– Három dolgot kell megkülönböztetnünk, mert mindig összekeverik – kezdjük beszélgetésünket Bartók Béla úti otthonában –, más a hadifogság, más a Malenkij robot és a Gulág. A hadifoglyok fegyverrel a kezükben estek fogságba, őket lefegyverezték és kivitték a különböző lágerekbe. A Malenkij robotba került embereket egyszerűen összefogdosták az utcán és elvitték őket munkára. Azt hazudták, néhány napra viszik el őket, de három év múlva sem tértek haza. A Gulágra a megszálló szovjet hadsereg budapesti hadbírósága által nyolc, tíz, tizenöt, húsz évre, elítéltek kerültek. A Gulag szovjet „találmány”. 1952-ben körülbelül három és fél millió politikai foglyot tartottak számon a Szovjetunióban, mintegy hétezret Gulág-lágerben.

– Hány magyar politikai fogoly került a Gulágra?

– Körülbelül harminckétezret ítéltek el, közülük 26 és félezren meghaltak. Tiszteletükre állítottunk emlékművet Budapesten, a Honvéd téren. Körülbelül hat-hétezren tértünk csak haza. Sajnos már talán ezren sem vagyunk életben. 1955. novemberében tértem haza. A kőkeresztet minden év október egyik szombatján megkoszorúzzuk, a rendszerváltozás óta. A kommunista időkben persze nem lehetett, teljesen megbélyegzett emberek voltunk.

Kint összeállítottuk a túlélés négy szabályát. Többször elmondtam: jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?

– Placid atyának is van humora. Nélküle nem élhették volna túl a borzalmakat.

– Nem ám! A szovjeteknek a „mindjárt” hónapokat, esetleg éveket jelentett. Szeptember 24-én írtuk alá, hogy hazajöhetünk, ám csak november 25-én értünk haza. Csak túléltük a borzalmakat, nem voltunk vértanúk, sem hősök...
– Dehogynem.
– Karácsonykor vittek el, a marhavagonban nem tudtunk felállni, csak görnyedeztünk. Öt órakor értünk Munkácsra. Épp harangoztak a szentmisére. Hárman összenéztünk, és elmondtuk a Szentolvasó egyik tizedét: „Akit te szent Szűz épp a mai napon hoztál a világra.” Szentül hittük, hogy a jövő karácsonyt már odahaza töltjük, de tíz esztendő kellett hozzá. Végtelenül naivak voltunk.
A letartóztatásom éjszaka történt. Négy óra után értünk az Andrássy út 60-ba, leültettek. Mellettem egy rendőr állt, civilben, géppisztollyal. Hat óra után szóltam neki, engedjen el, misézek a Bazilikában, majd hét órára visszajövök. Persze nem engedett el. Rettentően naivak voltunk.
– Bűntelen volt…
– Engem a szovjet törvénykönyv 58-as paragrafusának 2. pontjára hivatkozva „antibolsevista propagandáért” ítéltek el. Még csak tiltakozni sem tudtam ellene. A háború alatt lelkipásztori munkát végeztem, tábori lelkész is voltam, természetes, hogy nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat. A „terrorcselekmény” és az „összeesküvés” vádja azonban nem volt igazságos. De, antibolsevista propagandát űztem, édes jó Istenkém.

– Hogyan szólt a túlélés első „szabálya” a Gulágon?
– Az első törvény: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert egyre gyengébbek leszünk. A holokauszt-szenvedők hirdetik: a koncentrációs tábor volt az igazi szenvedés, a Gulág csupán „turistautat” jelentett a Szovjetunióba. Ezt cáfolom, az emberek 75,3 százalék nem hal meg egy szimpla „turistaúton”.

– Megdöbbenve olvastam, hogy a Gulágra cipő nélkül érkezett...
– Ellopták útközben. Mínusz 46 fokban érkeztünk meg.
– Csoda, hogy túlélte.
– Semmi baja a lábamnak, semmi fagyás rajta. De akkor bőgtem, mint egy gyermek. Higgye el, olyan érzés volt, mintha parázson álltam volna.
– Mikor kapott cipőt?
– A lágerban adtak egy fatalpú cipőféleséget. Majd később a katonaságtól kiszuperált cipőket kaptuk meg.
– Hogy szólt a túlélés következő szabálya?
– Mint fentebb említettem, az első szabály szerint: A szenvedés elviseléséhez minden erőnkre szükség van. Gyakorlatilag nem engedtük, hogy valamelyikünk panaszkodjék. Ha elégedetlenkedett valaki, arra kértük, beszéljen a szakmájáról! Ilyenkor tudta, rossz fát tett a tűzre. A második szabály tehát: a szenvedés elkerülhetetlen, de az élet apró örömeit észre kell vennünk!     Nemegyszer a fejemhez vágták, micsoda öröm lehetett a Gulágon!
– Milyen apró örömökkel találkozott Placid atya?
– Tavasszal például marharépát egyeltünk, a picikéket pedig nekünk adták. Ha a káposztalevesbe két kis répa került, micsoda örömöt jelentett! Vagy más példa. Örökké motoztak bennünket. De ha a katona elfelejtette levenni a fejemről a vattasapkát, nem fáztam meg. Minden apró örömöt észrevettünk, hogy túléljük valahogy a borzalmakat.
– Mi volt a harmadik és negyedik szabály?
– A politikai fogoly mindig ártatlannak véli magát. El kellett felejtenünk az ártatlan és gazember fogalompárt, inkább a kicsi és gyönge, nagy és erős fogalmakkal azonosultunk. Amikor minket elítélt a hadbíróság, ők voltak az erősek,         a győztesek, mi pedig a senkik, a vesztesek. Mindig mondtam a fogolytársaimnak, ha erdőn járunk egy csapáson, mi sem nézünk a talpunk alá, hogy eltapossuk-e a hangyát? Hisz az olyan kicsike. De, ha nem értünk egyet azzal, hogy mi „hangyák” vagyunk velük szemben, akkor ebben a helyzetben és körülmények között meg kell mutatnunk, hogy különbek, értékesebbek, nemesebbek vagyunk náluk. Ez mozgósította bennünk az energiákat. Hisz abban a helyzetben az rúgott belénk, aki épp akart. Én például a 876-os számú népellenség voltam.
A negyedik szabály a valláshoz kötődött: Akinek van hová kapaszkodnia, könnyebb elviselnie a szenvedést. Mi hívő emberek a Jóistenbe, a mindenható Istenbe kapaszkodtunk. És rájöttünk: a Jóisten is akarja a túlélésünket. Az Úristen segített az ötleteivel. Például egy olasz jezsuitát „rendelt” mellém, aki elmondta: a rendkívüli helyzetben a szentmiséhez nem kell kiérlelt bor, elég a szőlőlé is. A kaukázusi fogolytársaim mindig kaptak szőlőt a csomagban, ha egy szemet kinyomtam, máris tudtam áldozni.
– Mindennap misézett?
– Minden éjszaka. Kettő és három között hason fekve, a felső     priccsen – elzavarva a poloskákat – miséztem. Másnap áldoztattam a fogolytársaimat. Egyszer az egyik brigádtagom, nem fogadta el a kenyeret. Másnap se, harmadnap sem fogadta el. Akkor már fellázadt a lelkiismeretem és odamentem hozzá: – Te pajtás, öngyilkos akarsz lenni? Nem élhetsz csupán káposztalevessel és zabkásával. Nekünk a kenyér életfontosságú eledel. Erre ő azt válaszolta: – Hithű zsidó vagyok, a Moszkvai Izraelita Hitközségtől kapok maceszt. A Jom Kippur ünnepe előtt hat héttel ők nem esznek kovászos kenyeret. – Pajtás, nem írnál a hitközségnek, nekem is szükségem lenne egy kis maceszre! Két kiló maceszt kaptam. Egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió lágerében a Moszkvai Izraelita Hitközség maceszával misézik. Ez csak az Úristen csodája lehetett!
– Megható élményt jelenthetett: a reverendát hosszabb ideig viselni...
– Abban tartóztattak le, nem volt más ruhám. Amikor Budapestről Sopronkőhidára vittek, még reverendában álltam a hadbíróság előtt. A Szovjetunióba szállítás közben, Tatabánya környékén, orosz katonák vették le rólam a marhavagon közepén. Fekete sapkát készítettek belőle. Helyette kaptam egy rongyos pufajkát.
– Mit érzett ekkor?
– Mindszenty bíborost nagyon tisztelem. Az Emlékiratait németül olvastam először. Majd kipottyant a könnyem, ahogy ő leírta, mit jelentett számára, amikor elvitték Karácsony másnapján Esztergomból az Andrássy út 60-ba, s azonnal letépték róla a reverendáját. Meghatóan írta le, micsoda szívfájdalom, ha egy papi személytől elveszik a reverendát.
Mikor rólam lehúzták a reverendát, nem voltak fennkölt gondolataim. Arra gondoltam: Te jóságos ég, ezeket a katonákat materialistáknak nevelték. Ők azt hiszik, engem ez a reverenda tesz pappá. Pedig én fölszentelt katolikus pap vagyok, s ha a Jóisten hazahoz a ti ölelő karjaitokból, én akkor is fölszentelt katolikus pap leszek, mert nem tudjátok levakarni rólam. Ez a kópé gondolat jutott eszembe.
– Placid atya hazahozott a lágerből egy keresztet. De hogy került egy korpusz a „poklok” közepébe?
– Édeske, az nem kereszt, az feszület, mégpedig egy darab mordóviai nyírfából kifaragott Krisztus-test. Egy Kecskemét melletti tanyáról származó analfabéta fiatalember faragta. Egyszer talált egy darabka vaslemezt, amit három hónapig csiszolt, hogy kése legyen. Közben örökké elásta, nehogy észrevegyék. Majd megrajzoltatta velem a korpuszt, amit négy hónapig készített.
– Találkozhatott különleges emberi sorsokkal…
– Valóban, egyik alkalommal ott állt előttem a munkácsi tiszti főorvos, aki oroszul azt kérdezte: van-e közöttünk magyar? Egyedül voltam. Szemvizsgálatokat végzett a lágerben. Egymás mellett aludtunk a földön, így ismertem meg a sorsát. Beleszeretett egy doktornőbe, a tízparancsolat minden parancsát megszegte volna a kedvéért, annyira imádta. Ám későbbi neje nem akarta őt követni, amikor Kárpátalja újra a Szovjetunióhoz került. Ahhoz, hogy János ott maradhasson, vállalnia kellett a harcos ateista szövetség főtitkárságát. Képzelje el ezt a beszélgetést. Aztán mégis letartóztatták, és megkapta ő is a maga tíz évét. Lelkileg összeomolva mesélte el, hogy a felesége csomagot küldött neki rendszeresen, miközben elvált tőle, és hozzáment az egyik legjobb barátjához, a sebészfőorvoshoz. No, ekkor minden lelkipásztori energiámat elővettem, próbáltam megmagyarázni neki: – Ahogy te harcos ateistává lettél az életedért, neki sem volt könnyű politikai fogoly feleségeként várakozni rád. Ő is az életéért tette. Rengeteget beszélgettünk. Karácsonykor már megáldoztattam. Majd később ő szervezte meg a nők áldoztatását.
– A hívek áldoztatása külön leleményességet kívánt…
– A Jóisten mindig segített. A női rabok között dolgozott Teofila nővér. De valahogy el kellett hozzá juttatnom az áldoztatási ostyát. Egy rabnőtől megkérdeztem, ismeri-e a nővért? – Hogyne ismerné. – Elvinne–e neki egy levelet? – Hogyne vinne! – De ez olyan levél, ha a katona megtalálja, azonnal egye meg! Egy pici papíroson megírtam, hogy másnaptól ezzel a hölggyel küldöm az ostyát. Így is történt. Az Úristen 12 napra megint megoldotta az áldoztatást.
Augusztus 11-én viszont engem vittek el szállítmányban. A hölgyek megtudták, hogy elvisznek. A szállítás előtt a raktárosnő odamutatott egy fához: – Akik ott állnak, gyónni akarnak. Te jóságos ég! Ezt megint az Úristen rendezte. Mit találhattam ki hamarjában? Azt mondtam a parancsnoknak: – Nézze, ott vannak a honfitársaim, engedje meg, hogy elbúcsúzzam tőlük! Ő azt nem engedheti meg – mondta, de fogta magát és elfordult. Értek én a szóból. Abban a pillanatban odamentem hozzájuk, kinyílt a tömeg, majd összezárult. Azt mondtam nekik: – Egyenként nem adhatok feloldozást, de mindenki bánja meg vétkeit, általános feloldozást adok.
– Abban „pokolban” mi rázta meg leginkább?
– Egyszer hat női rabot hoztak az Északi-tenger mellől. Akkor láttam emberi arcokat teljesen kivetkőzve önmagukból. Egyetemi hallgatónők voltak, akik Ukrajnában részt vettek a függetlenségi mozgalomban. 25 éves büntetésüket töltötték: bokájukhoz öt kilós vasgömb hegesztve, kopaszra nyírva. Országutat építtettek velük. Mintha megállt volna az idő.
– Placid atya három éve töltötte a vasmiséjét. Ez is az Úristen csodája?
– Bizonyára.
– Ez hány évet jelent pontosan?
– 65 évet! Ötven az aranymise, hatvan a gyémántmise, 65 év a vasmise.
– Beszélgetésünk idején minden dátumra, névre, eseményre pontosan emlékezett. Ma is hihetetlen energia lakozik önben!
– A lágerban nekem az volt a feladatom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Boldog lehettem, mert rámtalált az életfeladatom. Jelenleg állami, önkormányzati, egyházi iskolákba hívnak, előadásokat tartok. Nemrég az egyik polgári kör meghívásának tettem eleget. Ma ez a hivatásom: mert ha vidáman mesélem is az élményeimet, én azért az Evangéliumot hirdetem.

Frigyesy Ágnes

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés