Beszélgetés Toró T. Tibor képviselővel

– A napokban Koszovóban járt, Európa olyan táján, ahol forró a föld, s nem javult a helyzet az Aktisaari-javaslat után sem. Mi végett járt Pristinában?

– Egytagú román parlamenti küldöttségként egy nemzetközi konferencián vettem részt, amelyet az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) koszovói missziója szervezett, de amint utólag kiderült, közösen a helyi parlamenttel. Ez azért érdekes, mert a meghívóban csak az EBESZ szerepelt. Úgy vélem, a társszervezésnek erős politikai üzenete van, hiszen a koszovói képviselőkkel közösen vitathattuk meg a térség biztonságpolitikai problémáit.
– Mi volt a konferencia lényege?

– Szerintem az, hogy a különböző országok politikusai legitimálják a gyakorlatilag el nem ismert, de a „de facto” működő koszovói állami intézményeket, tételesen a parlamentet, azonban a kormányt is, hiszen a miniszterelnökkel is találkoztunk. Érdekes kísérlet volt az EBESZ részéről, amellyel szoktatja a térség országainak a politikusait arra, hogy Koszovó előbb-utóbb önálló és független ország lesz. Nem véletlen az időpont sem, hiszen az ENSZ különmegbízottja, a finn Aktisaari terve nagyon közel áll az elfogadáshoz, megtörténhet, hogy mire az interjú megjelenik, az ENSZ biztonsági tanácsa valamilyen állást is foglal az Aktisaari-jelentéssel szemben, amely nem más, mint Koszovó ellenőrzött függetlenségének elismerése. Ez különben egy új fogalom, amely Koszovóval vonul be Európa történelmébe. Lesz egy állam, amely ellenőrzött függetlenséggel fog bírni, nem rendelkezik százszázalékos szuverenitással. Gyakorlatilag ez egy átmeneti állapot, hiszen előbb-utóbb független állam lesz belőle.

– Milyen tanulsággal szolgál a koszovói példa az erdélyi magyarok számára?

– Sok tanulság van abban, amiként egy közösség, egy népcsoport képes politikai projektet kigondolni és végigvinni. Refrénszerűen minden beszélgetéskor elhangzott, hogy Koszovó nem precedens. De utána mindjárt jött a „de azért…”, és hallhatjuk, hogy úgy kezelik mint modellt, mint követendő vagy nem követendő példát. A koszovói albánok eléggé következetesen tervezték meg azt, miként élnek az önrendelkezési joggal. Ehhez nyilván hozzásegítette őket a Milosevics-diktatúra, mivel példátlan módon lépett fel ellenük és egy olyan etnikai tisztogatást indított el, amely kiváltotta a nemzetközi közösségek haragját. Annyira durva volt ez a fellépés, hogy 1999-ben katonai beavatkozással kellett leállítani a folyamatot. Persze tudjuk jól, hogy a nemzetközi közösség, de főleg a nagyhatalmak ingerküszöbét pusztán emberjogi megközelítéssel nem lehet túllépni. Ennek párosulnia kell egyéb figyelemfelkeltő tényekkel.

– És érdekekkel.

– Igen. Hogy Koszovóból valószínűleg független állam lesz, az szerintem köszönhető annak is, hogy a nagyhatalmak és elsősorban az Egyesült Államok hídfőállást akart a Balkánból kiépíteni, amihez a NATO-tag Görögország nem volt elegendő. Így aztán cselekvő részt vállalt a koszovói válság megoldásában, katonailag is beavatkozott. Ezek után előbb az Egyesült Államok, majd a NATO s utólag a biztonságpolitikai nemzetközi szervezetek is megoldást próbálnak találni a helyzetre. Így van jelen az ENSZ missziója, amely tulajdonképpen az állami hatóságot helyettesítő főhatóság, az EBESZ s a térség katonai védelmét biztosító NATO. A KAFOR, ez a nemzetközi haderő komoly szerepet vállal a védelmet igénylő régiók és objektumok biztonságának őrzésében is.

– Koszovó népességének jelentős többsége albán. De élnek itt szerbek is. A két népcsoport közötti feszültség még fennáll?

– A lakosság mintegy 95 százaléka albán. A szerbek részben enklávékban, részben Koszovó északi tömbjében élnek. A viszony továbbra sem felhőtlen, a háború sebei nagyon lassan gyógyulnak. Ezért nehéz megoldást találni az itteni helyzetre.

– Annál is inkább, mert a szerbek nem akarják elhagyni az „ősi földnek” nevezett területet, a szkipetárok pedig Nagy-Albániáról álmodoznak.

– Beszélve a koszovói parlament tagjaival és az ott szolgálatot teljesítő diplomatákkal úgy hallottam, hogy igazából a koszovói albán politikai elit nem gondolkozik az Albániával való egyesülésben, hanem csak a saját államiság megteremtésében, erre keresi a nemzetközi szövetségeseket is. Igazából nagyon fiatal állam, a lakosság legalább fele harminc év alatti. Európa legfiatalabb állama lesz. Ezt irigyelhetik az elöregedett Európa országai. Az már kevésbé dicséretes, hogy nincs ipara, a munkanélküliség óriási, mintegy 50 százalékos. Gyakorlatilag két húzóágazata van: az altalajkincsek, vagyis a szén- és a nemesfém-, valamint – meg nem erősített források szerint – uránbányászata, továbbá az energetikai ipar. A nemzetközi szakértők szerint az energetikai ipart illetően Koszovó fekete lyukként viselkedik, mert irdatlan mennyiségű pénzt pumpáltak ide, de ez nem látszik. Szép lassan elszivárgott a különböző zsebekbe. Innen is látható, hogy a korrupció szintje igen magas, még a többi balkáni országokét is meghaladja. Euro-atlanti segítséggel próbálják a liberális demokrácia és a jogállam intézményeit létrehozni, de igazából ezt körülírja egy hagyományos klánrendszer, ahol a döntő szó nem a törvényé, hanem a szokásjogé. A klánok közötti viszony az egész társadalmat erősen befolyásolja. Ez meghatározza, hogy milyen sikerrel lehet modern nyugati demokráciamodellt érvényesíteni, hiszen a hagyományos gondolkodásmód áthatja a frissen létrehozott állami intézményeket. Így a saját rendőrségnek – ez van – rendszeresen szembesülnie kell a törvények és az ősi szokásjog közötti ellentmondásokkal, és a rendőrök legtöbbször a régi szabályok mellé állnak vagy kilépnek a rendőrségből. Ez meghatározza a hangulatot, ennek ellenére nagyon lelkes állam- és nemzetépítő lelkület lengi be az egész régiót. Szerintem követendő példa: egy közösség, ha valamit nagyon akar és elszánja magát, hogy megvalósítsa, akkor az utat végig is járja. Ehhez persze szükség volt az alulról jövő szervezkedésre, amelyet még a jugoszláv államberendezkedés idején kialakítottak, s amelyet a Milosevics-diktatúra felgyorsított. Az albán vezető elit képes volt olyan struktúrát kialakítani, amely semmibe vette a szerb állam autoritását és mindenben saját szerkezetet hozott létre, amely képes volt a szerb állam kivonulásakor az állami funkciókat átvenni.

– Tehát ön szerint rend van Koszovóban?

– Minden híresztelés ellenére: rend van. Azt tapasztaltam, hogy nincs háború. Már ahol én voltam. Megdöbbentett, hogy Pristinát vidéki kisvárosnak gondoltam, és egy metropolisz fogadott, amely dinamikusan fejlődik, hiszen minden második ház új, vendéglő vendéglő mellett, kávézó kávézó mellett, és mindegyik tele van.

– Tehát van pénz.

– Azt mondják, hogy Koszovót igazából több százezer nyugaton dolgozó albán tartja el, akik – az ősi törvénynek megfelelően – a jövedelmük egyharmadát a családfőknek hazaadják, ezek osztják szét és használják fel a pénzt. Persze ez a fekete, de mondjuk, hogy a szürke gazdaságot erősíti, és nem átlátható. Sok még a tennivaló, amíg világosszürkévé tehető a gazdaság. Ettől ez még működik.

– Milyen az élet a szerb enklávékban?

– A nyolcvanas évek Romániájára emlékeztet. Gyakorlatilag nincs elválasztva határral Koszovó többi részétől, ennek ellenére az itt dolgozó diplomaták szerint az egész vidéken a legbiztonságosabb terület. A román alkalmazottak közül sokan itt is laknak. Azonban szinte járhatatlanok az utak és minden szürke, hiszen ide senki nem fektet be, és nagy a szegénység. De ahol jártam, nem a szerbek fő területe, tehát Koszovszka Mitrovica volt, hanem két-három falu Pristinától úgy tíz kilométerre. Az ottan élők szerint azonban, ha nem tudsz albánul, akkor nem ajánlatos egyedül mászkálni az albánok lakta vidékeken. Annak ellenére, hogy a régió hivatalos nyelve az albán mellett a szerb is. Persze léteznek transzetnikai kapcsolatok, főleg ami az üzleti életet és az alvilágot illeti. A szerb nemzet bölcsőjének számító és a világörökség részét képező kolostorokat is a hadsereg védi. Minden háborúban ugyanis a szimbólumok felértékelődnek, és ezeket a másik fél le akarja rombolni. Úgy vélem, hogy itt a helyzet idővel normalizálódni fog.

– Jelenleg kutya-macska barátság van a két nép között. Belátható időn belül lehetséges közöttük az együttműködés?

– Van rá esély, hogy egy-két nemzedéknyi idő elteltével a helyzet normalizálódjék. A háború alatt veszteséget szenvedők azonban nem felejtenek s nem is békülnek. Esetleg ezek fiai, unokái. Ezért van szükség ellenőrzött függetlenségre, amely több tíz évre szól. A kisebbségi kérdést egy nagyon szabályozott autonómia oldhatja meg. Ebből a szempontból lehet számunkra a koszovói helyzet modellértékű. Egyébként Európában az államiság kiharcolása is modellt adhat, hiszen vannak olyan kisközösségek – gondolok itt katalánokra, baszkokra, korzikaiakra, transznisztriaiakra, csecsenekre –, amelyek szemében a koszovói példa vonzó lehet. Persze a háború miatt mondják, hogy ez nem modell, azért bizonyos szempontból precedenst jelent a jelenlegi államoktól leválni akaró régiók számára. De arra is figyelniük kell az európai kisebbségeknek, hogy amint mondottam: milyen autonómiát kapnak az ott maradó szerbek. Ebből a szempontból a nemzetközi szervezetek szerepe nagy.

– Nem olyan a helyzet, mint az 1918-as Erdélyben, hogy a szétszedett Magyarországtól leszakadt magyaroknak megígérték az önrendelkezést, aztán semmi nem lett belőle?

– Nagy a hasonlóság, de nemcsak Erdély volt és van ilyen helyzetben, hanem Európa több régiója, hiszen az első és a második világháború után a nagyhatalmak sok hibát követtek el, főleg azzal, hogy a békeszerződésekbe nem építették be a megfelelő megfigyelő rendszereket, illetve azokat a klauzulákat, amelyekkel a kisebbségeket meg lehetett volna védeni. Szerintem az akkori tapasztalatot most Koszovóban fel kellene használni. Ha ez sikerül és megfelelően biztonságos megoldást találnak, akkor Koszovó modellértékű lehet a kisebbségi kérdés megoldásában. A nemzetközi szervezeteknek el kell gondolkodniuk azon, hogy szükséges-e egy háborús helyzet és az azt követő válság ahhoz, hogy komolyan kezdjenek foglalkozni valamely etnikai közösség belső önrendelkezési szándékaival. A mai Európában és atlanti szövetségben jelenleg az egyik probléma az, hogy csak akkor kezdenek foglalkozni egy problémával, amikor a válság már zavarja az érdekeiket – például a stabilitást –, és meghaladja az ingerküszöbüket a háborús erőszak. Ezt pedig nem kellene megvárni, hanem már akkor foglalkozni kell a gondokkal, mielőtt kitör a háború. Az erdélyi magyar képviseletnek éppen ez lenne az egyik feladata, hogy rávegye a nemzetközi intézményeket arra: háború nélkül is kezeljék a kisebbségi kérdést. Székelyföld területi autonómiáját békeidőben kell nemzetközi tárgyalások témájává tenni, mert senki nem akarja, senkinek nem célja, hogy konfliktus, erőszak útján oldódjék meg.

Román Győző

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés