Száz éve, 1907-ben született Szatmárnémetiben, de az első világháború végéig Budapesten, illetőleg Beregszászon élt szüleivel. Dsidát kortársai csodagyerekként tartották számon, talán nem véletlenül: első versei 15 éves korában jelentek meg Benedek Elek Cimbora című gyermekújságjában, s több mint ötszáz gyerekkori verse maradt fenn –e gondolatokkal kezdte Dsida Jenő laudációját Petrik Béla. Majd így folytatta: – Érettségizőként Valami fáj című verse miatt az irredentizmus vádjával kicsapták a katolikus gimnáziumból, majd felmentését követően, a kolozsvári jogi karon folytatta tanulmányait. Huszonegy évesen jelent meg első verseskötete, a Leselkedő magány, s még ebben az évben az Erdélyi Helikon folyóirat munkatársává, egy évvel később pedig a Kemény Zsigmond Társaság tagjává választották. 1930-ban alapítója az Erdélyi Fiatalok című főiskolás folyóiratnak, a Pásztortűz szerkesztője, majd egy évvel később az Erdélyi Katolikus Akadémia tagjává, 1933-ban pedig a Pen Club romániai tagozatának magyar szakosztálya főtitkárává választották. Huszonhat évesen látott napvilágot második, életében utolsó verseskötete, a Nagycsütörtök és a római zarándokút élményeit összefoglaló útinaplója. 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh lektora lett, majd 1937-ben megházasodott. 1938. nyarán a betegek szentségének felvétele után, szülei lakásában Kolozsvárott, 31 éves korában, szívburok-gyulladásban maghalt.

– Sűrű élet – mutatott rá Petrik. Mint mondta, jól érezte, sietve kell élnie, kevés idő adatott számára. Fiatalkori önéletrajzában ezt írta: „Most huszonkét éves vagyok, de napról napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a versben, a szépség és a jóság missziójában. Valami lesz belőlem, de még nem tudom: mi.” Mi már tudjuk: „nagyobb költő lett belőle annál, semhogy méricskéljük milyen nagy is volt” (Rónay György), a magyar költészet valójában megkerülhetetlen szigete.

A méltató rámutatott: – Az erdélyi líra második nemzedékének páratlanul kiemelkedő alakja, akihez kivételes nyelvkészség társult – a magyaron kívül nemcsak hét nyelven beszélt, de fordított is –, s szerkesztői munkája során a magyar nyelv tisztaságának és helyességének hangsúlyozására is különös figyelmet fordított, „Anyanyelvünk” címmel állandó rovatot indított, a helyes magyarság szabályainak a mindennapi életben történő alkalmazásáért.

Petrik Béla kijelentette: – Dsida költészetét, ahogyan életét is a magyarság és az erdélyi kisebbségi lét tudata, s a szülői házból örökölt katolicizmusának hármasa határozta meg.
Úgy volt magyar, hogy azzal soha nem hivalkodott s ki nem rekesztett, hogy a nagy európai költői hagyományok folytatója. Úgy volt erdélyi, kisebbségi magyar, hogy barátai között számos román művészt és értelmiségit találhatunk, akikkel együtt dolgozott, s ha kellett szolidaritást vállalt velük, s akinek költészetén nem hivalkodóan, de mindig érezhetően átütött a szülőföldért érzett felelősség és féltés. Ahogy súlyosodott a kisebbségi magyarság helyzete, életművében úgy szaporodtak a magyarságért és Erdélyért érzett, hűséget és aggodalmat felmutató versei, költészetében egyre erősödött a transzilvánizmus eszméje. Mindezeket az 1936-ban írt, de életében nyomtatásban meg nem jelent zsoltár, a Psalmus Hungaricus koronázta meg, amely a „közösségi hűség és történelmi felelősség szigorú erkölcsét” (Csiszér Alajos) állította elénk például.

Petrik kiemelte: – Úgy volt hívő keresztény, hogy közelgő halálát és az elmúlás gondolatát a maga természetességében fogadta el, s önmaga halálára úgy tekintett, mint az örök élet kezdetére: „Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény és rajta kívül minden hiúság.” Ez a biztos Isten hit, a nemzeti hagyományok tisztelete, ugyanakkor az egyetemes emberi értékek vállalása a hátországa annak a költészeti ívnek, amely megújította és új színnel gazdagította Dsida versein keresztül a kereszténység értékein nyugvó magyar költészetet. Életműve ekként ötvözte egységgé a magyarságot a katolicizmussal és az egyetemes emberi értékekkel.

Petrik Béla szerint Dsidáról Magyarország valahogy mindig méltatlanul elfeledkezett. Már a világháború előtt is kimaradtak versei nagy folyóiratainkból, a Nyugat értékrendjébe sem fért bele, egyetlen írását sem közölték, elismeréseket, díjakat számára nem osztottak, a kritika köteteivel nem foglalkozott. Aztán a Romániában kiadott válogatások is mostohán bántak verseivel, a magyarsága mellett hitet tévő, erdélyiségét vagy éppen vallásosságát megvalló versei kimaradtak a kötetekből. Az anyaországban pedig a diktatúra éveiben nem kellett mélyen megélt vallásossága, vállalt magyarsága, és büszkén hordott erdélyi kisebbsége, a hit és a szeretet, a játékosság és a szerelem, a klasszikus és a bravúros mesterségbeli tudás lírája. Iskoláinkban ma is alig tanítjuk őt, legjobbjaink között nem tartjuk számon s nem erősítjük vele sorainkat. Nincs ott sem a példakép Juhász Gyula és Tóth Árpád, Kosztolányi és Babits, de József Attila, Szabó Lőrinc vagy éppen Szilágyi Domokos mellett sem, miközben költészete a legnagyobbak mellett jelölné ki helyét. Egyszer ennek az időnek is véget kell érnie – mondta Petrik Béla.

– „Dürer egyenes ági leszármazottja” (Pécsi Györgyi), a száz éve született Buday György életműve a magyar és az európai kulturális örökség szerves része, amely összeköti az erdélyi, a magyarországi és a nyugati magyarság életét, szellemi teljesítményeit – kezdte méltató sorait Cseke Péter.

Véleménye szerint Buday férfikorának küzdelmes évtizedeiben korszellem-változtató szenvedély tartotta izzásban; művészi hagyatékában a népi kultúra értékvilágának mélységei, a magyar líra klasszikusai és Shakespeare örök igazságokat hordozó alakjai találnak egymásra.
Buday rendhagyó művészi pályájának már az előélete is népmesei fogantatású. Gyermekkorának falujában (Marosgezse) derült ki rajzolás közben, hogy „boszorkányos képességekkel” jött a világra. A „tündéri Erdély” látványától megbabonázottan vázlatfüzettel, ceruzával, pasztellkrétával és vízfestékkel a kezében járta Kolozsvár környékét, Kalotaszeg, Aranyosszék, Marosszék falvait, feljutott a Cenk és a Hargita tetejére. Ezermester székely őseitől örökölt tudását szülővárosának műtermei gazdagítják. Az édesapja által igazgatott kolozsvári múzeum asztalosműhelyében akkoriban ismerkedik meg a majdani dúcok alapanyagával.

Tizenhét éves, amikor édesapjának el kellett hagynia Kolozsvárt. Ő maga a Református Kollégiumban megrendezett tárlatával búcsúzott a fel nem adható várostól, a soha nem feledett Farkas utcától. Kuncz Aladár, Kós Károly és az első erdélyi írónemzedéket, a Tizenegyeket megszervező Jancsó Béla figyelt fel nem mindennapi tehetségére.

Alighanem az impériumváltás okozta megrázkódtatások szolgálnak magyarázatul a Buday fametszeteiből áradó erőteljes drámai hatásra. Angliai számvetésében 1970-ben maga is felidézte, hogy 1924-ben milyen drámaian élte meg Kolozsvár és Erdély kényszerű elhagyását. Szegeden ráadásul azt kellett tapasztalnia, hogy az atyai kívánságra elkezdett jogi tanulmányok drasztikusan kiszakítják a művészetek vonzásköréből. Ez a kétszeres – önmaga számára is megbocsáthatatlan – „hűtlenség” egész életkedvét aláásta. Már közel járt ahhoz, hogy az értelmetlen élet helyett a halált válassza. A művészet iránti sóvárgás azonban erősebbnek bizonyult. Már csak a fametszés technikáját kellett megismernie, hogy a latens módon tovább élő erdélyi emlékképeket maradandó formában keltse új életre.

A méltató beszédében rámutatott: – Elsősorban Jancsó Bélának, Kós Károlynak és Debreczeni Lászlónak köszönhető, hogy az erdélyi közönség rendre tudomást szerzett a Szegedi Kis Kalendárium sorjázó füzeteiről, az 1931-es év legszebb magyar könyve címet elnyerő Boldogasszony búcsúja fametszetsorozatról; az ő közreműködésükkel látott napvilágot 1933-ban Kolozsváron az Arany János balladái, amellyel ugyancsak kiérdemelte a Magyar Bibliopfil Társaság díját, és amelyről ugyancsak mindhárman írtak; ilyen előzmények után Debreczeni Lászlónak már nem volt nehéz megjósolnia Buday világhírnevét, de azt ő sem láthatta előre, hogy a „süllyedő népi élet” jeladására, a Székely népballadák művészi üzenetére az 1937-es párizsi világkiállítás könyvművészeti nagydíja lesz az örökkévalóság sorspecsétes válasza.

Cseke Péter beszédében hangsúlyozta: – Buday szegedi tanulmányévei alatt végig arra készült, hogy mielőbb visszatérjen Erdélybe. „Már nem tart sokáig az én kényszerű »emigrációm« sem” – írta 1932 augusztusában kolozsvári barátjának, Jancsó Bélának. Ám művészi sikerei teljében egyre távolabb került Magyarországtól is. Előbb Róma, aztán London következett. A második világháború kitörésekor Angliában vált a hadihelyzet foglyává. Aki a Times címoldalán megjelent nagyméretű fametszetével – az allegorikus Britanniával – buzdította a szigetország lakóit a nácikkal szembeni ellenállásra. A háború alatt a BBC magyar adásában hallatta hangját, és szervezte az angliai magyar antifasiszta koalíciót. A háború után pedig – a bécsi Collegium Hungaricum mintájára – a londoni magyar kulturális intézetet, amíg Rákosi telefonon haza nem rendelte. Történetesen a Rajk-per idején. Így nemcsak Erdélybe, Magyarországra sem térhetett haza sohasem. Az ’56-os magyar forradalom leverését pedig a trianoninál is nagyobb traumaként élte át: belső emigrációba vonult, csak művészete révén tartotta a kapcsolatot a külvilággal.

Egy London melletti szanatóriumban halt meg, 1990-ben. A szomorú eseményt a magyarországi hírügynökségek meg sem említették, Nagy-Britanniában azonban – ahogy a kései pályatárs, Kass János írja –, „a nagy újságok, a vezető lapok részletesen méltatták sorsát, pályafutását és művészetét. Nem az emigránsról, hanem a zseniális alkotóról írtak. Mert a szigetország a magáénak tudta ezt az Erdélyben, Kolozsváron született, Magyarországról emigrált, s Londonban a második világháborúban is példát mutató magyart.”

Száz éve, 1907-ben született Szatmárnémetiben, de az első világháború végéig Budapesten, illetőleg Beregszászon élt szüleivel. Dsidát kortársai csodagyerekként tartották számon, talán nem véletlenül: első versei 15 éves korában jelentek meg Benedek Elek Cimbora című gyermekújságjában, s több mint ötszáz gyerekkori verse maradt fenn –e gondolatokkal kezdte Dsida Jenő laudációját Petrik Béla. Majd így folytatta: – Érettségizőként Valami fáj című verse miatt az irredentizmus vádjával kicsapták a katolikus gimnáziumból, majd felmentését követően, a kolozsvári jogi karon folytatta tanulmányait. Huszonegy évesen jelent meg első verseskötete, a Leselkedő magány, s még ebben az évben az Erdélyi Helikon folyóirat munkatársává, egy évvel később pedig a Kemény Zsigmond Társaság tagjává választották. 1930-ban alapítója az Erdélyi Fiatalok című főiskolás folyóiratnak, a Pásztortűz szerkesztője, majd egy évvel később az Erdélyi Katolikus Akadémia tagjává, 1933-ban pedig a Pen Club romániai tagozatának magyar szakosztálya főtitkárává választották. Huszonhat évesen látott napvilágot második, életében utolsó verseskötete, a Nagycsütörtök és a római zarándokút élményeit összefoglaló útinaplója. 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh lektora lett, majd 1937-ben megházasodott. 1938. nyarán a betegek szentségének felvétele után, szülei lakásában Kolozsvárott, 31 éves korában, szívburok-gyulladásban maghalt.

– Sűrű élet – mutatott rá Petrik. Mint mondta, jól érezte, sietve kell élnie, kevés idő adatott számára. Fiatalkori önéletrajzában ezt írta: „Most huszonkét éves vagyok, de napról napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a versben, a szépség és a jóság missziójában. Valami lesz belőlem, de még nem tudom: mi.” Mi már tudjuk: „nagyobb költő lett belőle annál, semhogy méricskéljük milyen nagy is volt” (Rónay György), a magyar költészet valójában megkerülhetetlen szigete.

A méltató rámutatott: – Az erdélyi líra második nemzedékének páratlanul kiemelkedő alakja, akihez kivételes nyelvkészség társult – a magyaron kívül nemcsak hét nyelven beszélt, de fordított is –, s szerkesztői munkája során a magyar nyelv tisztaságának és helyességének hangsúlyozására is különös figyelmet fordított, „Anyanyelvünk” címmel állandó rovatot indított, a helyes magyarság szabályainak a mindennapi életben történő alkalmazásáért.

Petrik Béla kijelentette: – Dsida költészetét, ahogyan életét is a magyarság és az erdélyi kisebbségi lét tudata, s a szülői házból örökölt katolicizmusának hármasa határozta meg.
Úgy volt magyar, hogy azzal soha nem hivalkodott s ki nem rekesztett, hogy a nagy európai költői hagyományok folytatója. Úgy volt erdélyi, kisebbségi magyar, hogy barátai között számos román művészt és értelmiségit találhatunk, akikkel együtt dolgozott, s ha kellett szolidaritást vállalt velük, s akinek költészetén nem hivalkodóan, de mindig érezhetően átütött a szülőföldért érzett felelősség és féltés. Ahogy súlyosodott a kisebbségi magyarság helyzete, életművében úgy szaporodtak a magyarságért és Erdélyért érzett, hűséget és aggodalmat felmutató versei, költészetében egyre erősödött a transzilvánizmus eszméje. Mindezeket az 1936-ban írt, de életében nyomtatásban meg nem jelent zsoltár, a Psalmus Hungaricus koronázta meg, amely a „közösségi hűség és történelmi felelősség szigorú erkölcsét” (Csiszér Alajos) állította elénk például.

Petrik kiemelte: – Úgy volt hívő keresztény, hogy közelgő halálát és az elmúlás gondolatát a maga természetességében fogadta el, s önmaga halálára úgy tekintett, mint az örök élet kezdetére: „Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény és rajta kívül minden hiúság.” Ez a biztos Isten hit, a nemzeti hagyományok tisztelete, ugyanakkor az egyetemes emberi értékek vállalása a hátországa annak a költészeti ívnek, amely megújította és új színnel gazdagította Dsida versein keresztül a kereszténység értékein nyugvó magyar költészetet. Életműve ekként ötvözte egységgé a magyarságot a katolicizmussal és az egyetemes emberi értékekkel.

Petrik Béla szerint Dsidáról Magyarország valahogy mindig méltatlanul elfeledkezett. Már a világháború előtt is kimaradtak versei nagy folyóiratainkból, a Nyugat értékrendjébe sem fért bele, egyetlen írását sem közölték, elismeréseket, díjakat számára nem osztottak, a kritika köteteivel nem foglalkozott. Aztán a Romániában kiadott válogatások is mostohán bántak verseivel, a magyarsága mellett hitet tévő, erdélyiségét vagy éppen vallásosságát megvalló versei kimaradtak a kötetekből. Az anyaországban pedig a diktatúra éveiben nem kellett mélyen megélt vallásossága, vállalt magyarsága, és büszkén hordott erdélyi kisebbsége, a hit és a szeretet, a játékosság és a szerelem, a klasszikus és a bravúros mesterségbeli tudás lírája. Iskoláinkban ma is alig tanítjuk őt, legjobbjaink között nem tartjuk számon s nem erősítjük vele sorainkat. Nincs ott sem a példakép Juhász Gyula és Tóth Árpád, Kosztolányi és Babits, de József Attila, Szabó Lőrinc vagy éppen Szilágyi Domokos mellett sem, miközben költészete a legnagyobbak mellett jelölné ki helyét. Egyszer ennek az időnek is véget kell érnie – mondta Petrik Béla.

– „Dürer egyenes ági leszármazottja” (Pécsi Györgyi), a száz éve született Buday György életműve a magyar és az európai kulturális örökség szerves része, amely összeköti az erdélyi, a magyarországi és a nyugati magyarság életét, szellemi teljesítményeit – kezdte méltató sorait Cseke Péter.

Véleménye szerint Buday férfikorának küzdelmes évtizedeiben korszellem-változtató szenvedély tartotta izzásban; művészi hagyatékában a népi kultúra értékvilágának mélységei, a magyar líra klasszikusai és Shakespeare örök igazságokat hordozó alakjai találnak egymásra.
Buday rendhagyó művészi pályájának már az előélete is népmesei fogantatású. Gyermekkorának falujában (Marosgezse) derült ki rajzolás közben, hogy „boszorkányos képességekkel” jött a világra. A „tündéri Erdély” látványától megbabonázottan vázlatfüzettel, ceruzával, pasztellkrétával és vízfestékkel a kezében járta Kolozsvár környékét, Kalotaszeg, Aranyosszék, Marosszék falvait, feljutott a Cenk és a Hargita tetejére. Ezermester székely őseitől örökölt tudását szülővárosának műtermei gazdagítják. Az édesapja által igazgatott kolozsvári múzeum asztalosműhelyében akkoriban ismerkedik meg a majdani dúcok alapanyagával.

Tizenhét éves, amikor édesapjának el kellett hagynia Kolozsvárt. Ő maga a Református Kollégiumban megrendezett tárlatával búcsúzott a fel nem adható várostól, a soha nem feledett Farkas utcától. Kuncz Aladár, Kós Károly és az első erdélyi írónemzedéket, a Tizenegyeket megszervező Jancsó Béla figyelt fel nem mindennapi tehetségére.

Alighanem az impériumváltás okozta megrázkódtatások szolgálnak magyarázatul a Buday fametszeteiből áradó erőteljes drámai hatásra. Angliai számvetésében 1970-ben maga is felidézte, hogy 1924-ben milyen drámaian élte meg Kolozsvár és Erdély kényszerű elhagyását. Szegeden ráadásul azt kellett tapasztalnia, hogy az atyai kívánságra elkezdett jogi tanulmányok drasztikusan kiszakítják a művészetek vonzásköréből. Ez a kétszeres – önmaga számára is megbocsáthatatlan – „hűtlenség” egész életkedvét aláásta. Már közel járt ahhoz, hogy az értelmetlen élet helyett a halált válassza. A művészet iránti sóvárgás azonban erősebbnek bizonyult. Már csak a fametszés technikáját kellett megismernie, hogy a latens módon tovább élő erdélyi emlékképeket maradandó formában keltse új életre.

A méltató beszédében rámutatott: – Elsősorban Jancsó Bélának, Kós Károlynak és Debreczeni Lászlónak köszönhető, hogy az erdélyi közönség rendre tudomást szerzett a Szegedi Kis Kalendárium sorjázó füzeteiről, az 1931-es év legszebb magyar könyve címet elnyerő Boldogasszony búcsúja fametszetsorozatról; az ő közreműködésükkel látott napvilágot 1933-ban Kolozsváron az Arany János balladái, amellyel ugyancsak kiérdemelte a Magyar Bibliopfil Társaság díját, és amelyről ugyancsak mindhárman írtak; ilyen előzmények után Debreczeni Lászlónak már nem volt nehéz megjósolnia Buday világhírnevét, de azt ő sem láthatta előre, hogy a „süllyedő népi élet” jeladására, a Székely népballadák művészi üzenetére az 1937-es párizsi világkiállítás könyvművészeti nagydíja lesz az örökkévalóság sorspecsétes válasza.

Cseke Péter beszédében hangsúlyozta: – Buday szegedi tanulmányévei alatt végig arra készült, hogy mielőbb visszatérjen Erdélybe. „Már nem tart sokáig az én kényszerű »emigrációm« sem” – írta 1932 augusztusában kolozsvári barátjának, Jancsó Bélának. Ám művészi sikerei teljében egyre távolabb került Magyarországtól is. Előbb Róma, aztán London következett. A második világháború kitörésekor Angliában vált a hadihelyzet foglyává. Aki a Times címoldalán megjelent nagyméretű fametszetével – az allegorikus Britanniával – buzdította a szigetország lakóit a nácikkal szembeni ellenállásra. A háború alatt a BBC magyar adásában hallatta hangját, és szervezte az angliai magyar antifasiszta koalíciót. A háború után pedig – a bécsi Collegium Hungaricum mintájára – a londoni magyar kulturális intézetet, amíg Rákosi telefonon haza nem rendelte. Történetesen a Rajk-per idején. Így nemcsak Erdélybe, Magyarországra sem térhetett haza sohasem. Az ’56-os magyar forradalom leverését pedig a trianoninál is nagyobb traumaként élte át: belső emigrációba vonult, csak művészete révén tartotta a kapcsolatot a külvilággal.

Egy London melletti szanatóriumban halt meg, 1990-ben. A szomorú eseményt a magyarországi hírügynökségek meg sem említették, Nagy-Britanniában azonban – ahogy a kései pályatárs, Kass János írja –, „a nagy újságok, a vezető lapok részletesen méltatták sorsát, pályafutását és művészetét. Nem az emigránsról, hanem a zseniális alkotóról írtak. Mert a szigetország a magáénak tudta ezt az Erdélyben, Kolozsváron született, Magyarországról emigrált, s Londonban a második világháborúban is példát mutató magyart.”

Frigyesy Ágnes - HunHír.Hu

A Beatrice zenekar feldolgozta a Psalmus Hungaricus című verset. Innen letölthető: http://hunhir.hu/hagyomany/zene/zip/nagyfero.zip

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés