Azt mindenki tudta az őszi események után, hogy az idei sziget egészen más kell, hogy legyen, mint az előzőek. Többen jöttek el most, mint bármikor, az időjárás is megkímélte idén először a résztvevőket. Csakhogy most mindenki csöndesebb, komorabb, töprengőbb. Szaporodott a zászlóerdő a koncerteken, de még több a szülő, nagyszülő, aki a gyerekek, unokák hatására látogat a szigetre, másképp lengenek a nemzeti lobogók, mint akárcsak egy éve, amikor még a csodában reménykedtek sokan. Idén a szervezők is élesebben, keserűbben fogalmaznak, mint valaha: azt mondják, ma a magyarok, mint szubkultúra, élnek a saját hazájukban, s ez meg itt, mutatnak körbe a Csattogó-völgyön, egy rezervátum. Csakhogy táguló rezervátum, mert sokkal többen jöttek el, mint tavaly. Két éve még nagyon fontos volt, hogy a külvilágnak, a széles nyilvánosságnak is megfeleljen a kép, amit a szigetről bárki kialakíthat magának, most a szervezők is, a résztvevők is már csak maguknak, és az egyre kétségbe ejtőbb magyar valóság kihívásainak akarnak megfelelni. És ez hosszútávon nem feltétlenül visszalépés a kilencvenes évek jobboldali karanténjába. Akkor sem, ha a tavalyi sajtóklub résztvevői közt sokan már nincsenek itt. Eljöttek viszont a „táguló rezervátum” lassan körvonalazodó, saját „médiabirodalmának” javarészt fiatal képviselői: többek közt a Magyar Jelen, a Szent Korona Rádió és a Kárpátia című lap szerkesztői, akik egybehangzóan állítják: van értelme létrehozni ezt a fajta harmadik nyilvánosságot, és megvannak az eszközeik ahhoz, hogy egyre nagyobb közönséget vonzzanak magukhoz. Vita csak abban a tekintetben alakult ki a résztvevők között, érdemes-e párbeszédet folytatni más politikai elkötelezettségűekkel, más értékrendszerűekkel, illetve más érdekkörhöz tartozó emberekkel. A kérdést egy Huns not dead feliratú pólót viselő résztvevő vetette fel, aki mint mondta, azt tapasztalta, hogy vannak jószándékú, nyitott, érdeklődő emberek a másik oldalon is, akik azonban nem értik a jobboldal gondolkodásmódját, terminológiáját, nincsenek tisztában elhallgatott, hamisan interpretált tényekkel, pedig szeretnének sok mindent megérteni. Szerinte az ilyen emberekkel érdemes elbeszélgetni, mert ha kis dolgokban is, de gyakran formálhatók. Toroczkai László, a Magyar Jelen főszerkesztője ellenpéldaként azt hozta fel, hogy a Fidesz kormányzása idején sokféle módon próbálta megnyerni a nemzeti gondolatoknak, közös magyar érdekeknek a baloldali értelmiséget és a sajtó egyes meghatározónak tartott képviselőit, de túl naívak voltak, és semmiféle eredményt nem értek el. Számomra ez a beszélgetés igazából itt kezdődött volna, csakhogy már éppen vége volt, hangolt a Magozott Cseresznye, hogy a Tenkes kapitánya című dallal idén is megemlékezzen az egy éve elhunyt Zenthe Ferencről, valamint, hogy egy másik, az úttörő-dal parafrázisával kiossza a megérdemelt piros lapot „ Gyurcsányinak” és az MSZP-nek, miként a korábbi napokon tette ugyanezt az Egészséges Fejbőr és az Oi-kor is. Aki rettentően agresszív zenékre, szövegekre számítana a fenti együttesnevek olvastán, az nagyot csalódott volna pénteken, ha meghallja az Oi-kor komótos, dallamos számait. A húsz esztendő alatt a Fejbőr is sokat szelídült. Nagyobb igyekezetet a békességre azért egy nemzeti rockzenekartól nemigen lehet elvárni. És szebb, invenciózusabb, népzenei ihletésű rockkompozíciót sem annál a dalnál, amelyet egy 1993-ban Kecskeméten agyonvert tizenhét éves fiú emlékére írtak, s amelyet most az olaszliszkai lincselés újra aktuálissá tett. Az is majd kiderül, hogy végső esetben hányan férnek el a háromezer-háromezerötszáz férőhelyesre becsült cirkuszi sátor alatt, ugyanis az elmúlt két napon is telt ház volt, pedig a legnagyobb tömeget vonzó Kárpátia még nem lépett színpadra.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés