Lehetetlen nem meghallani azokat a partvonalról érkező hangokat, amelyek a Szerbiához tartozó, ám nyolc éve ENSZ-közigazgatás alatt álló tartomány, Koszovó jövendő státusa körüli huzavonát kísérik. A "kísérőzene" oka, hogy a II. világháború utáni európai történelemben precedenst jelenthet a nemzetközi jog egy alanyának, jelen esetben Szerbiának a megcsonkítása, a szerbek által nemzetük és kultúrájuk bölcsőjének tekintett déli tartomány (vagy egy részének) elszakadása.
A múltból érdemes tudni, hogy Koszovó területén eredetileg, a Krisztus előtti 2. évezredtől kezdve, az illír népcsoportba tartozó dardanusok, az albánok ősei éltek. A vidék i.e. 75-ben római, majd az i.sz. IV. századtól kezdve bizánci uralom alá került. Szlávok a VII. században telepedtek meg Koszovó területén, amely a XII. század végén a szerb fejedelemség része lett. Az Oszmán Birodalom hadai ellen vívott 1389. júniusi rigómezői csata azonban megpecsételte a középkori szerb állam sorsát: a térség török uralom alá került.
A következő évszázadokban több tízezer szerb hagyta el Koszovót, ahol ezáltal többségbe jutottak a hódoltság alatt zömmel iszlám hitre tért albánok. Az "Európa beteg embere" ellen 1912-ben kirobbant Balkán-háború nyomán a területet Szerbia foglalta el, majd a háborút lezáró béketárgyalásokon - az Osztrák-Magyar Monarchia ellenállását legyőzve, London és Párizs támogatásával - sikerült elérnie, hogy a többséget alkotó albán népesség akarata ellenére a vidék ismét Szerbia része legyen.
A két világháború között a koszovói albánok nem rendelkeztek kisebbségi jogokkal, Belgrád pedig szerbek betelepítésével próbálta módosítani az etnikai arányokat. 1945 után népességrobbanás ment végbe az albánok körében: 1981-ben a koszovói lakosság 80, tíz évvel később pedig már 90 százalékát ők tették ki. Közrejátszott ebben az is, hogy a 80-as évek közepén megindult a szerb lakosság tömeges elvándorlása a Jugoszlávia legfejletlenebb, elmaradott vidékét képező tartományból.
A nemzetközi közösség, jobban mondva a nagyhatalmak (ide értve az Egyesült Államok és Oroszország mellett az Európai Uniót is) komoly dilemmával néznek szembe. Egyfelől ott van az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozata, amely kimondja: a koszovói rendezés során tekintetbe kell venni Jugoszlávia (jogutódként Szerbia) meg a térségbeli többi ország szuverenitását és területi épségét. Másfelől a dokumentum tényleges autonómiát irányoz elő a tartomány számára Jugoszlávián (Szerbián) belül. Vagyis a terület - habár Szerbia nemzetközi határain belül marad - nem kormányozható többé Belgrádból.
A lakossági arányok 1999 óta még inkább felborultak: a 2,1 milliós népességen belül a szerbek ma már legföljebb 80 ezret tesznek ki. Vagyis adott egy elsöprő többségben albánok lakta régió Szerbiában, amely már 1913-ban is Albániához akart tartozni, ám majdnem kilenc évtizeden át Belgrád fennhatósága alatt létezett. A NATO 1999 tavaszán végrehajtott katonai csapásai nyomán azután megszűnt a szerb közigazgatás és katonai-rendőri hatalom, és az albánok úgy érzik: eljött az ideje, hogy jogilag is elszakadjanak a gyűlölt Szerbiától. Számukra - miként vezetőik is hangoztatják - csak a függetlenség lehet a huzavona megoldása, amint azt a (Belgrád és Moszkva által elutasított) Ahtisaari-terv is előirányozta, bizonyos feltételekkel és megszorításokkal.
A nemzetközi közösség egyelőre tanácstalanul figyeli a kötélhúzást. Az államok túlnyomó többségét hidegen hagyja szerbek és albánok perlekedése, a gazdasági jelentőséggel nem bíró kicsiny és szegény tartomány sorsa. Van azonban két kormány, amely igen érdekesen viselkedik - feltehetően éppen amiatt, mert országuk területén is jelentős lélekszámú kisebbség él.
Szlovákiáról és Romániáról van szó; az egyikben 550 ezer, a másikban 1,5 millió magyar él, köszönhetően az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződéseknek. A magyar kisebbség pártjai, illetve bizonyos körei évek óta napirenden tartják az autonómia gondolatát, amelyről azonban sem a pozsonyi, sem a bukaresti kormány nem akar hallani - tárgyalni meg aztán végképp nem.
A felvidéki magyarság politikai szervezete, a Magyar Koalíció Pártja folyamatosan beszél az önkormányzatiság elvének érvényesítéséről, amely a gyanakvó szlovák értelmezés szerint egyenlő az autonómiával - noha az MKP 1998-ban kötelezte magát arra, hogy sem az autonómia, sem a Beneą-dekrétumok kérdését nem veti föl.
Pár hónappal ezelőtt lépett színre Bósza János vállalkozó, aki külön mozgalmat alapított Dél-Fölvidéki Önrendelkezés névvel. Habár ettől a felvidéki magyarok pártja, az MKP elhatárolódott, az autonómia valószínűleg nagyobb hangsúlyt fog kapni a párt politizálásában, amióta tavasszal Csáky Pál személyében (a Frankfurter Allgemeine Zeitung megfogalmazása szerint) "konfliktuskeresőbb irányzat" kerekedett felül az MKP-ban. Mint Berényi József alelnök közölte, a párt a jövőre esedékes programalkotó közgyűlésen ismerteti majd az autonómiával kapcsolatos elképzelését
Pozsonyból tavasz óta más sem hallatszik Koszovó kapcsán - ezt a szlovák diplomácia nemcsak a szerb, de más vendégpolitikusok előtt is leszögezi -, mint az, hogy a tartomány nem válhat függetlenné, jövője csakis Szerbia határain belül képzelhető el. A szajkószerűen ismételt pozsonyi álláspont mögül külföldi megfigyelők egyértelműen kihallani vélik azt az aggodalmat, hogy Koszovó elszakadása példát és bátorítást jelenthet a felvidéki magyarságnak, amely Szlovákia lakosságának 10 százalékát teszi ki. Egyes körzetekben, így a Csallóközben azonban a 70-80 százalékot is eléri a magyar nemzetiségűek aránya.
Románia esetében kifinomultabb játék körvonalazódik. Koszovó kapcsán Bukarest ellenzi a függetlenséget és a határok megváltoztatását, és további párbeszédet sürget Belgrád és Pristina között. A romániai magyarság viszont vitaalapnak tekinti az Ahtisaari-tervet. Mint Toró T. Tibor RMDSZ-képviselő júliusban Tusnádfürdőn kijelentette: a tervnek vannak olyan elemei (például a különleges státusú önkormányzatok létrehozása), amelyekre az erdélyi magyarság is hivatkozhat.
Az RMDSZ, illetve más erdélyi magyar szervezetek 1989 óta 12 tervezetet dolgoztak ki a magyarság autonómiájára vonatkozóan, ezek közül csak öt került a bukaresti parlament elé. Szakértők két autonómia-időszakról beszélnek: az első 1992-95 között volt, a másik pedig 2003 óta tart. A kettő közötti "holtidőben" mély csend honolt, amit megfigyelők azzal magyaráznak: az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásának (1996-ban) az volt az ára, hogy a párt háttérbe szorítja az autonómia-követeléseket; cserében a román politikai elit hajlandó kisebbségi jogokat biztosítani. Ez meg is történt.
A 2000-ben újból kormányzati pozícióba került RMDSZ kidolgozta a kisebbségi törvény tervezetét (benne az ötödik autonómiatervezettel), amely a kormány jóváhagyása után a parlament elé került - azóta is a házbizottságokban "parkol". Elfogadását főleg a demokrata párt és az államfő akadályozta. Ezért orrol az RMDSZ annyira Traian Basescura és az őt támogató demokratákra.
Basescu elnök érzi az esetleges koszovói precedens képezte veszélyt. Ezért augusztusban látványos mosolyoffenzívát kezdett Székelyföldön, és a játszmával két legyet akar ütni egy csapásra. Egyfelől összeugratná a mérsékelt RMDSZ-t és a keményebb nemzetieket (MPSZ, EMNT), hogy megossza és ezáltal gyengítse az erdélyi magyarság politikai képviseletét. Ha egy helyett kettő vagy akár három magyar párt indulna a jövő őszi romániai választásokon, az nyilvánvalóan a szavazatok szétforgácsolódását eredményezné, alkalmasint azzal a végzetes eredménnyel, hogy egyikük sem jutna be a bukaresti parlamentbe.
Basescu ezzel párhuzamosan nem győzött hízelegni a székelyeknek, agyba-főbe dicsérve Háromszék gyönyörű tájait, az ott élő székelyek meleg vendégszeretetét. (Hargita és Kovászna megyében a helyi lakosság 85, illetve 74 százaléka magyar.) Ígéretekben sem volt hiány az államfő csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi látogatásán. Hogy ezekből mi valósul meg, az a jövő titka. Az viszont legalábbis gyanús egybeesésnek tűnik, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen alig két héttel Basescu székelyföldi látogatása után magyar és német nyelvű táblák jelentek meg. Olyan táblák, amelyekhez hasonlóknak tavaly novemberi kihelyezése után az egyetem (román többségű) szenátusa leváltotta a táblákat kiszögező két magyar adjunktust. Az indoklás szerint az oktatók "az etnikumok közötti ellenséges magatartásra és az Európai Unió ellen bujtogattak".
Az elnöki offenzíva és a váratlan kolozsvári engedékenység mindenesetre gyanakvással tölti el a megfigyelőket. Sokan attól tartanak: az egész csak azt célozza, hogy kiverje a magyarok fejéből a területi autonómia (önrendelkezés) veszedelmes eszméjét, amely a koszovói huzavona bármilyen megoldása nyomán feltehetően még erőteljesebben fog megfogalmazódni az erdélyi magyarok körében.
Dorogman László (MTI)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés