Mintha nem értenék, hogy mostantól sokkal hosszabb előjegyzési lista végére kell feliratkozniuk, hogy kórházi ágyhoz jussanak, megoperálhassák őket. Mától bezár három kórház, és tizenhatezerrel kevesebb „aktív”, gyógyító célú ágyat működtet az egészségügyi tárca. Orvosok és nővérek ezrei veszítik el az állásukat, és ma még beláthatatlan, hány ember fog belehalni a Gyurcsány–Molnár-féle egészségügyi „reformba”.

Párizs, Berlin ennél sokkal kevesebbért már lángolna, ha az ottani kormányok ezt meg merték volna tenni. Nem is oly régen a két újdonsült milliárdos-politikus, a szocialista Gyurcsány Ferenc kormányfő-pártelnök és a hirtelen szabad demokrata Kóka János gazdasági miniszter-pártelnök felváltva magyarázták nekünk, hogy milyen „stabil és nagy a jólét”, és mennyire „dübörög a gazdaság” nálunk. És tessék… Kóka szombaton, mielőtt az SZDSZ elnökévé választották, Molnár Lajost a siker példájaként emlegette: „Ha Molnár Lajos lenne a Titanic, biztosan a jéghegy süllyedne el.”

Lássuk be, ha Molnár eltökéltsége valóban olyan erős, hogy képes elsüllyeszteni egy jéghegyet is, ráadásul a jobbján a pannon pumával, balján az orosz medve cimborájával reformál, akkor mit akarhatunk mi, földi halandók? A Lipótmezőn megszorítjuk egymás kezét, székely parasztingünk alatt megigazítjuk a gumilövedék helyett betiltott golyóálló mellényt, és belekiáltjuk a budai hegyoldalba, hogy „Takarodjatok!”, majd hazakullogunk, oszt jó napot. Amikor egy újságíró megkérdezte Molnár Lajos minisztert, hogy a kórházbezárások mekkora megtakarítást jelentenek, a miniszter kioldalgott a kérdés elől: „A lényeg az, hogy minden megtakarított forint az egészségügyben marad.” De pechjére ott volt Repa Imre is, a kaposvári kórházigazgató, aki elszólta magát: a tizenhatezer aktív ágy megszüntetése semekkora megtakarítást nem eredményez. Minden orvos tudja, hogy a „reform” után kevesebb pénzért, kevesebb helyen, kevesebb kórházi ágyon csak rosszabb ellátást lehet biztosítani. A társadalomra kényszerített változások azt eredményezik, hogy rövid időn belül a lakosság harmada kiszorul az ellátásból, a többieket tetemes befizetéseik ellenére az eddigi színvonal alatt fogják ellátni.

A szakértők számára tény: 1992 és 2004 között egészségügyi közkiadásaink átlagos növekedési üteme az egyik legalacsonyabb volt az EU-tagországok között, sőt elmaradt a gazdasági növekedésünk ütemétől is. Az egészségügyi közkiadások GDP-hez viszonyított aránya ma jóval alacsonyabb, mint a 90-es évek elején volt. Vásárlóerő-paritáson számítva 2002-ben a magyar egészségügyi közkiadások értéke egy főre számítva 757 dollár volt, kevesebb, mint a fele az EU-országok 1752 dolláros átlagának, és körülbelül harmada a legfejlettebb EU-országokénak. 2002-ben Görögország már 27 százalékkal, Csehország 35 százalékkal költött többet közpénzekből egészségügyi ellátásra egy főre vetítve, mint Magyarország.

Vagyis orbitális hazugság, hogy sokat költünk az egészségügyre! Az igazságot egy január végén tartott konferencián Gyurcsány mondta ki: 500 milliárdos lyuk tátong az egészségügy forrásoldalán. Ebből az következne logikusan, hogy először elkergetjük azt, aki a hatalmas lyukat fúrta, majd közös erővel betömjük.

Persze lehet állni élőláncban és szomorúan nézegetni az eredményt. A kockázatok és mellékhatások tekintetében én az előbbi megoldást javallom.

Magyar Nemzet , www.mno.hu