"Koppányság és istvánság" A pogány és keresztény magyarság lelki küzdelmei Amióta Szent István király legyőzte Koppány vezért, és felnégyelt testének darabjait kitűzette a négy magyar égtájon, kimondva-kimondatlanul dúl az a csöndes háború a magyar utódok lelkében, mely állandóan újrakezdődik minden történelmi sorsforduló idején, amikor az új honszerzéshez vagy egyszerűen a megmaradáshoz erőt gyűjtünk, vagy hasonlóságokat és főleg történelmi érveket keresünk. Az egyén hite és tudása, rokonszenve és vérmérséklete szerint hajlik hol erre, hol arra, hiszen teljes bizonyosság és tökéletes igazság ebben a dologban sincs. A "mi lett volna, ha...?" kérdése eleve történetietlen és naiv, s feltehetően Koppány és Szent István szembenállásában számos olyan mozzanat volt, melyről a mai embereknek sejtelmük sem lehet - ahogyan jelen korunk magyar történelmének eseményeit, szereplőit, mozgatórugóit sem értjük, csupán homályos sejtéseink vannak, de ezeket rokonszenvünk és előítéleteink jobban meghatározzák, mint a valóságos tények és összefüggések. Vagyis könnyen lehet, hogy csupán szimbolikus értelme volt ennek az összecsapásnak és a belőle származtatható kettősségnek, és éppúgy nincs tudományosan igazolható alapja, mint a "néplélek" kutatásának. Hogy a mai magyarságnak volna "istváni" vagy "koppányi" habitusa, gyökere, értelmezése, az tetszetős témája lehet a jelen esszének vagy számos kiváló irodalmi műnek, de tudományos fejtegetésre azért alkalmatlan, mert a magyar ősvallásról és magáról Koppányról is rettentően keveset tudunk, s amit ismerünk, azt is az ellenérdekelt fél torzító látásmódjával értelmezzük. Koppány kivégzése (részlet a Képes Krónikából) A keresztény történetírás természetesen egyöntetűen a szent király álláspontját tükrözte, Koppányt pogány lázadónak tekintette, akin túllépett a kor. A marxista történetírás I. Istvánt reálpolitikusnak tartotta, aki felismerte, hogy a magyarságnak európai fennmaradása érdekében be kell vezetnie a feudális rendszert és ideológiáját, a kereszténységet. A romantikus, a pogány magyarsággal rokonszenvező történelemszemlélet pedig amellett kardoskodik, hogy Szent István idegen fegyverekkel és idegen érdekek szolgálatában számolt le a nála alkalmasabb és hazafiasabb Koppánnyal, lényegében véve rászabadítva az anarchiát Magyarországra. A Géza fejedelem és Koppány közötti ellentét István születésével mélyült el, hiszen a régi és az új törvény éppen az utódlás rendjében ütközött össze. Valószínűleg Koppányt is megkeresztelték, de annyi bizonyos, hogy Somogyország vezérét a régi, pogány rend támogatta, és Géza halála után eszerint nemcsak az özvegyet, Saroltot, de a trónt is Koppánynak kellett volna örökölnie. A nehéz fegyverzetű sváb lovagi sereg, a királyi testőrség, a Gizellával érkező bajor lovagok miatt az a közkeletű vélemény honosodott meg, hogy Szent István "idegen segítséggel" győzte le Koppányt, bár Györffy György véleménye szerint István seregének küzdelmeiben jelentős számban részt vettek a könnyűlovas magyarok, besenyők és kabarok is, sőt, skandináv-varég zsoldosok is. 997-ben a koppányi hadak felett a "modernebb" zsoldoshadsereg győzött, s vele a latin kereszténység, a Nyugathoz álló és tartozni akaró "Szent István-i" magyarság. A kegyetlen, kemény katonaszentről aztán a későbbiekben módosul a kép: az öreg István tragikus alakja Szent Imre halála után elfedi a trónra kerülés körülményeit, esetleges kételyeit. A régi legendát új váltja fel, a régi, pogány regék tilalmasak, és csak töredékekben maradnak fent, akár a régi hitek és szokások. István megszüntette a törzsi önkormányzatot, a pogány törzsszövetségi alkotmányt, a vérségi összetartozás és legitimitás elvét, a régi jogviszonyokat, de halála után ötven-száz évvel már a pogány magyarság is Szent Istvánban látja a jogforrást, a dinasztiaalapítót és államszervezőt, mert a véres lázadások és testvérharcok, melyek országlását követték, mindenkiben magasra növesztették a szigorú, de igazságos nagy király alakját - ahogyan szinte ugyanez történt Mátyás király esetében is. A keresztény állameszme oly sikeresen működött, hogy Szent István dicsősége szinte elhomályosította Álmos és Árpád, valamint az egész korábbi Árpád-ház hírnevét - ehhez persze nagyban hozzájárult a Szűz Máriának felajánlott ország gyönyörű legendája és a Szent Korona-tan máig sugárzó misztériuma. Szent István a mai magyarság döntő többsége számára megkérdőjelezhetetlen tekintély, augusztus 20-a a magyarság legnagyobb ünnepe, vagyis a Magyar Birodalom és a keresztény magyar államegyház legnagyobb monarchájának ünnepe. Hóman Bálint azt írja róla: "Szent István lelke a magyar öntudat, a krisztusi hit, a nyugati szellem felbonthatatlan szintézise: kultúrája a magyar hagyomány, a katolikus vallás, a keresztény erkölcsön és klasszikus szellemen épült európai műveltség elemeit harmonikus egységbe foglaló keresztény magyar műveltség volt." Az Árpádok törzsi "állama" a X. században végrehajtotta az állam megszervezését, a 955. évi augsburgi vereség a törzsszövetségi pogány állam végét is jelentette, és a német birodalom erősen érdekelt volt abban, hogy a magyarok nyugati szállásterületén Szent István hatalma váljék kizárólagossá. Ez egyúttal befogadást is jelentett a keresztény népek közösségébe, de Istvánnak még meg kellett birkóznia az erdélyi Gyulával, majd Koppánnyal, Vászollyal, sőt, Aba Sámuel, majd a Vata-féle pogánylázadás és Vászoly fia, Levente ténykedése is mutatta, a magyarság nagy tömegei a XI. század közepéig próbáltak küzdeni az új rend ellen, a szabadok a jobbágyság intézménye ellen, a nemesek régi kiváltságaikért. A Szent István-i állam tehát a "modernebb" feudális állam volt, szemben a "magyarabb" és "szabadabb" törzsi-katonai állammal, mely etnikailag is egységes volt, hiszen a kalandozások során foglyul ejtett idegenek nem tartoztak a törzshöz, rabszolgák voltak. Az apostoli szent király, a második Álmos, István emlékét az egész keresztény magyar történelem és kultúrkör fenntartja, magasra emeli, odalent a mélyben pedig ezer éve izzik a lázadó, a "régi" Koppány keserű tragédiájának emléke, vádló és elhallgatott fájdalomüvöltése. A Habsburg-uralommal szembeszálló magyar protestantizmus, a szabadságharcos reformtörekvések, a kiegyezés utáni hatalmas és korlátlan betelepülések, az idegen eszmék és szokások elharapózása, majd Trianon traumája azonban megtépázták Szent István nimbuszát, s 1989 után a sajtószabadsággal együtt szólalt meg újra a nyugati emigrációba szorult protestáló hang, mely a sumér, a hun-magyar, az avar-magyar faji és nyelvi rokonságon túl a "pogány" magyarság hitvilágát népszerűsítette és a "koppányság" perújrafelvételét is magával hozta, felélesztve a népi-urbánus vitát is, melyben most meglehetősen bizarr módon Szent István Intelmeinek emberjogilag értelmezhető passzusaira kezdtek hivatkozni a kozmopolitizmus-globalizmus hívei, miközben a "népiek" a "koppányság" kereszténység előtti, pogány magyar útját látták követendőnek. Padányi Viktor Egyetlen menekvés (1967) című könyvében generációk kényelmes szellemi örökségének nevezi a "Szent István-i gondolatot", ami Trianonhoz vezetett. A magyarság öncsalása volt a "Nyugat védelme", a nyugati magyarság metafizikai fikciója, ahogyan a "kereszténység védőbástyájából" is mostanra egy szociálliberális kormányzatot és közgondolkodást igenlő többségű, vallástalan nép utasítja el a keresztény értékeket. Padányi szerint Szent István a magyar léleknek a kereszténységgel való szintézisét valósította meg, s a magyarságnak nincs szüksége a Nyugat közvetítésére, hanem éppen fordítva: a magyarság képes a kereszténység valódi tartalmával megismertetni a Nyugatot. A Szűz Mária - Boldogasszony - Babba Mária párhuzamok és Jézus Krisztus pártus hercegségének, végső soron magyarságának teóriái is ehhez az évezredes perhez tartoznak: valóban tipológiai értelemben létezik "istvánság" és "koppányság", idegenekkel együttműködő, alkut kötő "internacionalista" zsidó-keresztény gyökerű (jobbára katolikus) labanc magyarság, és persze örökké lázadó, pogány-protestáns-kurucos magyar utas, harmadik utas paraszti, etnikailag tisztább, ősibb koppányi magyarság - ha tetszik, a Szent István-i Pannónia és a koppányi Hunnia örök küzdelme bennünk (annak ellenére, hogy Koppány vezér birtokai Somogyban és Zalában, vagyis Pannóniában voltak...) - a nyugati kereszténység tehát az idegenszerűség, a nem magyarság, a modernitás, míg a pogányság a törzsökös magyarság, a népi kultúra, az üldöztetés és tragédia, az elveszett lehetőség gondolataival forrt össze. Szabó Dezső egyenesen tragédiának érzi, hogy a fajilag (etnikailag) akkor még egységes magyarság teremtő szolidaritását elhomályosította egy másik fogalom, az állam és a nemzet fogalma, illetve az idegenek számbeli fölénye miatt kezdettől fogva nem érvényesülhetett az a harmónia, mely más népeknél oly sokáig létezett. Hóman Bálint e problémát megoldottnak látta "a magyar fajiságban gyökerező sajátos magyar népegyéniség tartós fennmaradásának, a magyar nemzet európai elhelyezkedésének nagy kérdését", elsősorban a magyarság asszimilációs képessége révén. Most azonban, a harmadik évezred elején, amikor Szent István korához hasonlítható erőpróba előtt áll a magyarság, mely az Európai Unióba való betagolódással sok mindent veszíthet és sok mindent nyerhet, ismét teljes erővel felvetődik a kérdés, fellángol a hamu alatt a parázs, "istvánság" vagy "koppányság" szükségeltetik-e, mi a magyarság lehetséges jövője egy nagyon is vallástalan Európában, melyet egy minden eddiginél hatalmasabb népvándorlás réme fenyeget, s melynek civilizációját, kultúráját már Amerikából irányítják, s Amerikából ellenőrzik és védelmezik. Megvallom, keresztény magyar íróként, politikusként és népéért felelősséget érző emberként sosem éreztem aktuálisabbnak az "istvánság" és "koppányság" részigazságainak minél elfogulatlanabb egybevetését, mert a történelem valóban nem ismétli magát, nem kínál biztos recepteket, de az analógiák mégis hasznosak nagy sorsfordulók idején. Szent István Magyarországát nem sikerült egyben tartanunk, ez mindenképpen azt bizonyítja, hogy vagy az "istvánság" tévedett sok mindenben, vagy mi, az utódok voltunk túl gyengék. De nem jártak jobban "koppányságunk" képviselői sem - őket, Rákóczit, Kossuthot, 1956 hőseit idegen erők segítségével verték le, idegen eszmék és hatalmak védelmében és zsoldjában. Úgy vélem, illő tisztelettel az "istvánság" képviselői iránt, jelen történelmi helyzetünkben maradék erőnket a "koppányság" hagyatékából kell merítenünk, mert ismét a Kelet és Nyugat közötti gyepűn állunk, és a Nyugatnak nincs olyan eszménye vagy eszméje, mely számunkra új vagy vonzó lehetne. Szellemi (és fizikai) önvédelmünkhöz egy személyben lenne szükség olyan bölcs és szent férfiakra, mint István, és olyan fajtáját szerető bátrakra, mint Koppány, különben maradék hazánkat is elkótyavetyéljük - néhány vállveregetésért és euróért. Szentmihályi Szabó Péter

Nyomtatóbarát változat Cikk küldése

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés