Majd a kormánybajutás lehetőségének káprázata minden elvi feltételt lesöpört az asztalról, pedig ezek egy részének biztosítására komoly esély kecsegtetett. Mivel jó fiúknak akartak látszani, lemondtak a felvidéki magyarság jogainak következetes képviseletéről, minden keménykedés ellenére, elfogadták a mindenki számára előnytelen területi elrendezést. Ezért egy kis gazdasági konchoz sokan hozzájutottak, falvainkban csatornák épültek, sok hasznos anyagi jellegű beruházás megvalósult, de a lélek sorvadni kezdett.

Épült a híd és kerülőút, ám ilyenre került a párt is. Gyermekek alig születnek, a fiatalok külfödre távoznak, nincs melengető jövőképet sugalló program, nincs szolidaritás. A megélhetési politikusi státusz hozott valamit a konyhára, a gazdasági-politikai összefonódásokról sokan beszélnek bizalmas körben, az érintettek ezt a sajtóban határozottan cáfolják, de jogi elégtételt nem óhajtanak.

A 89-et követő eufória mindenképpen lanyhult volna ilyen árnyak nélkül is, hiszen a mindennapi következetes munka fárasztó. Ám az emberek zöme megérezte, ez a politizálás már nem a mindennapi és távlati érdekeiket szolgálja. Nem tudjuk feledni, hogy egy tehetséges tanárember önkezével vetett véget életének. Árvái erre a bűnre mindenkor figyelmeztetni fognak mindannyiunkat még akkor is, ha erről cinikusan nem veszünk tudomást.

Lassan az értelmiség érzékenyebb és elkötelezettebb része kivonult a pártból, tehetetlenségében apolitikussá vált. A fiatalok sem találták meg helyüket az MKP-ban, hogy néhány év múlva az európai szervezetekben dolgozzanak és védjék érdekeinket, szószólóinkká váljanak. Hagytuk, hogy nemzetközi szinten képzett szakembereink kénytelenek legyenek távozni, nem tudjuk, europarlamenti képviselőink milyen távlati stratégiát követnek tevékenységükkel, egyáltalán milyen érdekeket képviselnek a különböző mindennapi ügyek kapcsán.

Az MKP teljes mellszélességgel bekapcsolódott Szlovákia globalizációjába, de közben lemondott a felvidéki magyar nemzeti érdekek védelméről, s ezzel rontja más kisebbségi közösségek politikai harcának hatékonyságát. A figyelmeztetések pusztába kiáltott szavak maradnak.

Ez az óvatoskodó irányvonal nem nyerő a mérsékelt szlovák politikai erők és közvélemény szemében sem, szolidaritást sem váltott ki, a másik oldalon a párt veszített nemzetközi presztizséből, belpolitikai szempontból könnyűvé vált. A Malina Hedvig-ügy egyik olvasata is erről szól.

A párton belüli csoportok nem elvi alapon szerveződnek, hanem személyes érdekek szerint – üzeni Bugár Béla. Az MKP-n belüli légkörre az őszinteség hiánya, az álcázás, a bizalmatlanság, a koncepciótlanság jellemző – Duray Miklós szerint. Nincsenek műhelyek, melyek terveket dolgoznának ki – teszi hozzá.

A felvidéki magyar sajtó egésze is felelős a kialakult helyzetért, hiszen mikor olvastunk, vagy hallottunk olyan tényfeltáró riportot, interjút, mely a déli határsáv mentén zajló folyamatokat teljes mélységében feltárta és ütköztette volna? Senki sem akar kényelmetlen helyzetbe kerülni, így inkább mellébeszél, vagy hallgat. A szlovák sajtóról ne is essék szó, mert a szlovák politikusok, politológusok és újságírók eddigi elemzései mindig mosolyt fakasztottak, vagy manipulálni kívánták a közvéleményt.

Az elmúlt hetek sajtóját böngészve, nem találtam egy elvi állásfoglalást sem, egy programnyilatkozathoz hasonló gondolatsort, mely mögé föl lehetne sorakozni, esetleg bírálni lehetne azt, vagy vissza lehetne utasítani. De Bugár is azt nyilatkozta, most másról, nem a programról kell beszélni.

Személycsere történt, új elnökség van, a régi távozott. Egyesek szerint az annak előjele, hogy a párt kettészakadás szélén áll. Lehet, de ez sem hozna semmi jót a felvidéki magyarság számára. Mert nem elvek, vagy programok ütköznének össze, hanem érdekcsoportok, klikkek. Csáky Pál részéről bírálatok hangzottak el, dehát ennek a politikának ő is a részese volt, ráadásul olyan későn döntött a megmérettetés mellett, hogy komoly programot nem is adhatott. Viszon gyakran Csáky volt az, aki döntéseivel a pártot néha kényszerhelyzetbe hozta.

A pártnak nincs hosszú-, sőt középtávű programja sem, ért egyet e megállapítással Gyurovszky László. Ezért is elbizonytalanodás tapasztalható, alúlról jövő kezdeményezésre nincs példa. Rosszkedv, tanácstalanság, bizonytalanság, szorongás, a lendület elakadása jellemzi a pártot. Tavaly 50.000 szavazatot veszített. Közben az elnökjelöltek programját a küldöttek a kongresszuson ismerték meg. Kicsit késön. Csak egy dolgot tudunk, Duray Miklós az autonómia programjával kíván foglalkozni. Nem elég, ha az új elnök kiáll személye mellett (erre nyilván azért is szüksége volt, hogy elnökké válasszák), ezt a kérdést napirenden kell tartanunk, mert a nemzetközi példák sora bizonyítja, csak így tarthatjuk meg anyanyelvünket és kultúránkat azon a területen, melyet „ránkbíztak a századok“.

Kassai Figyelő 2007. áprilisi szám nyomán

Kapcsolódó cikk:

Területi autonómiát, igaz magyarokat Felvidéknek!

2007. március 02.- vahe - HunHír.Hu

„Az autonómia, az reális cél annak aki hisz benne, utópia annak aki nem, középső út nem létezik, aki mégis ezt az utat járja, az vak és tehetetlen” – vallja Bósza János, aki az autonómiatervezet kidolgozásánál felhasználta a Székely Nemzeti Tanács dokumentumait, és aki szinte egyedül vállalja fel az autonómiamissziót és igyekszik létrehozni a Felvidéki Autonómiatanácsot.

Az autonómiára való igény, általános emberi tulajdonság, de nem jellemző mindenkire azonos mértékben. A jogban megkülönböztetnek szűk körű (börtön, elmegyógyintézet…), széleskörű fajtáját, ez utóbbi az alulról építkezés elvén érvényesül. A további csoportosításban a létszám szerint egyén és csoport autonómiát ismerünk. Autonóm egyén az, aki önállóan választja meg nyelvhasználatát, céljait és hovatartozását külső erőktől függetlenül. Felvidéken ugyan van lehetőség az anyanyelven való tanulásra, de ez az anyanyelvi oktatás nem teljes. Nem egy iskolában lehetetlenítik el a magyar szaktanárokat, akiknek kötelezően szlovák osztályban kell tanítaniuk, ellenállás esetén gyarapíthatják a munkanélküliek sorát, a magyar osztályokban pedig szlovák nyelvű szaktantárgy tanítása folyik, sajnos olyan mértékben, ami aggodalomra ad okot. Törvény adta lehetőség, hogy azokon a településeken, ahol a magyar kisebbség számaránya meghaladja a 20%-ot, hivatalosan használható a magyar nyelv. Ezzel szemben még az akár 60%-os magyarlakta területeken is van olyan nagy szlovák hazafi, aki bizony az élelmiszerboltban is visszakérdez szlovákul, pedig tudjuk, hogy érti, amit mondunk. A hivatalokról már nem is beszélve, magyar nyelvű formanyomtatványok végképp nem léteznek, a megvető nézésen kívül pedig még a „Na slovensku po slovensky!” (Szlovákiában szlovákul!) felszólítást is kikérik a hivatalnokok. Sajnos, nagyon kis mértékben van arra lehetőségünk, hogy ellenálljunk ennek a nyomásnak. Csak egy apró történet: Magyarországra adtam fel levelet, automatikusan magyar nyelven írtam a feladót. A postás felmordulva óriási dühkitöréssel ordított rám, hogy hogy van az a település szlovákul, s vastag, ideges vonallal átfirkálta a címet. S ez nem az első eset… Nos akkor, hogy is van ez az autonómiánkkal? De nézzük tovább, mi a helyzet a csoport autonómiájával.

Önmagát kormányzó államalakulaton belüli csoportot jelent, amely önigazgatási szabadságot élvez. Az önkormányzat lehet területi vagy közösségi. Ez utóbbi alá tartozik a nyelvterület önkormányzata, amely a nemzeti önazonosság megőrzésére, a hátrányos megkülönböztetés megszüntetésére, a politikai hatalomhoz való hozzáférés és a gazdasági esélyegyenlőség céljából jön létre. A nyelvterületi autonómia működési elve a felsőbb szintű döntéshozatalban való részvétel és együttműködés. Erre számtalan példa van szerte a világban (pl. Belgium, Finnország, Franciaország, Nicaragua, Olaszország, Spanyolország, Svájc…), a Magyarországgal határos területek vezető politikusai azonban mélységesen elzárkóznak még a gondolatától is. Sajnos Felvidéken a Magyar Koalíció Pártja évek óta visszautasítja az autonómia programjába való elhelyezését. Egyetlen kezdeményezés van a láthatáron, amely a területi autonómiát a Hodza-Bartha 1918-as etnikai határon képzeli el, melyet Stúr és Hodza is elismert, tehát ez az egyetlen történelmi sarktétel, amely pontosan behatárolja a felvidéki magyarság által 90%-os arányban lakott területeket. „Az autonómia, az reális cél annak aki hisz benne, utópia annak aki nem, középső út nem létezik, aki mégis ezt az utat járja, az vak és tehetetlen.” – vallja Bósza János, aki az autonómiatervezet kidolgozásánál felhasználta a Székely Nemzeti tanács dokumentumait, és aki szinte egyedül vállalja fel az autonómiamissziót és igyekszik létrehozni a Felvidéki Autonómiatanácsot.

A magasabb területi egység önkormányzata is egy bizonyos autonómiai felosztást jelent, amely Felvidéken kerületekből áll. Ezekbe a kerületi önkormányzatokba a magyar lakta területekből mindig is igyekeztek magyar képviselőket is juttatni, de még így is túl nagy volt a területi egység, amelybe elhanyagolható létszámban kerültek be, minimális beleszólási lehetőséggel. A Fico-kormány újabb magyarok elleni csapásról döntött szerdán, azzal, hogy elfogadta azt a törvényjavaslatot, amely értelmében ez év október végétől megszüntetik a kerületi önkormányzatokat, állítólag megtakarítási okokból. Tulajdonképpen még csóválhatjuk is a farkunkat, mert a kormány ezt az intézkedést már január 1-jével tervezte bevezetni, s áthelyezni a kompetenciákat a Nagyobb Területi Egységekhez, de ezt még a parlamentnek is el kell fogadni. Ján Slota bácsin természetes éled a tollú, a Szlovák Nemzeti Párt sajtótájékoztatóján be is jelentették, hogy támogatják, hogy a jelenlegi nyolc kerületet ötre vagy háromra csökkentsék.

Na most, a fenti ábrát szemügyre véve jól láthatjuk, hogy mit készülnek ellenünk művelni. Ha Slotán múlna, akkor ő gondolom, hogy egy körzetet se szeretne, csak egy NAGY TÓT ORSZÁGOT, hiszen már így is fölösleges pénzkidobás a megyei hivatalokat finanszírozni, mi meg hiába követeljük az Autonómiákat! Nekünk nem fölösleges Tótországnak adózni, s kizsákmányoltak lenni. Persze hogy igen, csak a Felvidéken nincs olyan politikai magyar hatalom, aki ezzel foglalkozna. Az MKP örül, hogy megszerezte a szavazatainkat, az meg, hogy magyarok vagyunk, nem számít, nekik olyan mindegy, csak pozícióban maradjanak, s hogy a piros-fehér-zöld színt használják az sem jelent semmit, hisz minden párt választ magának valamilyet. Most ugyan változásokat ígérnek – párton belül – a március végi révkomáromi tisztújító gyűlésükön, de mi várható, ha nincs másik elnökjelölt Bugár Béla mellett.

Legutóbb, amikor a Meciar-kormány alatt megváltoztatták a kerületek határait a kommunista idők háromjáról nyolcra, akkor úgy húzták meg a vonalakat, hogy a magyarok egyikben sem képezhessenek többséget, mégis az évek során ez valahogyan kialakult és jelen voltak az önkormányzásban magyar képviselők, igaz túl sokat nem tettek. Így a magyarok eddig is ki voltak szolgáltatva a szlovák többségnek, de ez a függőleges felosztás még inkább ahhoz vezet, hogy abszolút elsorvadjanak a magyar kezdeményezések. Ha hagyjuk!!!

Valójában milyen autonóm törekvés marad még, ha az egyéni, a nyelvterületi és a magasabb területi egységben autonómiánkat megakadályozzák, figyelmen kívül hagyják. Hát persze hogy mindenkinek eszébe jut, hogy a KULTÚRA területe még megmaradt. Igen, van is ilyen autonómia besorolás a közösségi önkormányzatokon belül a nyelvközösség. Mondhatjuk, jaj de jó, megmenekülhetünk…, de nézzünk csak mögé, hogy mely két tömörülés tartozik főképpen ide: a Magyar Koalíció Pártja /külön már nem kell minősíteni/ és a Csemadok Magyar Kulturális Egyesület, működésüket költségvetési támogatás, tagdíj és egyéb bevételek biztosítják. Hát mit is mondjak a Csemadokról? Nem hinném, hogy hagyatkozhatunk rájuk, hisz már bizonyos rendezvényeiken inkább szlovákul beszélnek mint magyarul, mert félnek. Ütős rendezvényekre ritkán képesek, persze akad pozitív példa is, de globálisan nem tűzik a zászlajukra a magyarság megmaradásának elősegítését, nem ítélik el a gyermekeink szlovák iskolába íratását, nem tesznek semmit a lányaink és fiaink szlovák házasságkötése ellen, nem hívják vissza a külföldön tanuló fiataljainkat. Persze, ez nem csak az ő feladatuk lenne, hanem az egyetlen magyar párt elsődleges küldetésként határozhatná meg mindezt, s nem azzal kellene foglalkoznia, hogy Durayt hogy űzzék el mielőbb, mert talán ő köztük még az egyetlen magyar, aki nem engedett be patkányokat az otthonába, bár ki tudja. Ez a legnagyobb baj, hogy már elszomorítóan kevés igaz, meggyőződéses felvidéki magyar él itt. Kiirtanak, asszimilálnak, elszeretnek, elszlovákosítanak bennünket, hát szabad ezt hagyni!!!? Nem, nem, soha!

Kapcsolódó link ( kattintson a képre):

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés