Takács Zsuzsanna- A Magyar Gárda egyenruháját a rendkívüli médiaérdeklődésnek köszönhetően nemcsak az egész ország, de a külföldi közvélemény jelentős része is megismerhette. A viseletet Takács Zsuzsa iparművész tervezte. Ő szervezte meg a mellények, sapkák, kendők gyártását és ő varrta a Gárda hatalmas, piros-fehér sávos, oroszlános selyemlobogóját is. Hogyan került kapcsolatba a Magyar Gárdával?

- Mivel az alapítók több tagját személyesen ismerem, már az első összejövetelre meghívtak, hogy együtt gondolkodjunk azon az elképzelt mozgalmon, amit ma Magyar Gárda néven ismernek. Bár a karakteresen férfias egyesületbe nő lévén nem léptem be, számos összejövetelen vettem részt, és lassan körvonalazódott, hogy a mozgalom egyenruháját megtervezni nem is lesz könnyű dolog.

- Miért?

- Az alapítók kezdetben a klasszikus magyar öltözékből szerettek volna kiindulni, s egy díszviseletben gondolkodtak. Ez azonban, ha igényesen akarják elkészíttetni, meglehetősen drága, százezer forintos nagyságrendű költséget okoz, holott szempont volt, hogy a majd jelentkező fiataloknak az öltözék ne legyen drága. Végül több hónapos töprengés, vita után, egy beszélgetésen megfordult a dolog és azt mondtuk, induljunk ki abból, amit a mai fiatal korosztály tagjai már huzamos ideje viselnek, különösen abban a rétegben, ahonnan a Magyar Gárda leendő tagjait várjuk. Így esett a választás az úgynevezett military stílusra, ami évtizedek óta a férfi és női divat egyik irányzata az egész világon.

- Hogyan szerzett szakmai ismereteket e téren?

- 1980-ban sikeresen felvételiztem az Iparművészeti Egyetemre. Miután lediplomáztam a textiltervező szakon, három évfolyamtársammal megalakítottuk a Linea Művészeti Alkotóközösséget, ahol ruhatervezéssel és készítéssel foglalkoztunk. 1989-ben férjemmel saját betéti társaságot hoztunk létre ruhagyártás céljából, de azért művészi ambícióim megmaradtak. Kollekcióimat bemutattam különböző kiállításokon, részt vettem a Budapesti Nemzetközi Vásáron és meghívást kaptam egy barcelonai textilkiállításra is. Megrendelésre tánc- és formaruhákat is terveztem. 1992-re a beáramló multicégek szinte teljesen elpusztították a hazai ruhaipart, így én is új vállalkozásra kényszerültem. Egy saját tervezésű műteremház építése és kivitelezése volt az első lépés, majd megbízást kaptam a budapesti Komédiás vendéglő belsőépítészeti munkájára. Ezt követően megbíztak a Hannoveri Világítás magyar pavilonjának belső tervezésével. Ezután magánéleti okokból némi szünet következett, majd egy újabb váltás. 2002-ben jelentkeztem az újonnan alakult Nemzeti Újságíró Tanoda két szemeszteres képzésére. Gyakorlatot szerezvén, külsős szerkesztőként dolgoztam az MTV egyik kulturális műsorában, ahol bemutatták szakdolgozatomat, amelynek témája ez volt: Emlékezés a hortobágyi kényszermunkatáborokba elhurcoltakról.

- Igaz, hogy ez a téma személyesen érinti?

- Édesapám, Takács János a tízezernyi elhurcolt egyike volt, családjával egy kis zalai faluból vitték el. Ő ma a hortobágyi kitelepítettek egyesületének tiszteletbeli elnöke. Öröm és büszkeség számomra, hogy az idén szülővárosom, Nagykanizsa a díszpolgárává avatta. Az ő és társai szenvedésének emléket állítani számomra valóban személyes ügy volt, mint ahogy ma is az.

- 2005 őszén alakult meg a Demokrata Videó Televízió, ahol újabb lehetőséget kapott, studióvezető lett.

- Izgalmas feladatnak ígérkezett, hiszen a semmiből teremtettünk egy új médiumot a kevésnél is kevesebb pénzzel. Ennek ellenére a kezdés nagyszerűen sikerült és több mint másfél éven keresztül, heti rendszerességgel készítettük műsorainkat, amelyeket dvd korongon jelentettük meg. Számos olyan jobboldali személyiség, aki sokáig sehol nem szerepelhetett, itt kapott megszólalási lehetőséget. Sikerült egy nagyszerű alkotóközösséget is létrehozni, de hiába, ez év májusában be kellett látnunk, hogy külső támogatás nélkül már nem működhetünk tovább. A véletlen és a kényszer ismét visszaterelt eredeti hivatásomhoz, amikor az egyesület alapítói megbízásából elkészítettem a Magyar Gárda egyenruhájának terveit.

- Hogyan született az ötlet?

- Az egyesület alapítói azt akarták, hogy egy teljes viselet összköltsége ne haladja meg a 15-20 ezer forintos határt. Ebből kellett kiindulni. Elkészült egy nadrág, egy mellény, egy kendő és egy sapka együtteséből álló öltözet terve, ami tavasztól őszig viselhető. Az alapszín szinte közfelkiáltásra a fekete lett, amelyen jól érvényesül a Gárda piros-fehér sávos címere, illetve az ugyanilyen csíkozású kendő. Imre király oroszlános címerét a Gárdának Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője javasolta és az ő javaslatára készítette el a mellények hátát díszítő, illetve a zászlón lévő oroszlánok rajzát a Demokrata művészeti vezetője, Baranyai Jenő. A nadrágról és bakancsról időlegesen lemondtunk, hogy ezzel is csökkentsük a költségeket, mivel a legtöbb fiatalnak van fekete vagy sötét nadrága, illetve ehhez illő cipője. A férfiasan szűk mellény különleges viselet, ugyanis gallérja van, továbbá számtalan zsebe, ami egyrészt a military stílus jellemzője, másrészt praktikus. Fém gombok vannak rajta, mert a múlt század elején viselt parasztmellényeken is fém gombok voltak, s ezek együtthatása már vitathatatlanul magyar. A fehér ing kezdetben nem volt előírás, az első avatásra javasoltuk, s ez is úgyszólván közfelkiáltással született. Örömmel látom, hogy a gárdisták szinte minden alkalommal így viselik, ami szintén a magyar nemzeti öntudat markáns kifejeződésévé vált. A sapkánál érdekes módon a divat döntött. Egy alkalommal bevittem féltucat különféle sapkát az egyesület egyik megbeszélésére. Egyöntetűen a mostani változat aratott sikert. Ezzel kialakult a Gárda viselete, már csak a gyártást kellett megszervezni.

- A legnagyobb támadások a Magyar Gárdát részben a viselet miatt érték. Mit válaszol ezekre?

- Az volt a legfelháborítóbb, hogy még meg sem születtek ezek a ruhadarabok, máris úton-útfélen hangoztatták. Hamis vádak voltak, hiszen azóta kiderült, a Magyar Gárda egyenruhája nem emlékeztet egyik diktatúra katonai vagy félkatonai viseletére sem. Ilyet nem hordtak sem a Wehrmacht tagjai, sem a nemzeti szocialisták, sem a nyilasok, sem a nemzetközi szocialisták, sem a munkásőrök. Ha mindenképpen hasonlítani kell, akkor leginkább a táncházi viseletre hasonlít, ez azonban, mint mondtam, tudatos, éppen ez volt a cél, hogy férfiasan, ha úgy tetszik, legényesen magyar legyen. A jelek szerint ez sikerült. Egyébként a Gárdát érő vádak szélsőbalról és sajnos olykor szélsőjobbról is csak azt jelzik, hogy a magyar demokrácia még mindig nem nőtt ki teljesen a diktatúra beteg, gyűlölködő világából. A Gárdával ugyanis nem az a bajuk egyeseknek, hogy fekete (és fehér és piros) az alapszíne, hanem az, hogy erőt sugároz. Egy kis kemény mag a nemzeten belül, ami megszületett és gyarapodni kíván. Ezt tizenhét éve még nem tapasztalta meg senki. Szinte azt mondhatnám, a Magyar Gárda az emberi minőség mérőeszközévé vált. Aki jóindulatúan, érdeklődve közelít hozzá, az jóindulatú és érdeklődő ember. Aki átkozódva, gyanúsítgatva, fenyegetőzve közelíti, az is bizony magából indul ki.

- Mik a további tervei?

- Remény és aggodalom váltakozik bennem, ahogy a Gárda egyenruhájának gyártását szervezem, mert csak itt-ott maradt meg valami a hajdani magyar textiliparból. Minőségi ruhaanyagot már nem is gyártanak itthon, a szabást, varrást többnyire kicsiny családi üzemek végzik, ahol az egész család dolgozik, önmaga kizsákmányolásával, a nap huszonnégy órájából húsz órát töltve munkával. Az ország legkülönbözőbb pontjaira szállítom az elkészítendő anyagot, mert sehol nem képesek hirtelen olyan mennyiséget elkészíteni, ami például a mostani avatásra kell. Ugyanakkor szívderítő, hogy szinte mindenütt ráismernek a mellényekre és lelkes együttérzéssel fogadnak. Egy nagy nemzeti konspirációnak látom az egészet, szeretik és védik a Magyar Gárdát, mert látják, hogy szinte minden politikai tényező üldözi. És drukkolnak nekünk. Szóval, hordom-viszem a félkész termékeket, hogy határidőre elkészüljön minden, és a maradék időmben a varrógéphez ülök, mert különben nem lennék kész az ünnepre. Most ez tölti ki minden napomat. Ha túl leszünk az október 21-i avatáson, akkor remélem, kissé lassul ez a feszített tempó és elkezdhetek további tervezéssel foglalkozni. Szeretném a gárdisták már megtervezett nadrágját is elkészíteni, tervezek pólót, inget, jó lenne egy télikabátot vagy dzsekit is kifejleszteni és még sok minden mást. Ezek azonban már nem lesznek kötelező viseletek. Csak az veszi majd meg, aki akarja.

- Igaz, hogy a Gárda mostani viseletét más nem kaphatja meg?

- Igaz. Ez volt az alapítók kérése, hogy amíg a Magyar Gárda meg nem erősödik, az egyenruhát esetleges ártó céllal senki se hordhassa. Éppen ezért védjegyet is terveztem és azt minden új mellényre és sapkára felvarrtam, hogy a védjegyoltalom is védje a Gárda arculatát.

- Nem tűnik jó üzleti fogásnak, hogy kizárja magát a szabad piacról.

- Valóban nem az, és ha a Gárdát holnap a bíróság feloszlatná, a megmaradt egyenruhákat senkinek sem tudnám értékesíteni. De az alapítók így akarták. És ez számomra legfőképpen emberi feladat. Azt is természetesnek tartom, hogy minden eladott termékből egy köteles rész a Magyar Gárda Egyesületet illesse meg, vagyis a bevétel egy része a mozgalomé. Az én személyes szakmai és üzleti érdekeim ugyanis majd csak akkor jöjjenek szóba, amikor lecsendesül a Gárda körül a vihar, amikor végre béke lesz. Akkor majd szép és divatosan magyar férfiruhákat szeretnék tervezni.

Baranyi Krisztina

Forrás: Barikád.hu