Fodorné Dr. Kozma Mária keresztszülő önzetlen felajánlásának köszönhetően értékes fogorvosi felszereléssel lett gazdagabb a moldvai oktatási program. Adományozónk idén befejezte fogorvosi praxisát, és nem akarta, hogy berendezése a színesfém gyűjtők kezére kerüljön. Így keresett meg bennünket, mi pedig örömmel vettük az adományt. A több mázsás rakományt kisteherautóra raktuk a pestszentlőrinci rendelőben és másnap este már el is indultunk vele úticélunk, a moldvai Csíkfalu felé.

Európai Unió, vámmentesség ide vagy oda, a régi beidegződésektől nehéz szabadulni, ezért hivatalos adománylevéllel vágtunk neki a közel ezer kilométeres távolságnak és az ártándi határátkelőnek. Mint éjjel két óra körül kiderült, aggodalmunk fölösleges volt: a két magyar határőr éppen csak egy pillantást vetett személyi igazolványunkra és utunkra bocsátott. „Freude schöner Götter funken..."

Sofőrünk, Pálfai Géza bátyám járt már a Kárpátokon túl, de nem nevezhető gyakorlott moldvai utazónak. Így aztán jócskán meglepődött, mikor megtudta, én úgy számoltam, hogy egyhuzamban tesszük meg az utat. Mivel fárasztó munkanap állt mögötte, jobbnak láttuk Kolozsvár után pár órás alvással rövidebbé tenni az éjszakát. A hűvös szél nélkül is dermesztő hajnali hidegben Géza bátyám a csillagos eget választotta takarójául, persze vastag hátizsákja fölött. Elmondása szerint kiválóan aludt és egy cseppet sem fázott. Engem viszont majd' megvett az Isten hidege az autóban.

Minden próbálkozásom ellenére Segesvár és Székelykeresztúr felé vettük az irányt. Hiába mondtam Géza bátyámnak, hogy Marosvásárhely és Szováta felé sokkal jobb az út, ő kitartott eredeti terve mellett, mondván, erre rövidebb. A főútról Héjjasfalvánál letérve igazi jó erdélyi útra értünk. A gödröket kerülgetve diktált ötvenes tempó megmagyarázza, miért csak délután értünk Bákóba. Székelyföld döcögős útjain zötykölődve és a keresztúri főtér balkáni zsibvásárt idéző forgatagán keresztülvágva felvetődött bennem a gondolat: valóban az Székelyföldön át autonómia az, amire a legnagyobb szüksége volna az itt lakóknak? Nem kellene először utakat építeni, rendbe hozni a városokat, takarossá tenni a falusi portákat, munkahelyeket teremteni? A kettő persze nem zárja ki egymást. Alsóboldogfalva után már frissen öntött aszfaltcsíkon suhantunk tovább. Előbb vagy utóbb meglesz az autonómia is. Fél négy körül érkeztünk meg az MCSMSZ bákói irodájába.

A Tatros vize

Egy pohár üdítő után a program szociális felelőse, Solomon Marika kalauzolt el bennünket a festői szépségű Csíkfaluba. Elhaladtunk a tervezett csángó iskola nagyrekecsini telke mellett is. Nem sok változás történt ott nyár eleje óta, amikor a zarándoklat alkalmával kerékpárral erre jártam. Egy vékony gebe legelészett a gyepen, kilátszottak a bordái.

Külsőrekecsinnél a főutat elhagyva keskeny, kanyargós betonúton haladtunk tovább, de Nagyrekecsin után megszűnt ez is. Az itt-ott kövekkel megtűzdelt dűlőúton Géza bátyám szörnyülködve sóhajtott fel: mi lehet itt télen? Marika azonban megnyugtatott, ha egy téli éjjel nagyobb hó esik, kora délelőttre legtöbbször már járhatóvá teszik az utat.

A csíkfalusi magyar ház udvarán Bende Edit tanárnő fogadott bennünket. Edit harmadik éve erősíti az oktatási programot, szemmel láthatólag élvezi a munkáját és a moldvai tanítással együtt járó életmódot. Jönnek is hozzá szép számmal a gyerekek, a legnagyobbaknak este 8-ig tart magyarórát. Ha belegondolok, hogy az első órája viszont reggel hétkor kezdődik, megértem, miért kell alaposan válogatni a tanításra gyakran pusztán kalandvágyból jelentkezők közül. Míg bent tartott az óra, mi Géza bátyámmal a rakomány kipakolásához készülődtünk. A magyar oktatási programnak és átmenetileg az állami iskola egyes óráinak is otthont adó ház melletti kisebb épületbe cipeltük be a fogorvosi széket (csak a talpa vagy 80 kiló), a lámpát, a két kompresszort és mindent, ami szükséges ahhoz, hogy pályázati támogatással hamarosan takaros fogorvosi rendelő álljon itt a gyerekek rendelkezésére. Ismerve a moldvai tisztálkodási szokásokat, óriási szükség lenne rá. Munkánk végeztével jó étvággyal láttunk neki az otthonról hozott elemózsiának. A hosszú úton sofőrünk igencsak megszomjazott, így aztán nagy örömmel nyugtázta, hogy a magyar ház hátsó udvarán kivezető kapu éppen a helybéli vendéglő szemközti frontjára nyílik. Nem sokat haboztunk, pár perccel az este öt órás nyitás előtt már ott álltunk a kapujában. Az úton nagyobbacska gyerekek játszottak. Ketten összeszólalkoztak, s az egyikük kifakadt: dute acasă, majd a nyomaték kedvéért hozzátette magyarul is: menj hozo! Géza bátyám szomorúsággal vegyes csodálkozással vette tudomásul, hogy az asszimiláció ennyire előrehaladott állapotban van már az ilyen eldugott helyeken is, mint Csíkfalu. Az kidőlt-bedőlt kerítések, festéket régen látott házfalak szegélyezte poros utcán körülnézve közelebb vont magához: te Zoli, ide az jön tanítani, aki megszállott, vagy aki már mindennel leszámolt. Miközben magamban azon tanakodtam, vajon a feleségem és én melyik kategóriába soroltuk volna magunkat két évvel ezelőtt, amikor az oktatási programban megismerkedtünk, ismét az iskola felé vettük az irányt.

Géza bátyám talán az előbbi élmény hatására is egy zacskó csokoládét húzott elő titkos rejtekhelyéről és beküldte velem az órára. Hátha így jobban esik a magyaróra - mondta. Közben újabb gyerekek érkeztek, nekik is jutott a finomságból. A csapat élén beszaladó mosolygós szőke kislánynak nyújtottuk először az édességet. Üstán füzássá! - gördült ízesen a magyar szó ajkairól. Géza bátyám némán osztogatta tovább a csokoládét.

Este kilenc óra is elmúlt, mire az utolsó gyerek is kipenderült az iskola kapuján. Edit végre leülhetett, hogy elfogyassza jól megérdemelt vacsoráját. Közben persze akaratlanul is a magyar oktatásra terelődött a szó. Edit büszkén mondta, hogy egyre több gyerek jár hozzá magyart tanulni. Sajnos nem ritka eset más falvakban sem, hogy néhányuknak titkolnia kell ezt otthon, az állami iskola tanárai vagy a pap előtt. A húsz órás autózás után reggel indulnunk kell haza, úgyhogy korán nyugovóra tértünk.

Másnap péntek lévén bevittük Editet az irodába. Kifelé jövet még éppen üdvözölhettük Solomon Adriánt, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége elnökét és Istók Bálintot, a program adminisztrátorát. Érkezésünkkor találkoztunk Kovács Melániával, László Valerikával és Ferencz Évával is. Az embert próbáló körülmények között tanító tanároknak az is erőt ad, hogy ilyen kiváló emberekkel dolgozhatnak együtt.

Az út hazafelé is tartogatott néhány meglepetést. A Gyimesi-szorosban lefelé hatalmas szarvasünő keresztezte utunkat. Hunor és Magor kései utódaiként mi is a nyomába eredtünk, igaz, betonúton és autóval. Székelyudvarhely után edzés közben kaptuk el Kerekes Károlyt, a Kárpátok Lance Armstrongjának is becézett fiatal udvarhelyi kerékpárost, aki májusban zarándoktársamul is szegődött két szakaszon. A népszerű Karcsikával most csak pár szót válthattam az autó ablakán kihajolva, aztán az erős forgalom miatt nagyobb sebességre kellett kapcsolnunk.

A Királyhágó felé közeledve hatalmas záporeső zúdult ránk, Karcsika így búcsúzott el tőlünk Erdély ezen az októberi éjszakán. Mikor éjjel kettőkor otthon végre magamra húztam a takarót, elalvás előtt újból átéltem ennek a háromnapos utazásnak minden gyönyörű pillanatát.

Felidéztem magamban a csíkfalusi gyerekek hálás arcát és arra gondoltam: adjon az Isten sok adakozót, keresztszülőt, támogatót a programnak, hogy a csángó falvakból soha ne haljon ki a köszönet szava: Isten fizesse!

Ferkó Zoltán
www.csango.ro

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés