Szerzője Jósa Piroska orvos, az alkotás pedig a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság pályázatára készült, a könyvet az EMI adta ki. A bemutató hatalmas sikert aratott, a Lórántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ Múzeumtermébe több mint százötven érdeklődő zsúfolódott be a szeptember 9-i bemutatón. Az alábbiakban Kupán Árpád helytörténésznek a megnyitón elhangzott méltatásából, valamint a könyv utószavából idézünk, amely Nagy József Barna váradi EMI-elnök írt.
„Szeptember 6. nem tartozik a piros betűs ünnepek sorába, de ezelőtt 67 évvel Nagyvárad lakosságának döntő többsége úgy élte meg ezt a napot, mint a legszebb, legragyogóbb ünnepet. Ennek a napnak állít méltó emléket Jósa Piroska Virágeső a váradi utcaköveken című könyvében.
A könyv fő témája a nevezetes 1940. szeptember 6-a, amikor virágszőnyeg borította a váradi utcaköveket. A nagy nap eseményeinek részletes, hiteles felidézése a legnagyobb érdeme, értéke munkájának. Igen változatos eszköztárával, több irányból közelíti meg a témát, színes, szemléletes történelmi tablót rajzol, amely ráadásul hiteles, túlzásoktól és ferdítésektől mentes. Könyvének hitelességét, szándékának tisztességét azzal is igazolja, hogy nem fogalmaz meg tanulságokat, nem erőlteti rá az olvasóra a saját, vagy az éppen divatos, aktuális értékítéleteket, csak tényeket, dokumentumokat, visszaemlékezéseket közöl, és az értő olvasóra bízza a tanulságok levonását.
Meggyőződésem, hogy ennek a kiválóan megírt, tartalmas, érdekes könyvnek sikere lesz, nemcsak azok soraiban, akik maguk is átélték a nevezetes eseményt, hanem a mai fiatalok és középkorúak körében is. Elsősorban az ő figyelmükbe ajánlom a könyvet, sokat tanulhatnak belőle.” (K. Á.)
„Köszönet érte, hogy mi, mai nagyváradi fiatalok, ha csak lelki szemeink előtt is, de átélhetjük, megérthetjük azt a csodát, amit talán úgy nevezhetnénk: magyar Nagyvárad. A könyvet végigolvasva, a gazdag fotóanyagnak is köszönhetően úgy érezzük, mi is ott vagyunk azon a szeptemberi napon a bevonulást váró nagyváradiak között. Mégis, szinte elképzelhetetlen ez. Elképzelhetetlen, hogy a számunkra oly drága magyar lobogóval volt feldíszítve a Szent László tér és az egész város. Ez a lobogó nem csak az utcán hirdette a magyar Nagyváradot, de még inkább, belül a szívekben. Nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor az utcán, a közhivatalokban, az iskolában nem szemlesütve beszéltek magyarul. Volt idő, amikor Nagyváradon magyarnak lenni nem jelentett megaláztatást, megtűrt állapotot. Volt idő, amikor nemcsak magunkénak érezhettük a várost, ahol élünk, de a mienk is volt. A könyvet elolvasva láthatjuk igazán, mekkora különbség van a két gondolat között. Nagyváradot ma is magunkénak érezhetjük, és annak is kell éreznünk, ha azt akarjuk, hogy száz év múlva is legyen „magyar dal Váradon”. Éppen mi, magyarok ne érezhetnénk magunkénak? A könyv elolvasása után szembesülhetünk igazán azzal, mekkora különbség van az érzés és a valóság között. A régi és az új Nagyvárad között.Veszteségeinkre emlékezünk, mert unos-untalan emlékeztetnek rá. A Magyarországhoz visszacsatolt egykori magyar területek felszabadulása okozta felhőtlen örömre már nem emlékezünk, pedig ez is a magyar történelemhez, Nagyvárad történetéhez tartozik. Akárcsak az a város napjának kiválasztott nap, amikor újból megszállta Nagyváradot az idegen hadsereg. Az első, a szeptember 6. mégis fontosabb és örömtelibb nap számunkra, hiszen nagyváradi magyarok vagyunk, akiknek 1940. szeptembere felszabadulást és örömöt, 1944. októbere, pedig megszállást és gyászt hozott.
Bízunk benne, hogy a tisztelt olvasó éppen olyan hittel és szeretettel olvassa a könyvet, mint amilyen hittel és szeretettel megírta szerzője, illetve ahogyan mi is „pártfogásunkba” vettük a könyvet. Isten áldja meg magyar nemzetünket, nagyváradi magyar népünket!” (N. J. B.)
B. Zs. - Erdélyi Napló

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés