Tisztelt gyászoló, emlékező közönség!

2007.11.15 .vmdp.hírlevél
Gyászolni és emlékezni gyűltük össze ide a fakereszthez a hatvanhárom évvel ezelőtti véres eseményekre. Gyásszal emlékezünk nemzettársainkra, apára, fiúra, testvérre, férjre, kiknek csupán azért kellett meghalniuk, mert magyarok voltak. Ezen túl nemcsak a fakereszt, hanem az emlékmű is őrzi temetetlen halottaink emlékét, akik valahol a szeméttelep, a teniszpálya tájékán, vagy máshol, jeltelen, saját magukkal megásatott sírban alusszák örök álmukat. Kiknek még az sem adatott meg, hogy emberhez méltóan elsírassák őket szeretteik, s akikért harang nem szólt.
Mivel a levéltárak máig sem nyíltak meg, így csak saját kutatásaink adataira támaszkodhatunk. Egyszer talán a szerb hatalom is elismeri a vérengzés tényét, és akkor megnyílnak a levéltárak. Félő azonban, hogy soha sem lesz teljes az áldozatok névsora, és így örökre befejezetlen marad ez az emlékmű.
Az áldozatok emléke kötelez: nem szabad egy oldalon említeni az ártatlan áldozatokat és az elkövetőket. Ismernünk kell a múltunkat, hogy jövőt tudjunk építeni. Az elkövetőknek kell a vérengzés tényét elösmerni és rehabilitálni az áldozatokat.

Hatalmi arrogancia a délvidéki magyarokkal szemben a határátkelőkön

A  hatalmi arroganciának és hivatali gőgnek a magyar oldalon voltam és vagyok kitéve. Előfordult, hogy a szerb busz csak azért várakozott órákig a határ magyar oldalán, mert – a viselkedéséből ez derült ki – két strandolás között éppen szolgálatban lévő discogirl-szerű hölgyemény csak a nyugati rendszámtáblájú buszokkal volt hajlandó foglalkozni. Amikor végre feljött a buszra, viselkedéséből sugárzott a ’koszos csőcselék’ iránti megvetés, de ezt csak én fogalmaztam meg magamban, a hányaveti magatartáson kívül szavakkal senki sem sértett meg. Csak közben nekem – és sokunknak – két pesti vonatunk is elment.”

Nagyrabecsült Főkonzul Úr!
A fenti levélrészlet -- ha némi, nyilván érthető és jogos malíciával is --, de reálisan és plasztikusan foglalja össze a vajdasági magyarok bajait a magyar határőr- és vámszervekkel.
Mindezt személyes tapasztalataim alapján is megerősíthetem. Október 30-án lányommal a reggel hat órakor Újvidékről induló autóbusszal utaztam Szegedre. Az útlevél-ellenőrzés a szokásos módon folyt – tudjuk, a szerb útlevelek nem EU-kompatibilisek, ezért az utasok közül senki sem háborgott a szokásos, mintegy félórányi ügykezelés miatt – azt azonban egyikünk sem értette, hogy az autóbusz és az utasok poggyászainak tüzetes átnézése után, amit egy külön erre a célra létrehozott helyiségben végeztek a magyar vámosok, miért tartottak fenn bennünket, illetve a bennünket szállító buszt egy órán keresztül. Megjegyzem: senkinél nem találtak sem vámköteles, sem egyéb okok miatt tiltott árut vagy tárgyat. Hosszú, unalmas és ideges várakozás után végre megjelent egy jól megtermett vámos, és köszönés nélkül felszólított bennünket, mutassuk a csomagjainkat, és jelentkezzen, akinél van cigaretta. Félhangosan megjegyeztem a lányomnak: „De hát ezt már ellenőrizték!” A Magyar Köztársaság érdekeinek jól megtermett őre ezt meghallván kiabálni kezdett rám: „Mit akar maga? Van valami kifogása!? Vegye tudomásul, hogy ez vámvizsgálat! Ha nem tetszik, maradjon otthon!” Mire én: „Bocsánat, de kihez beszél Ön? Én ugyanis magához egy szót sem szóltam. Mit akar tőlem?” Erre ő továbbdúlt-fúlt, s az utasok csendes megbotránkozására folytatta a hangoskodást. Én csak annyit jegyeztem meg, hogy úgy látszik, itt már a szabad véleménynyilvánítás is tilos. A jól megtermett vámos úr erre elment. Mondanom sem kell, cigarettát (s egyebet) ő sem talált senkinél.
Sorolhatnám a példákat, de csak egyet kívánok még megemlíteni:
November 4-én, a késő esti órákban ugyanezen a határátkelőhelyen a zentai tudományos tanácskozás több jeles magyarországi vendége volt kitéve értelmetlen, többórás várakoztatásnak és vegzálásnak, pedig csak a mikrobuszuk gépkocsivezetője volt szerb állampolgár. Méltatlankodásukra azt felelték, hogy „fentről” éppen most szálltak ki hozzájuk, rutinellenőrzést végezni.
Azt hiszem, teljesen jogos az általuk és mások által is megfogalmazott kérdés: miért tömegforgalom idején (jelen esetben a mindenszenteki ünnepek alkalmával) végzik az ilyen jellegű ellenőrzéseket? S ha ennek egyéb, általunk, utasok által át nem átlátható okai vannak, akkor viszont miért csupán két sávon bonyolítják a vámellenérzést, miközben jóval többön is folyhatna a munka?
De további kérdések is feltehetők:
A magyar vámosok miből eredeztetik felsőbbrendűségi arroganciájukat, és azt miért gyakorolják oly előszeretettel a délvidéki testvéreikkel szemben? Honnan egy EU-országban ez a poroszos (vagy oroszos?) modortalan ügyfélkezelés?
Lehet, hogy nekik pontosabb ismereteik vannak a tényleges helyzetről, és már tudják azt, amit a magyar diplomácia nem tud vagy nem akar bevallani. Nevezetesen, hogy január elseje után ez vár ránk, szerencsétlen EU-n kívüli páriákra, vagyis mégiscsak leereszkedőben van az a bizonyos schengeni vasfüggöny, és legyünk boldogok, mert ez még csupán a szoktatás időszaka?
Temerin, 2007. november 12.
Tisztelettel:
Csorba Béla
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt
alelnöke

Az újvidéki Árgus az első szerbiai magyar kisebbségvédelmi egyesület. Alapvető tevékenységét a kisebbségekhez, különösen a nemzeti, etnikai és vallási kisebbségekhez tartozók egyéni és kollektív jogainak megvalósítása területén.
Az alábbi tan! ulmány Bo ilyen tartalmú könyvek nagyban serkentik az asszimilálódást, hiszen fiatal korban a legkönnyebb befolyásolni az emberek érzületét. Magyarországról behozandó, a szerbiai oktatási programmal összeegyeztethető, modern tankönyvekre van szükség. (A vajdasági horvátok már Zágrábban kiadott könyvekből tanulhatnak.)
Az új magyarországi és magyar tankönyvek behozatala továbbra is nehézkes és meg­oldatlan kérdés. Nagyon fontos, hogy ne csak adományok útján jusson el egy-egy nagyobb könyvszállítmány a Vajdaságba, hanem folyamatos és szervezett körülmények között.

7. Szerbia Oktatásügyi Törvénye kimondja ugyan, hogy a kisebbségeknek joguk van az óvodától az egyetemig az anyanyelvükön tanulni, az egyetemi oktatás terén ez mégsem érvényesül.
A szabadkai Magyarságkutató Tudományos Társaság kutatásai szerint Vajdaságban az egyetemen tov! ább tanulók mindössze 6 százaléka magyar anyanyelvű hallgató, míg a főiskolások számát figyelembe véve ez az arány 11 százalék. A tovább tanulók száma tehát jóval a demográfiailag elvárt 14,28 százalék alatt van, és mindössze a hallgatók egyharmada tanul anyanyelvén.
A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, a Civil Mozgalom, de a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, és még más értelmiségiek is síkra szállnak egy önálló vajdasági magyar egyetem létrehozása mellett. Természetesen, ehhez szükség lenne a Magyar Állam támogatására is. Mindazonáltal, a jelenleg pozícióban levő VMSZ-es tisztségviselők nagy része azzal érvel, hogy nincs elég magyar diák. Felvidéken működik magyar egyetem, Kárpátalján (ahol fele annyi magyar él, mint a Vajdaságban) főiskola működik, hamarosan pedig az Ungvári Egyetem több magyar nyelvű szakot is indít, Erdélyben küzdenek a Babes-Bolyai Egyetem szétválasztásáért, de már számos komoly magyar felsőoktatási intézmény is működik. Addig a Vajdaságban semmilyen előrelépés nem látszik.

8. A kultúra területén van néhány, a vajdasági magyarság számára fontos intézmény, amelyek finanszírozása részben vagy nem teljesen megoldott. Többek között ilyen a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, a Forum Könyvkiadó, az Újvidéki Színház és a szabadkai Népszínház, amelyek működéséhez nélkülözhetetlen az állami támogatás, amire az állam ígéretet is adott.

8.1. A magyar amatőr színtársulatok és kulturális-, valamint tánccsoportok az önerő mellett magyarországi támogatásból tartják fenn a tevékenységüket, a szerb állami támogatás minimális. Ezért a szerb kormány nem könyvelheti el eredménynek ezen szervezetek meglétét.
Nem kell csodálkozni azon sem, hogy a Szerbiában hamarosan elfogadásra kerülő, a kultúráról szóló törvény tervezete szinte „mellőzi a kisebbségi kultúra fogalmát”, illetve mindössze két helyen említi a kisebbségi kultúrát, akkor is csupán leíró jelleggel, gyakorlati haszon nélkül” – olvasható a Magyar Szónak a törvénytervezettel kapcsolatos vitáról szóló írásában14.

8.2. A magyar nyelvű könyvek és a sajtó behozatala évek óta megoldatlan és a magát demokratikusnak nevező hatalom sem tett semmit ennek a problémának az áthidalása érdekében. Ez miatt a vajdasági magyarok kultúrája óriási és pótolhatatlan kárt szenved.
Az újvidéki Forum Könyvkiadó az idén, megalapításának ötvenedik évfordulójára, megjelent bibliográfia szerint eddig 2220 könyvet jelentetett meg, zömmel, természetesen magyar nyelven. Eddig úgy tartottuk, hogy a vajdasági magyar szellemi élet az irodalom és művelődéstörténet terén összeforrt a Kiadóval. Átlagban véve 45 könyv jelent meg, de ha közelebbről elemezzük a bibliográfiát, kiderül, hogy míg a hetvenes-nyolcvanas években 55–60 könyv jelenhetett meg, addig az elmúlt másfél évtizedben az évi produkció 20–25 címszóra csökkent, s azok is többnyire magyarországi támogatásból jelennek meg.
Egy időben teljesen szünetelt a Kiadó állami támogatása, most annyival jobb a helyzet, hogy a tartomány fedezi az ott dolgozók (tizennyolcról kilencre csökkent személyzete) szerény személyi jövedelmét és a rezsi költségeket. Az írói megbecsülést is jelentő tiszteletdíjak viszont megalázóan alacsonyak, minek következtében a nevesebb írók az anyaországban, vagy szlovákiai magyar kiadóknál publikálják könyveiket. Kapitális művek jelentek meg ugyan, mint Bori Imre irodalomtörténete, Gerold László írói lexikonja, vagy Kalapis Zoltán háromkötetes életrajzi lexikonja, de befulladtak a sorozatok (Életmű, Esszék-tanulmányok, Kövek, Forum-kiskönyvtár), nincs regény, vagy novellapályázat, egyszóval beszűkülés tapasztalható, s félő, hogy bekövetkezik a Kiadó politikai irányítottsága is, ami az elmúlt húsz évben nem volt tapasztalható, mert ilyen szempontból függetlennek volt mondható. Köztudott ugyanis, hogy a Forum Könyvkiadó Igazgatóbizottsága elnökévé 2006. szeptember 28-án a Tartományi Képviselőház a VMSZ (most már tiszteletbeli) elnökét nevezte ki.
9. Vajdaság Autonóm Tartomány területén a kisebbségek nyelvének hivatalos használati jogát minden községnek külön-külön kell (ha akarja) bevezetnie. Kötelező ott bevezetni, ahol a községben az adott kisebbség legalább 15 százalékát teszi ki a lakosságnak. Úgy gondolom, hogy a magyarságnak joga van ahhoz, hogy az egész tartomány területén hivatalos le! gyen a ma használata. Hiszen a magyarok messze a legnagyobb népcsoport a szerbek után és őshonos nép a Délvidéken.
Ifj. Korhecz Tamás tartományi kisebbségügyi titkár is – hatévi tisztségviselés után – rájött arra, hogy a magyar nyelv következetes használata érdekében „egy új nyelvtörvény meghozatala szükséges, amelyet összehangolnánk a többi releváns törvénnyel, az ellentmondásokat kiküszöbölnénk, és a nyelvhasználat lehetőségeit összehangolnánk a gyakorlattal”.15 Idekívánkozik azonban a kérdés, hogy mit tett, vagy mit nem tett eddig ennek érdekében?

forrás: VMDP hírlevél

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés