- Laci bácsi, mikor kezdődött a kálváriájuk magyarságuk miatt?

1945 nyarán kezdődött, amikor karhatalommal és- fegyveres katonákkal jöttek és elhajtottak bennünket a saját házunkból. Elvették az állatokat, szarvasmarhát, disznókat, stb. Amikor a szüleim kimentek a kertbe burgonyáért, zöldségért, akkor a kertből is elzavarták őket, sőt még lőttek is rájuk a szlovákok. A szlovák katonák azt mondták édesapámnak, hogy írjon alá, hogy megtagadja magyarságát és akkor maradhatnak. Apám ezt mondta: „Ha agyonlőttök sem írok alá, én magyar vagyok!”
A Holcer majorban kaptunk lakást, de nem sokáig laktunk ott. Később a Pázmány házba kerültünk. Megkezdődött az aratás. Amikor a gabonát, búzát learattuk, azt is elvették tőlünk és elhívták aratni segíteni édesapámat, de ott sem kapott részesedést a munkáért. Mit tehettünk? Eljártunk búzakalászt szedni és azt a búzát a nemesócsai malomba cseréltük be és adtak helyette lisztet. 5 kg-ként hordtuk Lakos Béla barátommal. Ő segített nekem. Így élt egy hattagú magyar család, de a jó Isten segítségével mindig egy kicsit jobbra fordult a sorsunk a sok huzavona közepette. Majd megkezdődött a legrosszabb, a deportálás.

- Csak belegondolni tudunk, hogy milyen rossz következhetett azután, hogy elvették házukat, állataikat és állandó munkakeresés volt az osztályrészük. Mi történt a családjukkal?

1946. december 5-én meghalt a nagypapa. 1946. december 6-án hajnali 7 órakor jöttek a nagy teherautók. 111-es Tatrák a térdig érő sárban. Meg is kezdték a kilakoltatást. A csehszlovák katonák hordták az egyes bútordarabokat, kályhát és ami állatkáink még voltak. Egy tiszt úr pedig egy rövid pálcikával csapkodta a csizmáját és azt számlálta, hogy svihom, (szaporán) svihom, persze csehül. Folytatódott továbbra is a sírás, rívás, könyörgés, de nem segített semmi és elindultak a, nagy Tatrák a hidegben, a nemesócsai állomásra, ahol már vártak bennünket a marhaszállító vagonok. Nem is tudtuk, hogy hová, merre, visznek bennünket.

- Ezt a szomorú napot hány család érte meg Ekelről?

59 családnak kellett elhagynia családi fészkét. Voltak köztük nagycsaládosok is sokan. Édesanyánk sírt, zokogott, hogy mi lesz velünk, mi meg csak ültünk a nővéremmel és a két öcsémmel a batyuinkon. Édesapánk csak vigasztalt minket, s ahogy ránéztem, láttam könnybelábadt szemét, és ahogy megsimogatta kisebbik öcsém fejét, majd azt mondta: „Lehet, hogy majd jobb lesz nekünk az életünk, bízzuk magunkat a jó Istenre…”. És elindultunk.

- Szomorú visszaemlékezni a megtörtént tragédiára, de mégis arra kérem, hogy emlékezzen vissza mi történt magukkal azokban a napokban.

Ez nem mese, ez valóság, amit most elmondok. Megtörtént mind e szomorú dolog. A Csehszlovák állam hozott egy olyan törvényt: a magyarokat innen mind kitelepítsék. Megtisztítsa tőlünk a Duna-mentét, hagyják itt örökre az őseik földjét. December eleje volt, hideg téli nap, emlékezet ez az egész falunak. Ellepték a falut a csendőrök hada, sok teherautó, fegyveres katona. Nem használt a sírás, könyörgés és átok, elhurcoltak akkor sok magyar családot. Az állomáson álltak a marhavagonok odavittek minden embert és állatot. Egy vagonban voltak állatok, emberek, sok szomorú asszony és síró gyerekek. Elindult a vonat, csikorog a kereke, ki tudja, hol áll meg, hová visz és merre? A vagonokból hallik a gyermekek sírása, hideg van és fázunk, haza mikor megyünk? Csitítgatják őket a szomorú anyák: nincs már nekünk otthonunk s hazánk.
Földönfutók lettünk. Nagyon hideg volt, és nagyon fáztunk. Amikor nagyobb állomáson állt a szerelvény,
akkor a férfiak és a nagyobb gyerekek zsákokkal rohantunk le a szenet felvinni a vagonba, hogy legyen mivel fűteni és főzni. Egyszer csak véget ér a hosszú utazás. Csehország lett a végállomás.

- Megrázó mindezt hallani, nekünk is, akik csak a visszaemlékezőktől tudjuk meg az igazi magyar sorsot, hogy mit kellett elszenvedniük magyarságukért. Csehországban mi történt magukkal?

A Chocen-i állomáson sorakoztak a cseh gazdák, hogy kiválogassák a legjobb ingyen munkást. Nézték és mustrálták, majdnem hogy meg is fogdosták, hogy melyik erősebb, ki bírja a munkát? Elkezdődött ezután a szomorú szolgaság. Más cselédje lett a sok magyar család. Az Ekel községből 1946-ban 59 családot telepítettek ki. Sajnos voltak köztünk idősebbek és kicsi gyerekek is. Volt ott két család is 6-7 gyerekkel, akik még februárban is ott voltak a choceni állomáson, abban a nagy hideg télben. Minket elvitt a gazda, Ján Cejp a majorjába. Édesapámnak, édesanyámnak, 14 éves nővéremnek, sőt nekem is kellett dolgozni az állatok mellett és a földeken is. Én akkor cseh nyelvű iskolába jártam 3. ill. 4. osztályba. Ez a két év bizony nagyon hosszú volt. A gazda rendes volt hozzánk, de úgy bánt velünk, mint a cselédekkel.

- A kintlét alatt találkoztak-e a kitelepített magyar családok? Mi adott erőt maguknak ebben az időszakban?

Igen szombat, vasárnap volt alkalom mikor összejöttünk és magyar szót hallottunk, a másik családtól. Énekeltünk, daloláztunk. Édesapám citerázott. A lévai Fehérváry családdal voltunk jó viszonyban. Természetesen a politika ott is folyt. Kérdezgettük egymástól, hogy vajon hazamegyünk-e még? A hit adott erőt. A hit megsegíti az embert. Minden nap imádkoztunk.

- Mi történt akkor mikor megtudhatták, hogy vége a kálváriájuknak és sok ezer magyar családdal együtt visszatérhetnek?

Így teltek a hetek, hosszú hónapok, a szenvedésből, kínból nagyon is kijutott. Végül is az idő hozott szabadságot. Hazatérhettek végre a magyar családok. Nagy volt az öröm természetesen, leírni, elmondani nem lehet azt a boldogságot. A gazda marasztalt bennünket és mindenfélét ígért. Két év után mikor hazajöttünk, mindent kezdhettünk elölről, mert a szlovák barátaink a házunkat is szétszedték, és még aludni sem volt hol. A két öcsém 60 km-re a keresztanyánknál, Felbáron kapott helyet, én és a nővérem egy öreg nénihez jártunk minden este aludni. A szüleim is hasonlóan húzódtak meg éjszakára másoknál. Az iskoláimat idehaza újra kezdtem, majd Komáromban az ipari iskolában folytattam. Nagyon örültünk annak, hogy végre itthon lehetünk. Mikor hazajöttünk nem volt már lakásuk, szétszedték a házat a szlovák jóbarátok, pedig nem vagyunk mi rosszak, hisz most is van több szlovák jóbarátunk.

- Hogy látja a mostani feszült helyzetet Laci bácsi?

Hatvan év nagy idő. Azóta már békességben élnek ki-ki a saját otthonában. Sokan már közülük kinn a temetőben alusszák álmukat hazai földben. Az élőknek pedig szívünkből kívánjuk az Isten áldása szálljon le reájuk, feledjék a rosszat, a sok kínt, szenvedést. A szívükbe költözzön békesség és nyugalom. A deportáltak helyzetét pedig rendezni kell a politikusoknak. Nem kívánom senkinek azt az érzést, hogy ha hazajön messzi földről az fogadja, hogy nincs se háza, se földje. Otthontalanná válik.

(Karaffa Attila,Felvidék Ma)