Naponta csöpögtetik, tudatosan és jól szervezetten a társadalom poharába a mérget, amely, látható módon, hat is a társadalomra. Az emberek egyre zavarodottabban viselkednek, egyre kevésbé ismerik ki magukat az őket körbevevő világban, elhiszik a hazugságról, hogy igaz, és kételkednek az igazságban. Közben pedig fokozódik a feszültség: az embereken belül és közöttük egyaránt. Ez jó hír a rombolóknak: a bizonytalanok, a félelemben élők könnyen manipulálhatók.

Nézzünk néhányat az átnevelési példák közül. A liberálisokat vezető Kóka János kijelenti, hogy a társadalmat rá kell szoktatni az öngondoskodásra. Mit jelent ez? Ez az üzenet annak a szélsőséges, fundamentalista és agresszív neoliberális nézetrendszernek a megnyilvánulása, amely azt mondja az embereknek, hogy egyedül vagytok, ne várjatok senkitől segítséget, támogatást, ha bajban vagytok. Vagyis, hogy mindenki egyénileg felelős mindenért; olyan, hogy közösség, társadalom és nemzet tulajdonképpen nem is létezik. Mindenki viselkedjék úgy, mint egy „egyéni vállalkozó”, ha meg akar gyógyulni, vegye meg a „szolgáltatást” a piacon, ha tanulni akar, az egyedül az ő magánügye, ezért kerítsen rá pénzt, tőkét, és fektesse be ezt a tőkét saját magába: vagyis vegyen oktatási terméket a piacon.

Ezt a logikát egészíti ki az a kapcsolódó üzenet, hogy – szintén Kóka Jánost idézve – „szomjazni kell a sikert”, ezért harcolni, versenyezni kell: vagyis, az anyagiakért sutba lehet dobni minden értéket, emberiességet, családot, el lehet árulni a nemzetet, hiszen csak egy dolog a fontos: a pénzben, vagyonban mért siker. Azonkívül, hogy ez a gondolatsor erkölcstelen és értékromboló, még hazug is. Hiszen jól tudjuk, a csillagászati vagyonokat rövid idő alatt összeharácsolók nem kemény munkával, piaci versenyben helytállva szerezték vagyonukat, hanem egyszerűen kapcsolatok révén, vagyis úgy, hogy a megfelelő párt, megfelelő kör vagy család tagjai voltak, és mai is azok.

A neoliberalizmus értékrombolásának példája az is, amikor Horváth Ágnes egészségügyi államtitkár az egészségügyről, mint szolgáltatási vállalkozásról beszél, azt szuggerálva, hogy a kórházakban fontosabb az „optimális üzemméret”, mint a gyógyítás.

Az átnevelésnek és egyben a lakosság tökéletes lebecsülésének és lenézésének jele az is, amikor azt mondja, hogy igazán mindegy, hogy piros vagy kékszínű bogyót vesz–e be valaki, ha a „hatóanyag ugyanaz”. Erre rímel az az egészségügyi minisztériumi szégyenletes reklám is, amely így szól „ne a mellékhatást, az árat nézze”. Mert mit is jelent ez? Azt, hogy nem számít, ha a mellékhatások több egészségkárosodást okoznak, mint amennyi jót a hatóanyag, a lényeg az, hogy a kezelés ne kerüljön sokba. Vagyis nem a teljes gyógyulás a cél, hanem a költségmegtakarítás, akár további egészségromlás árán is. Kérdezem: orvos az, akinek ilyen nézetrendszere van? Ezt azért kérdezem, mert az államtitkár asszonynak, állítólag orvosi végzettsége van.

A „gondolkozz mindenről vállalkozóként”, ha egészséges és tanult akarsz lenni, vedd meg ezeket a „szolgáltatásokat” neoliberális nézetrendszert úgy lehet jól eladni az embereknek, ha tökéletesen összekeverik értékrendjüket, ha elérik azt, hogy már nem tudnak eligazodni abban, hogy mi a helyes és a helytelen, mi az igazi és mi az álságos. Ezért a tökéletesen vazalussá változtatott média segítségével folyik a lakosság erkölcsi – értékrendbeli átnevelése és megosztása.

A miniszterelnök nyilatkozik, hogy a megszorítások, az ún. reformok „visszatérést jelentenek a baloldali értékekhez”, és nincs egyetlen egy tisztességes médiaszakember, aki megkérdezné, hogy ezen mit ért? Ugyanis a megszorítások a legdurvább szélsőjobboldali módszerek megnyilvánulásai, rokonai a Pinochet chilei diktátor által használt módszereknek. Lényegük az átlagember víz alá nyomása, maradék kis pénzének, vagyonának elorozása, és átjátszása egy szűk kör: a tőke, a nagycégek, a bankok, biztosítók és az általuk támogatott politikusi klán zsebébe.

A valódi baloldali értékek pedig éppen a kisembert védik a tőkével szemben, és az individualizmussal, a „mindenki mindenki más farkasa” elvvel, a pénz-értékrendű társadalom létrehozásával szemben az emberi szolidaritás, a közösség fontosságát hangsúlyozzák. De a valódi liberalizmus sem az, amit az SZDSZ képvisel Magyarországon. Ha az SzDSz valóban liberális párt lenne, akkor fellépne az emberi jogok egyre durvább korlátozása ellen, tiltakozna a piaci verseny rendszeres megsértése és a diktatórikus kormánymagatartás miatt. A piaci törvényeket folyamatosan sérti meg a kormány akkor, amikor a külföldi cégek adókedvezményeit fenntartja, miközben a hazai cégeket mindenféle többletadókkal és terhekkel agyonnyomja.

A piaci verseny durva korlátozása az is, amikor állami megrendeléseket nem azok a cégek kapnak, amelyek a munkát a legjobb minőségben és a legolcsóbban tudják elvégezni, hanem azok, amelyek közel állnak a szűk politikusi körhöz, vagy úgy, hogy ennek a körnek a vállalkozásai, vagy úgy, hogy pénzelik a politikusokat, illetve pártjukat. Jó példa erre a „PPP” jelenség, vagyis az állami–magán „összefonódással” megvalósuló beruházások többsége. Ezért drágább nálunk az útépítés, ezért kötelezhetik az egyetemeket olyan számítógépes programok, mint például a Neptun–rendszer megvásárlására, amely rosszul működik, de legalább nagyon drága, ezért kell az orvosoknak, rendelőknek „vizitdíj–automatákat” és „gyógyszer gazdaságossági számításokat” végző programokat vásárolniuk.

Mindezen üzleti érdekek által vezérelt, piacidegen eljárások éppen úgy elfogadhatók a magát liberálisnak nevező SzDSz számára, mint a diktatórikus, nemcsak az átlagemberek, de a szakemberek véleményét is semmibe vevő ún. egészségügyi, oktatási és kutatásfejlesztési reform, amely persze nem reform, hanem rombolás. A reform ugyanis megújulást, fejlesztést és nem szétverést, lezüllesztést és értékkivonást jelent.

A „reform” szót tehát, a „baloldali értékekhez” hasonlóan, tudatosan kicsavarják és ezzel félrevezetik, megzavarják az embereket. A társadalom tökéletes szétzilálására jó módszer az emberek tudatos egymás ellen fordítása is. Jó példa erre a teljesen igazságtalan új gázár támogatási rendszer, vagy az, ahogyan legutóbb a tudós társadalmat osztotta meg a hatalom. Teljesen diktatórikusan, mindenféle érdemi egyeztetés nélkül, 10%–al csökkentette az akadémiai doktorok tisztelet díját, de nem nyúlt hozzá az akadémikusok tiszteletdíjához. Ennek a lépésnek természetesen semmilyen szakmai indoka nincs, de még anyagi sem, hiszen az így megtakarított összeg, a költségvetés szempontjából nevetségesen kicsi pénz.

Viszont ezzel elérték azt, hogy a tudóstársadalom két rétege ferdeszemmel néz egymásra, hiszen egyrészről a doktorok, joggal, igazságtalannak tartják, hogy ha tőlük elvesznek korábban megszerzett jogokat, akkor azt miért tarthatják meg az akadémikusok, az utóbbiak pedig nyilvánvalóan tudják, hogy igazságtalanul kivételezett helyzetben hagyták őket, ezért magyarázatokat, önigazolásokat keresnek saját lelkiismeretük megnyugtatására.

De az emberek közötti feszültség szítására szolgál az is, hogy az egyetemi felsővezetés jövedelmét – a pénzszűke ellenére- jelentősen megemelte a kormány, miközben a pozíció nélküli tanárok jövedelme, a béremelések elmaradása és a többletadók miatt csökkent, miközben oktatási kötelezettségük nőtt.

Mindez egyben azt is jelenti, hogy tovább növeli a hatalom a szakadékot a gazdagok és szegények között azzal, hogy a középosztályt tudatosan taszítja lefelé az elszegényedés lejtőjén. De hogy az emberek ne értsenek ebből az egészből semmit, ne a növekvő nyomorukra, hanem inkább a még megmaradt anyagi morzsáik megtartására figyeljenek, jól jön az amerikai terrorista mánia magyar változata, a „szélsőjobb–oldali veszélyre” hivatkozás, amire hivatkozva hosszú ideig fenn lehetett tartani az országház körüli berlini falat, „meggazdagodási vizsgálattal” lehet fenyegetni a társadalmat, rászabadítva az emberekre az 500 fővel megerősített, az elnyomó gépezet csavarjává vált APEH–et, és még korszerűbb verőeszközökkel lehet felszerelni a rendőrséget, amely már régen nem a polgárt őrzi és védi.

Miközben a helyzet minden tekintetben egyre inkább Pinochet diktatúrájára emlékeztet, aközben beszédhibás, önbizalomtól duzzadó politikusok párbeszédről, megegyezésről, a köztársaság jövőjéről, az „uram–bátyám” világ megszüntetéséről gagyognak–papolnak.
A világ pedig eközben elfut mellettünk. Máshol természetes, hogy a kormány elsőrendű feladatának tekinti az egészségügy és az oktatás megerősítését és támogatását, a kutatás–fejlesztésbe való beruházást. A valóban demokratikus piacgazdaságokban nincs korrupció, és a kormányok a lakosság életszínvonalának és életminőségének javítását tartják legfontosabb feladatuknak.

Máshol a kormány kíváncsi a társadalom véleményére, és nemcsak saját szakmai holdudvarának egyébként jól ismert, az igényekhez igazodó véleményét kérdezi meg akkor, amikor valamilyen változtatást akar bevezetni. Ezért más országok, közöttük a volt szocialista országok többsége is, jobban működnek, az emberek jobban érzik magukat a bőrükben, nem elégedetlenek, nő a várható élettartamuk, és – nem véletlenül – javulnak az ország gazdasági eredményei is.
Hazánk minden gazdasági és társadalmi mutatója tekintetében, valamennyi elemzés szerint, egyre siralmasabb képet mutat. Romlik a lakosság egészségállapota, gyengül a társadalmi tőke, foszladozik a társadalom szövete. A gazdasági versenyképesség tekintetében pedig 2005–ről 2006–ra 6 hellyel zuhantunk vissza.

Az összefoglaló kérdést ezek után így lehetne feltenni: vajon kinek és miért érdeke az, hogy a társadalom teljesen szétzilálódjék, erkölcsileg és anyagilag szétszakadjon, legyengüljön, elveszítse józan ítélőképességét?

Mi is történik egy cégnél akkor, amikor - általában a rossz vezetés következtében-, csődbe jut? Az történik, hogy a cég értéke lecsökken, jönnek a felvásárlók, és széthordják részekre szabdalva felvásárolják a céget! Nem lehet esetleg valamilyen hasonlóságot felfedezni az ország jelenlegi helyzete és egy csőd felé tartó cég helyzete között?

Dr. Csath Magdolna
egyetemi tanár
barikad.hu