. Miklós orosz cár, Sazonov kíséretében, meglátogatta a rumán királyi családot. Ez a szövetség Károly király távollétében jött létre, mert ő, mint tudjuk, német származású volt. Sazonov kérdezte Bratianu-tól, hogy milyen feltétellel üzenne hadat Ausztria-Magyarországnak. “Egész Erdély és Bánát, valamint Bukovina fele és ha Oroszország biztosítaná Romania területének sértetlenségét és a háborús felkészülés költségeinek fedezését”.[14] Június 24-én Take Ionescu titkos sürgönyben tudatta a „sikeres” egyezséget Tardieu és Edgar Roels-szel: „Teljes megegyezés Sazonov és Bratianu között. Tegnap lefolyt beszélgetés alkalmával megkötötték a közös érdekeknek legjobban megfelelő szerződést. Elismerve Románia jogos követelése Erdélyt, Bánátot és Bukovinát illetőleg. Részletes felvilágosítás jelenleg nem adható. Levél követségi futár által megy.” (Pozzi, 189) Pozzi szerint  a történészek megpróbálták bizonyítani, hogy az oláhok nyelvrokonsági okból és szimpátiából álltak a franciák oldalára, de a másféle szándékosság megvilágosodott.

1918. május 8-án Rumánia a Monarchia oldalára állt, mert ekkor még úgy látta, hogy a Szövetséges Hatalmak lesznek a vesztesek. Pár nappal később, amikor meggyőződtek a háború kimeneteléről, azonnal faképnél hagyták szövetségeseiket. „Eleve elhatároztuk Ferdinánd királlyal . . . , hogy a központi hatalmakkal 1918. május 8-án Bukarestben megkötött békét csak addig fogjuk tiszteletben tartani, ameddig érdekeink úgy kívánják.” (Pozzi 190)

            Clemenceau ezt az oláh cselekményt becstelenségnek tartotta, és mérhetetlenül felháborította. 1914. július 31-én Bratianu tudatta Sazonovval, hogy Rumánia elfogadja az orosz javaslatot. Sürgöny ment a francia sajtóhoz, és ennek másolata még most is látható a Quai d’Orsay levéltárában. Pozzi írja, hogy az orosz-rumán szövetség végleges szövegezése először csak nála, a Századunk Bűnösei történelmi leírásban jelent meg. (Pozzi, 192 old) Egyetlen más történész sem tett említést erről, még Poincaré sem. A végleges egyezmény szövegezése a következő: „Románia kötelezi magát jelen szerződés aláírásával egyidejűleg, hogy egész haderejével részt vesz abban a háborúban, amelyre Oroszország vállalkozik Ausztria-Magyarország ellen. Oroszország pedig kötelezi magát, hogy addig nem köt békét Ausztria-Magyarországgal, amíg a kettős monarchia a románok által lakott tartományait át nem engedi Romániának.”[15]

            Augusztus 8-án az orosz párizsi követ, Izwolszky sürgönyileg tudatta Szent Pétervárral, hogy a franciák elfogadták az orosz-rumán egyezményt. Poincaré említi ezt emlékirataiban, de megjegyzései ezzel kapcsolatban valótlanok, mert megtudtuk, hogy Izwolszky személyesen tudatta vele Sazonov sürgönyét már augusztus 7-én, este 9 órakor. (Pozzi, 192) „Franciaország, Anglia, Olaszország és Oroszország az 1916. augusztus 17-én megkötött titkos szerződés értelmében kötelezi magát, hogy a békeszerződés, az Osztrák-Magyar Monarchiának mindazon területeit, amelyeket a negyedik cikkely részletez, a román királysághoz fogja csatolni.”[16] Számos történész és politikus el akarja titkolni, hogy az oláhok orosz szövetségben mentek háborúba. Inkább azt hangoztatják, hogy saját elhatározásból. Ha elfogadnák a valóságot, hogy az Ausztria-Magyarország ellenes szövetség Oroszország és Rumánia között már megvolt jóval a háború előtt, akkor kiderülne, hogy Oroszország egy jól kidolgozott terv szerint készült fel és okozta a háború kitörését. Ez azt eredményezné, hogy a háború előkészítésének vádja Oroszországra esne. Ha az előfeltételek köztudottakká válnának, hogy Rumánia azzal a feltétellel lépett a háborúba az oroszok oldalán, hogy szolgálataiért megkapja Erdélyt és az összes oláhlakta területeket, akkor nyilvánvalóvá válna, hogy amit magyar területek „visszacsatolásának” és az ún. „igaz háborúnak” neveztek, nem más, mint egy erőszakos megszervezett honfoglalás. Ezt mindenképpen el kellett hallgatni. A háború kezdetén, amikor a németek Párizs felé vonultak, az oláhok nem teljesítették szövetségesi ígéretüket. 1918. május 18-án, amikor az oláhok aláírták a németekkel a békeszerződést, akkor a franciák megismerhették az oláhok igazi jellemét. Az orosz lembergi győzelem és Edgar Roels sürgönye késztette az oláhokat visszatáncolni az Antant oldalára. Edgar Roels táviratának szövege: „Ha Románia meg akarja kapni azt, amit neki megígértünk, rögtön el kell magát határoznia. A béke két hónap alatt létrejön és Bratianunak meg kell értenie, hogy a neki tett ígéreteket csak az esetben tartják majd be, ha Románia közreműködik a győzelem kivívásában. Itt csodálkoznak azon, miért habozik oly soká, hogy ígéreteit betartsa.”[17]

            A rumánok még katonai beavatkozással is próbálkoztak Erdély megszerzésére. A páduai 1918. november 3-i fegyverszünet után a francia hadsereg küldöttje november 6-án Rumániába utazott. A rumán király azonnal lemondatta Alexandru Morghilon-t, mert német szimpatizáns volt, és utódjául Ezemia Rigorescu tábornokot nevezte ki, aki azonnal mozgósította a haderőt, és 18-tól 38 évesig minden épkézláb férfit besorozott. Ne feledjük, mindez a háború befejezése után történt. Miért volt ez lehetséges? Mert Franciaország mindenáron azt akarta elérni, hogy a rumánok mint aktív katonai haderő vehessenek részt az értekezlet tárgyalásain, az Antant oldalán. Egy jelentős akadálya volt annak, hogy Rumánia katonai szövetségese lehessen Franciaországnak, ugyanis hat hónappal a háború befejezése előtt Rumánia egy békeegyezményt írt alá a Központi Hatalmakkal Bukarestben, eszerint német szövetséges lett. Így Rumánia érvénytelenítette az 1916-ban Bukarestben titkos egyezmény formájában aláírt, s az Antant által jóváhagyott követeléseit. Nem követelhette a beígért területeket. Hogy igazolhassa katonai elkötelezettségét Franciaország mellett, hátbatámadta a már visszavonuló német Mackensen tábornok hadait. A német hadsereg egy nappal Alexandru Morghilon lemondása után megadta magát, a magyar hadsereg már egy héttel előtte letette a fegyvert. A francia Quai d’Orsay-nak csak az utolsó pillanatban sikerült Rumániát hadpartnerként elfogadtatni az Antanttal. Raffay kiemeli, hogy Rumánia fegyverrel is kész volt végbe vinni azt, amit 1916-ban nem tudott: Erdély elcsatolását, és a titkos egyezményben beígért területek megszerzését. Ha ez teljes mértékben sikerült volna nekik, akkor a Tiszától keletre eső magyar terület most mind Rumánia birtoka lenne.[18]

            1918. december 1-én Gyulafehérvárott, a Rumán Nemzetgyűlésen, az erdélyi rumánok vezérei kinyilvánították óhajukat, hogy egyesülni kívánnak a rumán királysággal. December 13-án e határozatot megismételte a kormányzótanács (Consiliul Dirigent). Nemzetközi jog szerint törvénytelen határozat volt, írja Raffay:  „ . . . hiszen a nemzetközi békekonferencia még össze sem ült, nemhogy döntött volna.” (Raffay, 71) E Gyulafehérvári Gyűlésen hozzávetőlegesen 100 000 erdélyi oláh vett részt, a terület többi lakosai, ugyanakkor a szerbek, szászok és magyarok nem vehettek részt e gyűlésen. Ezért a határozat törvénytelen. Később közismertté vált, hogy a nemzetgyűlést a királyi rumán kormány szervezte, közösen az erdélyi oláh vezetőkkel. Nyilvánvaló, hogy az oláhok így akartak hatni a Békeparancs javukra való döntésében. (Raffay, 71)

            Berinkey Dénes miniszterelnök az egyetlen megoldást az önrendelkezés alkalmazásában látta, amelyet megtagadtak tőlünk, és annak a propagandának adtak hitelt, hogy a területnek nagy részét, melyet 896-ban visszafoglaltunk, vissza kell adni a „jogos tulajdonosoknak”. Az utód-államok: Csehszlovákia, Szerbia és Rumánia magyarellenes politikája célt ért, mert az Antant előtt Közép-Európa földrajza és történelme ismeretlen volt.

            Berinkey 1918. október 12-i, november 9-i és december 1-i keltezésű jegyzékei kihangsúlyozzák, hogy Magyarország nem saját akaratából adta fel Erdélyt Rumániának. Kormányunk nem ismerte el a gyulafehérvári nemzetgyűlést, mivel ott csak a rumánok szavazhattak. A leglényegesebb ok, amiért nem fogadhatjuk el a rumán határozatot, mivel 26 vármegyében az oláhok csak 43%-ban voltak jelen. Mindez bőségesen elég ahhoz, hogy visszautasítsuk, és követeljük a revíziót, az egyezmény felülvizsgálását. Van még egy nyomós ok, amiért a revízió esedékes. Ez pedig az utód-államok nemtörődömsége, a Kárpátokból lefolyó vizek állandó szennyezettsége, amely mint lassú méreg öli népünket. Az erdők nagyméretű kiirtása, és a visszaerdősítés elhanyagolása szintén környezetvédelmi krízishez vezetett, ugyanis így nincs, ami a hóolvadás és az esőzés csapadékát feltartaná, minden az alantabb elterülő medencére zúdulva a talajvíz megemelkedését okozza, ezzel Magyarország életterét leszűkíti, és veszélyezteti. Amíg a fenti területek magyar tulajdonban álltak, ilyen, vagy ehhez hasonló méretű belvízemelkedés vagy áradás soha sem fordult elő. Mivel az utód-államok felelőtlenül csak a profit szerzést veszik figyelembe, nem törődve a szomszéd állam, Magyarország életlehetőségével, követeljük a revízió alkalmazását.

A szerbek, a délszláv népek új államot akartak alakítani Jugoszlávia néven. Trumbics, akit Wickham Steed és Seton Watson jelölt ki Jugoszlávia megalapítására, maga bizonyítja a demokratikus emberséges, türelmes, magyar politikát. Trumbics mondta Pozzinak: „Először is követeltem, hogy a szerb kormány a jugoszláv közigazgatási autonómia sérthetetlenségét garantálja s így a jövendő Nagy Szerbiában is megmaradjon a jugoszlávok mindazon joga és privilégiuma, amelyet a magyar uralom alatt élveztek.” (Pozzi 231)

1690. április 6-án Lipót császár kéréssel fordult Balkán népeihez, adjanak neki katonai segítséget, és ennek fejében adómentességet és vajdaválasztást ígért, abban az esetben, ha sikerül a török megfékezése.  A szerb pátriárka, III. Arzén, 37-47 000 szerb családdal, az osztrákok által Temes bánságnak nevezett területre menekült. Ez a terület, amely a Duna, Tisza és a Maros között fekszik.[19]

            1690. augusztus 21-én a császár leiratban biztosította a szerbek katonailag való megvédését, a görög katolikus vallásuk és ez szerinti naptár, a nyelvük szabad használatát, papi tized alól való felmentést és katonai szolgálat alóli mentességet. 1690. december 11-én tudatta határozatát a magyar kormánnyal, mely kimondta, ha a szerb terület felszabadul a török megszállás alól, a Temes bánságban menedéket kapott szerbek visszamennek felszabadult földjükre. A fenti kedvezményekből láthatjuk, csak az Arzén pátriárkával ide menekült szerbekre vonatkozott, és csak ideiglenes letelepedésről volt szó. Az élet itt biztonságosabb volt, a félnomád szerbek élvezték a magasabb kultúra előnyeit, ezért ittmaradtak földjük felszabadulása után is.

            1737 és 1739 között IV. Arzén szerb pátriárka ismét népes csoporttal menekült e területre. Megérkezése után még nagyobb szerb betelepülés következett. 1790-ben a szerbek követeléssel álltak elő, hogy véglegesen adjanak nekik egy területet. II. Lipót császár (1790-1792) magáévá tette követelésüket. Ez volt az első nagyon komoly jel számunkra, hogy veszélyeztetni fogják a magyar létérdeket.

            Milyen kifogással csatolták a Bánságot Jugoszláviához akkor, amikor a terület lakossága kétharmad részben magyar volt és Trumbics a magyar ellenlábas, maga bizonyítja azt, hogy magyar uralom alatt nem volt elnyomás? Én nem látok egyéb okot, mint a pánszlávizmus céljának beteljesítését, amelyet a nagyfokú tudatlanság, megvesztegetés, romlottság, a pénz-hatalmasságok s a szép asszonyok bájai támogattak.

            1917. július 27-én, a Korfui Egyezmény alapján Jugoszlávia megkapta létjogosultságát, ugyanitt állítólag a dél-szláv kisebbségek kijelentették csatlakozási szándékukat Szerbiához. „Szemenszedett hazugság és egyike a háború legnagyobb szédelgéseinek,” írja Pozzi. (232)

            Pozzi a hivatalosok és a történészek figyelmébe hozza, hogy nem az állítólag elnyomott dél-szláv kisebbségek vezetői tárgyalták ezt a csatlakozási szándékot, hanem három magánember: Wickham Steed, a Times politikai rovat vezetője, Seton Watson, a londoni szláv propaganda végrehajtó bizottságának megbízottja, és Dr. Trumbics, Zara, dalmát város volt polgármestere. (Pozzi, 228)

            Ezt az egyezményt Jugoszlávia részéről Trumbics, szerbek részéről pedig Pasics írta alá. 1932. július 4-én Pozzi Zágrábban beszélt Trumbics-csal, és megkérte mondja el korfui szerepét. A pánszlávisták tudomást szereztek erről a vallomásáról, letartóztatták, hamisan államellenességgel vádolták, Mitrovicán bebörtönözték a jugoszláv állam hetvenéves megalapítóját. Csak minden másnap adtak neki enni, talpait naponta bottal verték, nemi szervét megkínozták. (Pozzi, 228) Trumbics nem volt jól ismert személy, sem a horvátok, sem a szlovének körében. Ezért nem lehetett meghitt képviselője e népeknek. A három említett személyiség, a Korfui Egyezmény létrehozói, nem is képviselték a népet, amikor magukat kinevezték a népakarat szószólójának. Megsértették a népek szabad rendelkezési jogát. Ezzel a cselekedetükkel 5 millió osztrák-magyar, szlovén és horvát katolikust szolgasorsba kényszerítettek. Trianonban a Korfui Egyezmény alapján a Szövetséges Hatalmak elhitték, hogy az egy népakaratra támaszkodó döntés volt. Így elcsatolták e területet.[20]

A Korfui Egyezményt azért hozták létre, hogy Olaszország ne kaphassa meg az adriai tengerpartot. Azt hirdették, hogy az egyezményt a kisebbségek érdekében és nem a kormány érdekében hozták. E bejelentést éppen a béketárgyalások korára időzítették. Ez időben Anglia, Franciaország nem vették figyelembe Olaszország követelését, ezért tudták a szlávok ezt a tervet véghez vinni. Seton-Watson és Wickham Steed meggyőzték az olasz képviselőt, fogadja el az egyezményt, mert ez Olaszország előnyére válik.

            Seton-Watson, 1923-ban tárgyalja a Korfui Egyezményt a Review of Reviews - ban: „Az ’elnyomott nemzetiségeket’ egynéhány tucat horvát, szlovén, illír és szerb emigráns képviselte. Ezekhez csatlakozott egy maroknyi – olasz fogságba esett – cseh katona. .” „Kész komikum! De remekül sikerült! – mondotta e sorok írójának a francia Magat, a Korfui sajtóiroda főnöke – valóban kár lett volna, ha a ’kongresszus’ résztvevői bármiféle tekintetben is feszélyeztetik magukat.” (Pozzi 237)

            Seton Watson-nak és Stefan Osusky-nak sikerült a még idegen uralom alatt sínylődő szlávok képviselőivel elfogadtatni a Korfui és a Londoni „Egyezményt”. Ezen kívül közfelkiáltással megszavaztatták velük – 1918. április 8-án az úgynevezett „római nyilatkozatot”. Ebben a nyilatkozatban a „gyülekezet” kihirdeti az összes jugoszlávok azon egyhangú akaratát, amely szerint Nagy Szerbiához kívánnak csatlakozni. Egyúttal árulóknak és az elnyomók zsoldjában állóknak bélyegzi azokat, akik Horvátországból, Szlovéniából és az adriai tartományokból független államot kívánnak alkotni. Az Antant hatalmak vakon hittek a római nyilatkozatban és megszavazták Csehszlovákia és Nagy Szerbia létrejöttét.[21] A meghirdetett eredeti Wilson-elv, a népszavazás miért nem valósult meg? Így történt, hogy a déli szlávokat egyesítették Szerbia uralma alatt. A csehek voltak azok, akik elősegítették a Monarchia megdöntését, melyet az Antant végrehajtott.

            Wilson, már megérkezése után, és az értekezlet előtt kijelentette, hogy a népakarat nem vonatkozik a Monarchia kisebbségi népeire. Ez a bejelentés, mint derült égből a villámcsapás hatott a képviselőkre. 1918. októberében, Wilson levélben közölte Károly császárral, hogy a „monarchia nemzetiségei a háború utolsó hónapjaiban ’meghatalmazott képviselőik útján’ – Korfu-ban – Rómában – Pittsburgh-ban – már hivatalosan kifejezték kívánságaikat. A konferencia számára nem marad tehát más teendő, minthogy elismerje akaratukat.(Pozzi, 244) Clemenceau-t nem érdekelték a „másodrendű kérdések”. Nem érdekelte őt a közép-európai kérdés. Egyedül a Habsburg birodalom megszüntetése érdekelte.[22]

            Lloyd George ellenezte a Monarchia felosztását. „Ausztria és Magyarország feldarabolása nem felel meg háborús céljainknak.” (Pozzi, 276) Sajnos Masaryk és Tardieu meggyőzték őt, hogy ejtse el ellenvetését. Angliát kárpótolni fogják Perzsa-öbölre és Mezopotámiára vonatkozó koncessziókkal, és tekintettel lesznek a német gyarmatok felosztásánál Anglia érdekeire, – ígérték neki. Amikor Lloyd George rájött tévedésére, hogy beleegyezett a Monarchia feldarabolásába, akkor már túl késő volt. (Pozzi, 245)

            A magyar delegáció 1920. január 7-én érkezett Neuilly-be. A Chateau Madrid-ban szigorú rendőri őrizet alá tették őket, mintha közönséges bűnözők lettek volna. Delegációnk 8 tanulmányt küldött az értekezletre mindenféle információkkal és térképpel ellátva. Bizonyították ártatlanságunkat a háború beindításáért, kihangsúlyozták Magyarország történelmi szerepét Európában, és magyarázatot adtak arra, miért ismeretlen Európában Magyarország történelme. A Habsburgok alatt magyar külpolitika és független külkereskedelem nem létezhetett. Ausztria egységét a dinasztikus politikai rendszer hozta létre, Magyarország ekkor már ezer éven át önálló államigazgatással élt.

A magyar delegáció kihangsúlyozta tanulmányában azt a tényt, hogy ha Magyarországot feldarabolják, egy többnemzetiségű ország helyett három többnemzetiségű országot fognak létrehozni. Ha ennek a három alakulandó államnak az érdekeit veszik majd figyelembe, az ellentétes érdekek megsokszorozódnak. A Történelmi Magyarország határai lakatlan hegyes területek voltak. Az új műállamok határai gazdasági területeket vágnának ketté, és ilyen határok biztonságát hosszú távon nem lehet biztosítani. Ha a feldarabolás megtörténik, szinte lehetetlen Magyarország árvíz védelmét és a vizek szennyeződését megakadályozni. Mindig fenn állna az a veszély, hogy az utód-államok valamilyen formában előidézik Magyarország ivóvizének megmérgezését. Sajnos, ez a figyelmeztetés 2000 tavaszán megtörtént, amikor az oláhok ciánszennyeződéssel megölték a legnagyobb magyar folyót, a Tiszát és a Szamost. Itt az ökológiai kár méreteiben Csernobilhoz hasonlítható. Ezért is kérjük, és követeljük a meg nem alkuvást és jogot a határ kiigazítására.

            Az Antant hatalmak figyelmen kívül hagytak minden magyar jogalapot. Az utolsó napon, január 16-án az értekezlet engedélyezte gróf Apponyi felszólalását, de még ezt is időhöz kötötték. A döntés ekkor már megtörtént. Már semmi lehetőség a megváltoztatásra nem volt. Csak két lehetőség volt: elfogadni, vagy visszautasítani azt. Erre mondta Apponyi: „Az ország előtt csak az a kérdés áll, öngyilkos legyen-e, nehogy megöljék.” (Raffay, 151) Az a terület, amit meghagytak nem elég a fennmaradáshoz.

            Apponyi szerint az értekezlet ellenezte azt az elvet, amit a Szövetséges Hatalmak hirdettek. Ellenezték Európa érdekét, a civilizáció előfeltételét, gazdasági újjáépítését és az általános emberi érdekeket. Nyilatkozata szerint, az alakulandó államok ugyanolyan különböző nemzetiségű államok lesznek, mint a magyar, de itt majd nem létezik a gazdasági egység, amely idővel megköveteli Magyarországhoz való visszacsatolásukat. A másik nagyon nyomós ok az ország megcsonkítása ellen, hogy az utód-államok népei kulturálisan elmaradottabbak, ezért minden bizonnyal az uralmuk alá kerülő magyar népek ellen elnyomó politikát alkalmaznának. Ez előidézné e terület kulturális visszaesését, amely állandó nyugtalanságot okozna. (Raffay, 155-156) Kihangsúlyozta, ha az értekezlet a magyar javaslatot fogadná el, Magyarország nagy kiterjedésű kulturális autonómiát, s a földrajzi lehetőségeket figyelembevéve területi autonómiát nyújtana e népeknek. Erdély megtartaná autonómiáját a magyar korona alatt.

„A magyar békedelegáció azt javasolja, hogy népszavazás döntsön (Horvátország kivételével) olyan területek hovatartozása felett, amelyek a jelenlegi magyar határ és a békeszerződésben megjelölt határok között feküsznek. A népszavazás a nagyhatalmak bizottsága és a magyar kormány megbízottai által egyetértően megállapítandó kerületek szerint tartatik meg. A kerületek beosztása, főleg a nemzetiségi szempontoknak, de egyúttal az illető területek gazdasági viszonyainak tekintetbevételével történik. A határozatot általános szótöbbséggel hozzák.”

            „A népszavazásban nemre való tekintet nélkül mindazok részt vesznek, akik 21. életévüket betöltötték, feltéve, hogy a kérdéses területen 1918. november elsején rendes lakóhelyük volt.” (Raffay, 159 old)

            Lloyd George véleménye szerint gróf Apponyinak határozottabban kellett volna követelnie a népszavazást.

            „Nem volt szerencsés, hogy nem helyezte az ügyet azon határmenti területekre, amelyeket – azon tény ellenére, hogy a magyarok ott kétségtelen többségben voltak – a határmegállapító bizottság gazdasági és geográfiai okokból más államokhoz javasolt. Ha ezen területekre irányozza kritikáját, anyag állt volna rendelkezésre, amely képessé tette volna őt erőteljes és – bizonyos területekre vonatkozóan – ellenállhatatlan felhívásra, az orvoslásra honfitársai javára.” (Raffay, 194)

            A Szövetséges Hatalmak május 6-án adták át a döntés szövegét delegációnknak, Millerand miniszterelnök levelével együtt, amely Franciaország és az Antant hatalmak nevében íródott. Részlet a Millerand levélből:

„Elnök Úr! A szövetséges és társult államok a leglelkiismeretesebb figyelemmel tanulmányozták azokat a jegyzékeket, amelyekben a magyar békedelegáció észrevételeit előterjesztette, a már közölt békefeltételek tárgyában. Ebben a vizsgálatban az az egyedüli óhaj vezette őket, hogy oly határozatokat hozzanak, amelyek megfelelnek az igazságnak és azoknak a magasabb érdekeknek, melyek fölött őrködnek. Ha a tanulmány eredménye lényeges pontjaiban nem egyezik a magyar békedelegáció által tett ellenjavaslatokkal, ennek az a magyarázata, hogy a hatalmak lehetetlennek látták, hogy a magyar delegáció szempontjait elfogadják. . .  (Raffay, 160 old)

             „De ha a határ kijelölő-bizottságok megkezdik munkájukat, és arra a nézetre jutnak, hogy a béke határozmányai valahol, mint azt már feljebb említettük, igazságtalanságot teremtenek, melynek kiküszöbölését általános érdekek megkívánják, arról a népszövetség tanácsának jelentést tehetnek.

 „Ebben az esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség tanácsa, ha a tekintetbe jövő felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására, ugyanazon feltételek mellett, azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely változtatást kívánatosnak tartott. A szövetséges és társult hatalmak bíznak abban, hogy ez az eljárás megfelelő módot ad arra, hogy minden határok kijelölésénél elkövetett igazságtalanság, mely ellen alapos ellenvetést lehet felhozni, jóvátetessék.” (Raffay, 161-162)

1935. január 11-én az Est napilapban Millerand letagadta e levél írását. Elfelejtette, hogy írott dokumentum maradt hátra, amely bizonyítja a levél létezését és a hazugságot is! Pozzi idézi Millerand-levél egy részét Lloyd George-nak. „Mi mind határozottan elismerjük a békeszerződések esetleges revíziójának lehetőségét.”[23] Amikor Millerand megmutatta levelét Clemenceaunak, ő így szólt: „Annyi kegyetlenséget követtünk el, hogy egyet jóvátehetünk.” (Pozzi, 293)

Bízva e hivatalos francia ígéretben, kormányunk 1920.  június 4-én aláírta e szégyenletes szerződést.

Forrás: http://move.lapunk.hu/