A Magyar Gárda megalakulása, fekete egyenruhája, árpádsávja érthetetlenül nagy vihart kavart egy olyan országban, amelyben az őrző-védő szervezetek fekete egyenruháját majd 140 ezer ember hordja. Náci múlt – asszociálnak, mintha nap mint nap nem látnának elég feketébe öltözött, kajakra kigyúrt, kényszerítő eszközökkel felszerelt embert.
Ha az első reflexszerűen antifasiszta felháborodáson túl vagyunk – az antifasizmus a baloldali elitek nemzetközi nyelve –, egy kicsit visszanyúlhatunk a történelemhez mi is. Sőt az etimológiához is, hiszen a francia eredetű gárda szó a királyi testőrség, később pedig a harcokban különösen kitűnt csapatok jelzője volt. Tőlük egyenes út vezet a Heinrich Heine megénekelte, nagykucsmájú napóleoni gárda-gránátosokig: „Ott vágtat a császár a domb tetején, / Villognak a kardok, a dárdák, / S a sír közepéből felpattanok én, / Hogy védjem a császárt, a császárt!” A 17-es orosz forradalom is vörös gárdistának nevezte első harcosait, a másik oldalon viszont a tiszti önkéntes zászlóaljak tagjai büszkén vállalták a fehérgárdista nevet. (Bulgakov színdarabja, a Fehér Gárda még Sztálin képzeletét is lenyűgözte.)
Gárdista címet kaptak a Vörös Hadsereg legjobb egységei is a II. világháborúban, ami aligha akadályozta meg őket abban, hogy ne a harmincéves háború zsoldosaira emlékeztetően gyilkoljanak. A mi közép-európai tájainkon pedig olyan furcsa gárdisták is felbukkantak, akik a társadalmi és a nemzetiségi kérdéseket ugyancsak gépfegyverrel vélték megoldani: az ukrán Volosin Szics-gárdája (szobra ott áll Ungváron), a szlovák Hlinka-gárda vagy a román Vasgárda. „Láttam zsidó pogromra és az erdélyi magyarok megsemmisítésére uszító terrorista röpcédulákat” – idézhetjük Sztálin első számú zsurnalisztáját, Ilja Ehrenburgot, amint számba vette a győzelem évében, 1945-ben írott útirajzában az eljövendő csatlós országokat. S hogy ne csak ilyen magyargyűlölő gárdistáknál maradjunk, példának okáért megemlíthetjük a csehországi Forradalmi Gárdát, amelynek partizánokból, kalandorokból, vérszomjas kispolgárokból és proletárokból álló tagjai a cseh nemzeti bizottságok irányítása alatt több tízezer német polgári lakost öltek meg vagy raboltak ki. A Népszava tollforgatójának viszont csak az jut az eszébe a Magyar Gárdáról, hogy „a nácizmussal kacérkodó suhancok eskütételt játszanak (»magánemberi minőségben« papi segédlettel)”. Mintha a Mindszenty-pert kísérő sajtó uszító hangját hallanánk …
A gárda kifejezés akusztikájában valami egészen más rejlik, mint amivel a XX. század véres történései ruházták fel: azért még ma is megvan az eredeti testőri és heinei pátosza. A Magyar Gárda pedig – valljuk be – több akar lenni, mint a posztkommunista, rendőrállamian rendpárti magyar világpolgár pukkasztása. Igazán nem baj, hogy ezzel a mágikus szóval felvértezve akadnak olyan fiatalok, akik nem veszik tudomásul rezignált sóhajjal, hogy egy átlag magyar állampolgárral a magyar állam bármit megtehet. Tudják azt is, hogy az a kis zsoldos hadsereg, amelyet fenntart, csapnivalóan rossz intézmény. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a Magyar Gárda a kommunisták által oly gyűlölt KALOT céljait teszi magáévá modern formában. A II. világháború előestéjén alakult, s 1946-ban, a hidegháború előestéjén Rajk László belügyminiszter által betiltott Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete ugyanis vallásfelekezetre s vagyoni helyzetre való tekintet nélkül az önérzetes magyar, a krisztusibb ember, a műveltebb vidék s az életerős nép kinevelésén fáradozott. A liberalizmus elve, hogy az erősebbé a nagyobb jog, aki győz a versenyben, azé minden, nincs isteni és erkölcsi törvény – ezt a negyvenes évek eleji bírálatot a Magyar Gárda akár ma is kiírhatja a zászlajára, s azt a harmadik utas hittételt is, hogy nemcsak a bolsevizmusba átnőtt szocializmust, de a kapitalizmust is meg kell haladni. A Vigadóban 1940 novemberében tartott nagygyűlésén a mozgalom alapítója, Kerkai Jenő páter pedig a protestáns egyesületekkel és a nemzetiségekkel való belső megbékélésről, a Szent István-i gondolatról is beszélt: „Különböző népek egy közös hazában testvérként éljenek.”
1941-ben a KALOT vezetői Nemzetiségi Titkárságot szerveztek, s a Magyar Szociális Népmozgalom beindításával megpróbáltak a maguk módján gátat szabni a német befolyás terjedésének. 1943-ban részt vettek a Soli Deo Gloria szövetség szervezte szárszói konferencián, amelyen a kommunisták által később belső száműzetésbe kényszerített Kodolányi János bevezető előadásában megfogalmazta, hogy „a szavak inflációjában élünk”, s „történelmünkben süvölt a végzet, minden napunk, minden korszakunk egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell örökkévalósággá nyújtanunk.” Mi mások lennének a Népszabadság által „verbális ostorcsapásoknak” aposztrofált Für Lajos-i kitételek a Magyar Gárda avatásakor, mint ezeknek a szárszói nemzetféltéseknek a kései, XXI. századi visszhangjai? Csak azt tenném hozzá, hogy akkor kommunista munkásmozgalmi vezetőket is hívtak Szárszóra, de sem Kállai Gyula, sem Marosán György, sem Somogyi Miklós nem ment el, a szociáldemokraták pedig eleve elutasították a meghívást. Merev, dogmatikus antifasizmusukban jobban féltek az értelmiségi polgártól, a kisgazdáktól, a népi íróktól és a pápai szociális enciklikákon nevelkedett társadalmi reformerektől, mint a magyar nácik hatalomra kerülésétől s az országvesztéstől.
A KALOT nem volt dogmatikus: ezért tagja lett a baloldalt és a németellenes középosztályi köröket tömörítő Magyar Frontnak, amely vérszegény volta ellenére – azzal, hogy egyáltalán volt – később a kommunista párt egyik legitimációs hivatkozási alapjául szolgált. A kalotosok üldözötteket rejtegettek, röplapokat terjesztettek, fegyverhez azonban nem jutottak. 1944. október 15. után a nyilas kormány a KALOT-ot és a vele szövetségben lévő Hivatásszervezetet feloszlatta: volt, akit letartóztattak, s voltak, akik átszöktek a frontvonalon Debrecenbe, hogy kapcsolatot találjanak a németekkel szakító ideiglenes kormánnyal s a szovjet megszálló hatóságokkal. Kerkai is köztük volt.
A történelmi és kulturális hagyományőrzés, a hit terjesztése – minden németellenesség s a szociális igazságosság követelése ellenére – nem tetszett a legyőzött országban főhatalmat gyakorló Szviridov altábornagynak s a kommunistáknak sem. 1946 pünkösdjén a Nemzeti Sportcsarnokban tartott kétezer küldöttet megmozgató nagygyűlésükön még ott vendégeskedett a Komszomol 40 tagú delegációja, de július 4-én Rajk belügyminiszteri rendelettel a magyar Cserkész Szövetséggel együtt feloszlatta, fontosabb emberei közül sokakat internált vagy börtönbe juttatott.
A szervezet talán legnagyobb „bűne” az volt, hogy elsősorban az agrárifjúságot, a vidéket mozgatta meg, s már a háború alatt félmilliós szociális szervezetté nőtte ki magát. Öntudata és számaránya jelentette az igazi veszélyt az egyeduralomra törő kommunista pártnak, amely az erőszakos feloszlatás után a Barankovics-féle Demokrata Néppárt szervezésekor is szembetalálta magát a volt kalotosokkal: maga Kerkai az új magyar demokrácia megmentésére felesküdött jobboldali párt egyik szakértője és szervezője volt. A Néppárt kebelén belül megkezdte a Szociális Központ és a Falu Manréza (lelki gyakorlatos ház) alapjainak lerakását, s 1948-ban Czapik Gyula érsek római útját előkészítendő, a Vatikánban azt az utasítást kapta, hogy a papi kar kísérelje meg egy modus vivendi kialakítását a teljesen szélsőbalra tolódott kormányzattal. Az együttélés módja Rákosi, „a legfőbb kegyúr” azonban csak a teljes alávetés lehetett: „Ma az egyházi reakciónak a foga közé vertünk” – jelentette ki szűk körben. Kerkait 1949-ben előbb két évre, majd 1951-ben antiszemitizmus vádjával egy 1944-ben írt cikke miatt újabb négy évre ítélték, s 1965-ben a jezsuiták elleni per alkalmával újra elővették. Az Egyházügyi Hivatalban a kihallgatás során kapott szívinfarktus végzett vele. Az a gyanúm, hogy ha szemérmesen, zavart köhécselés mellett néha ecseteljük is a pártállam borzalmait, s felelevenítjük egyéni tragédiáit, szavaink terméketlen talajra hullanak. Egyedül az antifasiszta érzelem atavisztikus gőgje az, amelyet a magyar média halált megvető bátorsággal magára ölteni hajlandó.
Hagyományőrzés, a magyarság megmentése és a katasztrófavédelem, ez lesz a nyilas és náci egyenruhához hasonlatos félkatonai szervezet célja – írja gúnyosan a Népszava a Magyar Gárdáról. Pedig ha az ember a világ bűnmegelőzési programjait átfutja, számtalan olyan probléma akad, amely a közösség önszerveződése s öntudatos fellépése nélkül megoldatlan marad. Ha csak az igazságszolgáltatást tekintjük, ott van a bűnelkövetők közösségi felügyeletének a kialakítása (Manitoba, Kanada), a szabadidős tevékenységeknél a graffiti visszaszorítása (művészet vagy vandalizmus a holland Haarlemben), szurkolóképzés Belgiumban, közösségi rendőrség és veszélyeztetett népcsoportok viszonya (Kalifornia), szülőképzés és az antiszociális magatartás leküzdése (Eugene, Oregon állam) vagy a hozzánk hasonló népességű Csehországban az önkormányzatok, az egyesületek és az állampolgárok bevonása a szocialista kori 120 ezerről 400-4200 ezerre nőtt bűnesetek visszaszorítására. Miért kell a náci múlttal riogatni egy olyan országban, amelynek rendőrsége az 56-os forradalom ötvenéves jubileumán végigverte a főváros lakosságát s az ide utazó ünneplőket? Ráadásul a rendőrök között szemmel láthatóan sok a naplopó. Nem intéznek el semmit, vagy ha mégis elintéznek valamit, nincs köszönet benne – tartják az emberek. Ha valakinek kellemetlenkedni kell, bámulatosan fürgék lesznek, s túlzott udvariassággal ilyenkor sem lehet vádolni őket.
Nos, én a magyar gárdisták láttán egy, az önmaga ügyeit kézbe venni kívánó, határozott közösségre gondolok. Meg arra, hogy nem a ruha teszi az embert.

Tamáska Péter

Megjelent a Demokrata 2007. szeptember 6-i számában. (2007/36)