Sok mindenhez nem értek, néhány dolog viszont már dereng.

 Nem értek az adók ingatáncához, az ágyszámok elosztásához, a vizitdíjak jogosságához. Fogalmam sincs az alkotmánybírák alkalmasságáról, a rendőrök erkölcséről, tájékozatlannak érzem magam az árpádsávok tisztasága körül, és kellemetlen az "alultápláltságom" ügynökeink meg tartótisztjeik viszonyát illetően. Van azonban néhány ügy, amiben sajnos megalapozott a gyanúm.

 Idestova fél évszázada kiszakadtam a főváros "kultúrájából", s azóta vidékről nézem az életet, zuhantában élem papságomat.

 Úgy tűnik, ennyi kellett a "noviciátusomhoz", hogy tisztábban lássak. A kereszténység az Eszme egyfajta ejtőernyőzése, vagyis az Ige megtestesülése az adott kultúrában.

 Társaimmal tanulmányaink végeztével és pappá szentelve "kiugrottunk a gépből", pontosabban nekiugrottunk a munkának, csakhogy zavar állt be. A "Föld" nem közeledett, hanem egyre inkább száguldó mozgással távolodott, elbizonytalanítva a megtestesülés célpontját. Radnóti repülőjének még "térkép" volt a táj, mára ugyanaz csak gyepű, megtűzdelve emléktáblákkal.

 Mifelénk gyakorlatilag megszűnt a magyar falu. Elment a postás, elment a bakter, a boltos és az orvos, el az érettségiző és el a tanítója. Feladta a vállalkozó, de megmaradt a templom beázó tetejével és az elárvult parókia. Agonizál a "szülészet". Marcaliban volt idő, amikor elfekvőnek használták, ma nem tudom, hol tartanak. A legtöbb művelődési házat bezárták, és szenvednek a könyvtárak is. Félig eladták a somogysárdi ménest, pontosabban elúsztak a legelők, szélnek eresztették a lovászokat, a maradék ló meg éhezik, s valószínűleg arról álmodik, hogy egy következő tüntetés előtt neki is jut harapnivaló. A Dráva mentén elfogytak a felszedhető sínek meg az ellopható táblák.

 Az iskolák még a vakáció előtt elcsendesednek, hiszen a legöregebb legény sem emlékszik, mikor volt az utolsó lagzi. Az Arany János korabeli "aprónép" már csak a régi képeken észlelhető. Ma az intelem így szól: "Ha valahol takaros, új házat látsz, tanulj hollandul, de siess, mert nyakadon a kínaiak!" Néhány éve két nagy városunkba, Kaposvárra és Nagykanizsára meghívtam az illetékes rendőrparancsnokokat, tanítsák papjaimat, akik néha mint bájos "teológiai elefántok" mozognak törékeny, omladozó környezetükben. A két rendőrtiszt elszántan állította: az összes szórakozóhelyre megérkezett a kábítószer, de ők tehetetlenek. A hír hallatára elgondolkodtam, lám, lám! Egy szabad országban nem kell érte utcára vonulni, házhoz jön a halál. Papjaim persze bíznak tudós jegyzeteikben, meg talán az őrangyalaikban. Kellő számú munkatárs ugyanis nincs, hiszen sem a kántorokat, sem a káplánokat nem tudjuk fizetni - akik birtokainkat átvették, az árukat rég eltapsolták. Aztán elfogytak a halottak is, és rájövünk, nincs mit folytatni, kezdődik Jézus Krisztus egyházának "zöldmezős" beruházása, szigorúan "magántőkéből", hiszen etikaoktatás nélkül, médiajelenlét híján jobban elzártak minket a társadalomtól, mint a diktatúra "legszebb" éveiben. Ebben a helyzetben elvárják tőlünk, hogy "papoljunk" úgy, mint régen, amikor sokan ezért egy életre megutáltak. Sikerült is már néhány fiatalunkat megtéveszteni, akik - szerencsére tőlünk távol - latinul celebrálnak, újból háttal miséznek, és gyűjtik az ódon, csipkés papi ruhákat. Amikor ezen elvárásokkal szembeszállva szólok a ma emberéhez, mai nyelven, elszörnyülködnek, hogy politizálok... Ezek után mit tegyek?

 Ha az országos pusztulásban elnémulok, megöl a lelkiismeretem. Ha beszélek, a fenyegető levelekkel megtelik a levelesládám. A mieink közben szorgalmasan hallgatnak, talán félnek - úgy, mint régen...

 Ezek után csoda-e, hogy megörültem Csoóri Sándor levelének? Azt írta, amit nekem kellett volna. Áldja meg érte mindnyájunk Istene!

(-et-)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés