Mátyás király és a székelység  

2007.6.17. www.commora.hu 

 
Hangsúlyoznunk kell, hogy a székely hadszervezet régi intézmény volt, amelyet 1463-ban Mátyás király írásban rögzített. Ezt az 1473-as rendelet tovább pontosította.

(...) Az 1463-as hadi szabályzatnak abban a részében, amely az erdélyi vármegyék katonai kötelezettségét írta elő, ilyen kifejezésekkel találkozunk: a nemesek hadi szolgálatai, a jobbágyok hadfelkelése, viszont az 1473-as rendelkezés a székelyek hadi népét lovasoknak (primipili) és gyalogosoknak (pedites) nevezi. Azaz az első esetben a feudalizmus két tipikus társadalmi kategóriájáról szól a határozat, a második esetben pedig a székely társadalom sajátos katonai rendjeit említi. Mátyás védelmébe vette a székely katonai rendeket, mert érdekében állt a székelység hadi erejének fenntartása.

Közismert, hogy Mátyás király nevéhez fűződik az állandó hadsereg megteremtése s a haderő újjászervezése úgy, hogy az mégsem járt a régi intézmények megszüntetésével, ellenkezőleg, új életre keltette azokat. Ezért terjedt ki a figyelme a székelyekre. Korábbi feljegyzések szerint Mátyás haderejében 16 000 lovast és ugyanannyi gyalog székelyt tartottak nyilván. Ezek a számok minden bizonnyal túlzók, de azt más forrásokból tudjuk, hogy a székely had Erdély legnagyobb katonai erejét alkotta, s Mátyás csatáiban mindenhol jelen volt.

Ott volt a nyugati hadakozásaiban s még inkább a keleti részeken viselt harcaiban. Így a Ştefan vajda elleni moldvai hadjáratban is 1467-ben. Ennek a hadakozásnak kettős oka volt: az egyik az, hogy a moldvai haderő előzetesen Háromszéket pusztította, s emellett Ştefan felmondta a hűbéri viszonyt Mátyás iránt. A királyi hadsereg az Ojtozi-szoroson nyomult be Moldvába, ott sikeresen haladt előre, de az egyik éjjeli táborozáskor a moldvaiak meglepték a magyarokat, és Mátyást is megsebesítették, ezért ő a hadseregével visszatért Erdélybe. A hadjárat mégis azt eredményezte, hogy Moldva uralkodója újból hűségesküt fogadott Mátyás királynak. Ugyancsak ,,hűtlenség" miatt vezetett hadat 1476 őszén a király nevében Báthory István erdélyi vajda és székely ispán Basarab vajda ellen Havasalföldre.

Az előbb említetteknél sokkal jelentősebb volt a közismert kenyérmezői ütközet, amelyet az Erdélybe betört török ellen vívott a magyar had. A Haszlán Ali bég által vezetett török sereget segítette Vlad Ţepeş is. Az erős ellenséggel a Báthory István vajda és székely ispán vezette erdélyi hadsereg az Alvinc közelében levő Kenyérmezőn ütközött meg 1479. október 13-án. A székelyeket Báthory a balszárnyon helyezte el a magyar nemesi csapatok könnyűlovasságával együtt, a jobbszárnyon a román és a szász csapatok, középen a vajda vasas lovassága s az erdélyi püspöki dandár foglalt állást. A támadást Báthory indította el, s hatalmas csata bontakozott ki, amelyet végül is a csata közben megérkezett Kinizsi Pál nehéz lovasaival az erdélyiek javára döntött el. A véres csatában Báthory hatszor sebesült meg, Kinizsi pedig az első sorban küzdve vezette rohamra katonáit. A régi krónikák szerint mintegy 30 000 török pusztult el a csatatéren, de a mai kutatás 5—6000-re teszi a törökök veszteségét, a magyarokét pedig legalább 3000 főre. A kenyérmezői csatának azért is kiemelkedő jelentősége volt, mert hosszú időre elrettentette a törököt Erdélytől, s elősegítette azt, hogy Magyarország déli határait (Bánság) megerősíthesse. Sajnos, Mátyás királynak 1490. április 6-án bekövetkezett halálával véget ért a török elleni védekezés sikeres korszaka is.

Összegzésül: a Hunyadiak alatt Magyarország belső és külső helyzete megszilárdult, s lendületet vett a civilizáció és a kultúra fejlődése. Bár az ország védelme az adóbevételek jelentősebb részét felemésztette, jutott pénz az építkezésekre és a királyi udvar nyugat-európai rangúra emelésére is. Amint láttuk, mind Hunyadi János, mind Mátyás figyelmet fordított a székelységre, s úgy intézkedtek a hadi rendszerről, hogy a megörökölt székely önigazgatást fenntartották, sőt, törvényekkel megerősítették. Ezért a székely magyarság történeti tudatába Hunyadi János és Mátyás alakja kitörölhetetlenül beivódott.

Az önigazgatási rendszer védelme

Mátyás király halála (1490) után egész Magyarországon elszabadultak azok az erők, amelyeket korábban az erőskezű királynak sikerült féken tartania; a nemesség olyan királyt akart választani, akit kézben tarthat. A főnemesi rend II. Ulászló cseh király mellett állt ki, abban a reményben, hogy még a lengyel trónt is megkapja, s így a három ország együtt képes lesz a Magyarországot fenyegető török veszedelem ellen sikerrel védekezni. (…)

Az öröklött szabadságjogok veszélyeztetése

II. Ulászló gyenge uralkodónak bizonyult, s a főnemesség ezt alaposan kihasználta. Erdélyben például Bánffy Mihály és Bethlen Miklós a maguk számára kezdték behajtani az országgyűlés által megszavazott adót, s különböző törvénytelenségeket is elkövettek, a legtöbbet éppen Báthory István erdélyi vajda és székely ispán, akinek pedig a rendet kellett volna védelmeznie. A történelem furcsa fintorát kell látnunk abban, hogy a kenyérmezői csata egyik hőse most valódi zsarnokként kezdett viselkedni. Igaz lehet több történésznek azon véleménye, miszerint Báthory mindenekelőtt a feltörekvő primori rendet akarta megfékezni. A hét széknek a nemzetgyűlésén megfogalmazott beadványából is ilyenszerű vajdai törekvés derül ki: a vajda ,,főembereinket a szegények közül kiirtani s magokat a szegény székelyeket, mint nemesek jobbágyait, minden szabadságaiktól megfosztani törekszik". Ha elsősorban a primori rendet sújtotta is, a forrásokból mégis az derül ki, hogy a vajda erőszakos intézkedései az egész székelység szabadságjogait veszélyeztették, sőt, megalázták. Amellett, hogy semmibe vette a történelmileg kialakult önigazgatási rendszert és a szabadságjogokat, Báthory valóságos diktatórikus módszerrel fenyegette meg a székelyeket: ,,két feje legyen annak, fenyegetőzött, aki a királyhoz megy panaszra, hogy ha leüttetem az egyiket, maradjon a másik".

A vajda különösen azok ellen indított hajszát, akik a lengyel trónkövetelőt támogatták a királyválasztás idején, mit sem törődve a király korábban kinyilvánított kegyelmével. Egyeseket meg is öletett, házaikat leromboltatta, s a székely ,,fiú-leányokat" saját embereihez erőltette, a családoktól pénzt követelt, ingyenmunkára kényszerítette őket.

A székelyek azonban, a vajda minden fenyegetése ellenére, a királyhoz fordultak segítségért. Megbántott öntudatuk hangja csendül ki amiatt a vajdai vádaskodás miatt, hogy a székelyek semmi hasznot nem hajtanak, s nem szolgálják a királyt; az uralkodóhoz intézett beadványukban ezeket írták: máshol sok pénzért őrzik az országot, s mégsem sikerült megvédeni a pusztításoktól, mi ,,minden pénz-segedelem nélkül, sok atyánkfiának fogságba jutásával s vérünk bő omlásával mindeddig épen (megvédtük). Ezenkívül, midőn a boldogult királyok bennünket felszólítottak, minden hadjáratban és táborozáson ott voltunk az ország védelmére, s a mi őseink vére különböző országokban, tudniillik Moldvában, Havasalföldön, Rácz-, Török-, Horvát- és Bolgárországban bőven omlott és a mi vérünkkel patakok folydogáltak, tagjainkból és csontjainkból pedig halmokat hánytak..."

És ez nem üres hencegés, hanem történeti valóság volt. Végül a király, meghallgatva a székelyek panaszát, Báthorytól elvette a székely ispánságot. Ezek után Ulászló 1493-ban egyszerre két vajdát küldött Erdélybe, a főlovászmesterét, Losonczy Lászlót és főkamarását, Bélteki-Drágffy Bertalant. Azonban Erdély belső konfliktusát ez az intézkedés sem oldotta meg, mert a két vajda vetélkedése tovább növelte a belső zavart és feszültséget; a közügyekkel sem foglalkoztak. Később a két vajda helyére Szentgyörgyi Péter került, de a belső zavaros helyzet tovább folytatódott. Erdély s benne a székelység úgy érezte, hogy a király és a vajdák is magukra hagyták. Érthető, hogy mind a vármegyék, mind a szász és székely közösségek az önvédelem erősítésére gondoltak.

Az 1505. évi udvarhelyi nemzetgyűlés

A székely önkormányzat talán sohasem volt annyira tevékeny, mint ezekben a feszültség- teli években. A 16. század elején egymás után két évben, 1505-ben és 1506-ban is nemzetgyűlésen tanácskoztak a Székelyföld helyzetéről, s több megfelelő törvényt hoztak az önigazgatás és a szabadság védelmére. A kezdeményezők és a törvények alkotói a primori és lófői rend tagjai voltak.

És itt tegyünk rövid kitérőt a székelyekkel foglalkozó történetírás egyik nem mellékes kérdésére, arra, hogy a történészek többsége a székely vezetőréteg, különösen a primori rend szerepét egyoldalúan negatívan ítéli meg, s csak azt hangsúlyozza, hogy a közrendűek elnyomására s eljobbágyosítására törekedett. Kétségtelen, hogy a primorság uralkodó réteg is szeretett volna lenni a vármegyei nemesség példájára, s a székelyföldi jobbágyviszonyok meghonosításában érdekelt volt. De ez a kérdésnek csak az egyik oldala.

Most a teljesebb igazság érdekében a másik oldalra szeretnénk felhívni a figyelmet: arra, hogy a székely vezetőréteg körében mindig voltak olyan csoportok, amelyek az össz-székelység érdekeit tartották szem előtt, s nem feledkeztek meg arról, hogy ők a magyar nemzet része, s a Székelyföld Magyarországhoz tartozik. Ilyen vezetők voltak azok, akik a Hunyadiakkal szövetkeztek, s azok is, akik a 16. század elejének zavaros viszonyai közt is józan patriótákként felelősséggel gondolkodtak a székelyudvarhelyi és agyagfalvi nemzetgyűlésen. Fontos az, hogy az udvarhelyi és agyagfalvi nemzetgyűlést együtt lássuk s értékeljük, mert közös kérdésekről tárgyaltak s határoztak, emellett 1506-ban visszatértek az egy évvel korábban elfogadott határozatokra, s kiegészítették azokat.

Az 1505. november 23-án Székelyudvarhelyt megnyílt nemzetgyűlést nem az erdélyi vajda, hanem Udvarhelyszék főkapitánya, Bögözi János hívta össze, s az ő elnökségével zajlott le. Miután a vajdák versengése miatt a törvénykezésben eluralkodott a fejetlenség, s a törvénytelenségek napirenden voltak a Székelyföldön is, 17 tagú fellebbviteli bíróságot szerveztek. Érdemes odafigyelnünk a nemzetgyűlés jegyzőkönyvének arra a kitételére, hogy a bírákat, nem véletlenül, nemcsak társadalmi rangjuk alapján, hanem ,,bizonyos tudományunk szerént" választották Udvarhelyszék és Keresztúrszék előkelői és lófői közül: négyet az előbbiekből s 13-at az utóbbiak közül. A választott bírák azonban nemcsak az említett székeket képviselték, hanem ,,minden székeknek" s ,,akármi rendben levő székelyeknek személyeket és képeket" is, hangsúlyozza a jegyzőkönyv.

Szerző: Egyed Ákos

Miért kell a székely autonómia?

2007. június 06 www.erdely.ma  

A székelység több száz évig autonóm, független nemzet volt. A magyarsághoz való csatlakozása óta, mintegy ezerkétszáz éve a magyar nemzet alkotórészeként mint a legmagyarabb, legöntudatosabb magyar népcsoport ismert, amely a Történelmi Székelyföld népességének — minden erőszakos betelepítés ellenére is — közel 80 százalékos többségét alkotja.

A magyarsághoz való tartozása lemérhető azon is, hogy amíg a nagy tatárjárás után megindult román betelepedés eredményeként Erdély magyarlakta tájai elrománosodtak, amikor hatalmas területeken csak az üres magyar templomok százai, illetve düledező romjai jelzik a hajdani magyar életet, addig Székelyföld magyarsága megmaradt, megőrizte többségét ősei földjén. Az iparosítás leple alatt sikerült ugyan néhány városba nagyobb létszámú románt betelepíteni, köztük Marosvásárhelyre, az 1616-ig Székelyvásárhely nevet viselő városba, ahová az előkerült okmányokban jól követhető a pártpolitikai utasítások alapján történt erőszakos betelepítés, etnikai arányok megváltoztatása.

A székelység nem saját akaratából került Románia uralma alá. Trianonban nem kérték ki a véleményét arról, hogy az ezeréves magyar államiság után akar-e ún. kisebbség lenni egy számára teljesen idegen állam vasgyámsága alatt. Erről nem kérdezték meg népszavazáson sem.

Az ellentmondások, igazságtalanságok csúcsaként a székely nemzetet — Erdélyben 1848-ig külön nemzetként tartották számon — szabadságától az önrendelkezés elvének érvényesítése címén fosztották meg olyan nagyhatalmak, amelyek több százmilliós tömegeket tartottak gyarmati uralmuk alatt. Az önrendelkezés elvéből csúfot űző politikusok a felelősek azért, hogy 1920-ban a trianoni diktátummal felelőtlenül feldarabolták a magyar nemzetet. Az általuk létrehozott nemzetállamok etnikai arányai a következők: az 1,7 millió szlovák mellett 1,9 milliót számláló nem szlovák számára létrehozták az ún. szlovák nemzetállamot. Magyarország déli területeiből az 1 millió szerb 3 millió más nemzetiségűt kapott ugyanilyen címen.

Az alig fél évszázaddal korábban alakult román királyság, amely már alakulása idején idegen terület, a több mint 80 százalékban nem románlakta Dobrudzsa birtokába jutott, lelkesen fogott hozzá más területek megszerzéséhez is. Kelet-Magyarországot a Tiszáig szerette volna megkapni, mit számított volna olyan apróság, hogy ott mindössze 43 százaléknyi román lakos él? Végül Románia megkapott egy olyan területet, ahol a román népesség a lakosság felét, 53,8 százalékát alkotta. Mindezt diktátummal valósították meg, nem mertek népszavazást elrendelni, hisz jól tudták, hogy a felvilágosult románság sem szavazna egy elmaradott bojári Romániához való csatlakozásra. Nos, e népszavazás elmaradása miatt mondjuk, hogy diktátum útján került e terület Romániához.

Tehát az önrendelkezés joga alapján törvényes lehet 53,8 százalék elszakadása egy olyan hazától, országtól, mely évszázadokon keresztül befogadta mint betelepülőt, menekülőt, míg a közel 80 százalékot képező őshonos székelymagyarnak még az államon belüli területi autonómiára való igényének a megfogalmazása, véleménynyilvánítása is elfogadhatatlan a mai Romániát vezető politikai elitnek. 2007-ben, ha tehetnék, az európai uniós tagság ellenére is, a szabad véleményalkotás jogától is megfosztanák őket.

Az intoleráns gondolkodás gyökere a hamis, propagandajellegű történelemoktatásból táplálkozik. Ennek feladata igazolni Románia történelmi jogát Erdély fölött, másrészt a magyarság elnemzettelenítésének eszközeként is jó fegyvernek tűnik. Úgy gondolják, hogy a véletlen szerencse révén uralmuk alá juttatott, százezer négyzetkilométernyi erdélyi, bánsági és partiumi területeken élő magyarsággal azt tehetnek, amit akarnak. És sajnos tehetik, mert sikerült elrománosítaniuk tartományi nagyságú területeket, így Dobrudzsát, az erdélyi magyar városok többségét, a szórványban élő magyarság jó részét. Ilyen sikerek után érthető, miért nem akarják elfogadni azt, hogy az általuk uralt egykori magyar terület 10 százalékán a túlnyomó többséget alkotó székelység autonómiával rendelkezzék, még ha az Románia joghatósága alatt valósulna is meg. A magyarázat egyszerű: jól tudják, ha a székelység belátható időn belül nem kap autonóm önrendelkezést, akkor a kilencvenes évek elején alakult Vatra magyarellenes szervezet programjában megfogalmazottak szerint az elszegényített székely, illetve magyar többségű övezetek fiatalsága önként fogja elhagyni szülőföldjét, és így helyükbe románok költözhetnek. Ha azonban a székelység autonómiát nyer, akkor fennmaradása biztosított, és leáll e terület elrománosítása, betelepítése. Azt is tudják, hogy az autonómia megadása révén soha nem valósulhat meg a nagy román eszme, az egységes, homogén nemzetállam, melyet a román alkotmányok 1923 óta emlegetnek. Az autonómia révén a székelymagyarság megmaradása biztosított lehetne.

Kádár Gyula, Háromszék

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés