Eva Maria Barki Csíkszeredában

Ne a nemzeti minimum, hanem a nemzeti maximum legyen az egység alapja!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Köszönöm a meghívást, nagyon szívesen fogadtam el.
Sok idő telt el (9 év), amióta utoljára tartottam beszédet ebben a szép városban. Örvendetes, hogy azóta némi előrelépés történt nemzeti küzdelmükben, és örülök, hogy jelen tudok lenni, amikor itt Csíkszeredában Székelyföld autonóm státusáról szóló belső népszavazás folyik. Amikor utoljára itt voltam, az autonómia fogalmát még nem nagyon merték használni, és most már népszavazás van az autonómiáról. Sok sikert kívánok Önöknek, és biztos vagyok abban, hogy ez a sikersorozat, amely decemberben kezdődött, folytatódni fog.
Mi az autonómia, mit jelent az autonómiakövetelés?
Az autonómia az önrendelkezési jog alakulásának egy formája több más között.
Miből áll az önrendelkezési jog?
Az önrendelkezési jogot először az első világháború alatt, 1918. január 8-án az amerikai államelnök, Wilson a 14 pont tizedikében proklamálta és hozta a politikai tudatba, amikor megígérte az önrendelkezést minden népnek az Osztrák–Magyar Monarchiában. De nem Wilson államelnök találta ki ezt a jogot, az önrendelkezési jog természetes jog, amely jár minden népnek a világon. Az autonómia és a regionalizmus bölcsője Erdélyben van, 1224-ben az Andreanum volt az első autonóm intézkedés a szászok javára. A jogi világban Magyarország emiatt híres. Úgy látszik, a magyarok jobban tudnak másoknak autonómiát adni, mint autonómiát követelni.
Amint tudjuk, Wilson elképzelései csődöt mondtak, a megígért népszavazásokat csak két helyen tartották meg – Karintiában és Sopronban. Mindkét helyen nem az elszakadás mellett, ahogy ezt a nagyhatalmak remélték, hanem Ausztria, illetve Magyarország mellett döntöttek. Más helyen népszavazás nélkül, tehát önkényesen rajzoltak új határokat, így viszont új nemzetiségi problémák merültek fel. Erdélyben az 1918. december 1-jén tett ígéreteket a mai napig nem tartották meg, úgyhogy Erdélyben ma még mindig ott tartunk, ahol az első világháború végén voltunk.
Ennek az oka a Népek Szövetségének tehetetlensége a két világháború között, az elvesztett második világháború s lezárása, a párizsi békeszerződés, és végül a háború utáni kommunista és totalitárius rendszer, amely minden szabadságjog érvényesítését meghiúsította.
A nagy változás az önrendelkezési jog területén 1989-ben történt meg, amikor Lipcsében, Kelet-Németországban minden hétfőn nagy tömeg, a végén egymillió ember ment ki az utcára és azt skandálták: „Mi vagyunk a nép és nem megyünk el!” És nem is mentek el. Ez volt a klasszikus önrendelkezési jog követelése és azután végrehajtása is. Ez volt Európában a kommunista rendszer vége és egyben az önrendelkezés kezdete, mert ezután, a német egyesülés után sok más nép, az észtek, litvánok, lettek, horvátok, szlovének, szlovákok, macedónok éltek ezzel a joggal, Montenegró és Koszovó önállósága csak idő kérdése.
Európa változott 1989 után, nemcsak politikai rendszereiben, hanem a térkép is változott. Új országok, új határok jöttek létre, a határok sérthetetlenségének elve túlhaladott lett, és a politikusoknak, a nagyhatalmaknak is tudomásul kellett venniük, hogy nem ők a nagypolitika irányítói, hanem a nép a döntő erő. Senki sem akarta a német egyesítést, de a nép akarata erősebb volt. A szovjet külügyminiszter, Eduard Sevarnadze helyesen ismerte föl a német úgynevezett 2+4 tárgyaláson: „Most kezdődött Európában az önrendelkezés korszaka.” Hasonlót mondott a francia elnök, François Mitterand, megígérve minden népnek, hogy most otthon fogja érezni magát az új európai házban.
Következésképpen az önrendelkezési hullám végigsöpört Európán, csak a magyarságot hagyta ki, a magyarság ezt nem vette észre, a magyarság az egyetlen nemzet, amely még mindig hűséges az I. világháború rendjéhez.
Kedves Barátaim, ezt hangoztatni kell, mert sokan már elfelejtették és azt gondolják, hogy a magyarok – és most a székelyek – valami lehetetlent követelnek, ami nem jár nekik. Miért ne járna a magyaroknak ugyanaz a jog, amely járt az észt, litván, lett, horvát, szlovén. szlovák, koszovói albán, macedón, montenegrói népnek? Milyen jogi alapon tagadják meg a magyaroktól azt a jogot, amelyet más népek megkaptak? Erre senki nem tud választ adni. Miért tesznek különbséget? Miért támogatja a román államelnök a koszovói autonómiát és ellenzi a székely autonómiát? Ezt a kérdést az új román nagykövetnek Ausztriában is feltettem és nem tudott rá megfelelő választ adni.
Ez azért igazságtalan, mert a magyarság az említett népek közül nemcsak a legszerényebb nép, hanem sokáig, évekig várták és remélték, hogy a demokrácia meg fogja oldani a problémáikat, mert a politikusok ezt így hitették el velük, ahogy most is vannak, akik még mindig azt terjesztik, hogy az Európai Unió a megoldás.
Ne legyen félreértés, kedves Barátaim, az önrendelkezési jog – bármilyen formájában is – nemcsak azért jár, mert mások is megkapták. Az autonómiakövetelésüknek van egy nyomós jogi alapja is.
Ahogy már említettem, az önrendelkezési jog természetes jog, amely minden más jognak az alapja. Ez a jog 1977-ben írásos normává, tehát írásos törvénnyé vált. Mivel ez a jog ilyen nagy fontossággal bír, mind a két, az ENSZ keretében 1966-ban született emberi jogi paktumban, éspedig a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában és a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában az első paragrafusban szerepel, ekképpen:
„Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon gondoskodnak gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésükről.”
Tehát minden nép szabadon határozhatja meg a politikai rendszerét és a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődését. Önök semmi mást nem akarnak az autonómiaköveteléssel, mint szabadon meghatározni, hogy a Székelyföld autonóm státuszt kapjon. Biztosan észrevették, hogy a hangsúlyt a nép fogalmára helyeztem. Mert ez a jog csak a népnek jár, a tudósok egy népcsoportot is népnek mondanak. Ez a jog nem jár valamely közösségnek – ez hitbeli vagy kulturális közösség is lehet –, hanem csak egy népnek. Az autonómiakoncepciókban mindig azt olvasom: „magyar közösség”, „magyar nemzetrész”, „magyar kisebbség” – és sohasem azt, hogy nép. Ezt nem tudom megérteni. A jogi norma csak egy népnek ad bizonyos jogokat, éspedig csak egy autochton, azaz őshonos népnek, ami azt jelenti, hogy szükséges hozzá még egy feltétel, éspedig a területi komponens. Csak olyan nép veheti igénybe ezt a jogot, amely több mint száz éve honos egy adott területen. Ez az elv a gyakorlatban igen fontos. Csak olyan lakosok kaphatnak szavazati jogot az önrendelkezés felől, akik legalább három generáción át már ugyanazon a területen laknak. Mérvadó példa volt a svájci népszavazás a Jura-konfliktusban a francia és német lakosság között. Az áttelepített lakosoknak az önrendelkezési kérdésben nem lehetett szavazati joguk.
A magyarság, a székelység is autochton, őshonos történelmi nép és nem közösség és nem kisebbség. (A kisebbségi törvény a kisebbségekre vonatkozik és nem a magyarságra.) Nem véletlen, hogy a németek Lipcsében, ahogy ezt az elején említettem, ezt hirdették: „Mi vagyunk a nép!” A magyarság a Kárpát-medencében az államalkotó nép, több mint ezeréves közös történelemmel, közös kultúrával, közös hagyománnyal. A Kárpát-medencében „mi vagyunk a nép”!
Az önrendelkezési jog nemcsak járandósága minden népnek, hanem még többet is jelent. Ez a jog kötelező jog, úgynevezett ius cogens, ami azt jelenti, hogy erről a jogról nem is lehet lemondani, tehát minden szerződés, amely az önrendelkezési jog ellenére, az önrendelkezési jog semmibevételével jött létre, semmis. Egy szerződés továbbá akkor is semmis, ha tárgyalások nélkül jött létre. Spanyolország Gibraltár kérdésében arra hivatkozik, hogy az utrechti békeszerződés (1713-ból!) diktátum volt, tehát semmis, és emiatt visszaköveteli Gibraltárt. Vagy Kína ezen az alapon visszakövetelte és vissza is kapta azokat a területeket, amelyeket az ópiumháborúban elvesztett.
Tehát még egyszer. Az önrendelkezési jogról nem lehet lemondani, minden szerződés, amely meghazudtolja, semmis. Ezt már minden komoly nemzetközi jogász vallja, sok nevet tudnék felsorolni, közöttük a román nemzetközi jogászt, Aureliu Cristescut, aki erről könyvet is írt, el kellene olvasni. Ez a magyarságra is vonatkozik. Például azok a klauzulák is, amelyeket a magyar kormány az alapszerződésekben aláírt, és amelyekben a magyar kormány lemondott például minden határrevízióról, azokat jogilag nem lehet fenntartani, ha az érintett nép mást akar. Most jogosan azt fogják kérdezni, ha minden olyan világos és egyértelmű, miért nem lehet érvényesíteni az autonómiát? Hogy lehet megkapni, mit kell tenni, hova kell fordulni?
Sajnos nem létezik egy nemzetközi norma, nem létezik egy európai norma – sem az Európai Unió kebelében, sem az Európa Tanácsban, amely szabályozná, hogyan lehet végrehajtani ezt a törvényben lefektetett jogot. Az Európai Unióban, de az Európa Tanácsban is hiába keressük a kollektív jogok bármilyen formáját, akár kollektív népcsoportjog, nemzetiségi jog, akár a hazához való jog. Az önrendelkezési jog egyáltalán nem szerepel sem az Európai Emberi Jogi Egyezményben, sem az Európai Unió alkotmánytervezetében, amely végül nem is lépett életbe.
Az önrendelkezési jog Európában a II. világháború után tabu volt, mert összefüggésben volt a német kérdéssel. Csak nagyon lassan kezdtek foglalkozni a nemzetiségi jogokkal, először az EBEÉ keretében és utána a volt Jugoszlávia konfliktusaiban. A Carrington-terv és az úgynevezett Vance Owen-terv – szerzője Martti Attisaari volt, aki most a Koszovo-tárgyalásokat vezeti –, ezek tartalmazták az első autonómiakoncepciót, amely Bosznia-Hercegovinára szólt, s az Európai Unió támogatta, de nem jött létre. Ezek nagyon jó és konstruktív tervek voltak, de a magyar kormány ezeket is elmulasztotta felhasználni a magyarság érdekében.
Az, hogy az Európai Unió elkerül minden nemzetiségi jogot, nem illeszkedik bele az Európai Unió fogalmába, nem illeszkedik a globalizált világhoz, ahol mindenki egyenlő kell hogy legyen. Nem értik, hogy Közép-Európa más, mint Nyugat-Európa, nem értik, hogy itt több évszázadon át több nemzetiség egymás mellett és együtt élt, és ezt az együttélést most is biztosítani kell. Nem értik, hogy itt a nemzetállam eszméjét nem lehet alkalmazni.
A nemzetiségi jog még gyerekcipőben jár, még ki kell fejleszteni, ki kell dolgozni a normákat. Ehhez, kedves Barátaim, innen kell hogy jöjjön az impulzus. A magyarság nemcsak a legjobban érintett nemzet, hanem itt vannak a hagyományok, itt van a tapasztalat is. Ne nézzünk mindig Európára, nézzünk a saját történelmünkre – ahogy már mondtam, itt van az autonómia bölcsője, itt van a vallásszabadság bölcsője, itt van minden szabadságjog bölcsője – jövő héten a március 15-ét fogjuk ünnepelni! Ne nézzünk Európára, Európának van mit tanulnia tőlünk!
Önök a népszavazáson csak belső önrendelkezést, csak autonómiát követelnek. Hogyan fest az autonómia?
Európában számtalan példa van, de minden autonómia más és más, létrejöttük módja is más, nem lehet egyetlen modellt sem egy másik helyzetre alkalmazni. A legjobb és legtökéletesebb autonómiát nem Dél-Tirolban, hanem az Ĺland-szigeteken találjuk.
Hogy lehet elérni az autonómiát? Az önrendelkezési jog az egyetlen jog, amelyet a dolgok jelen állása szerint nem lehet előírt szabályok alapján elérni, hanem csak politikai úton, tárgyalások útján. Ez az egyetlen jog, amely csak akkor érvényesül, ha először faktumokat teremtünk. A jogászok beszélnek a „faktumok normatív erejéről”. A „faktumok” szó a lényeg itt, a népnek faktumokat, tényeket kell bemutatnia. De a kormányok is ezt teszik, különböző eszközökkel, betiltással, megfélemlítéssel, rendőri beavatkozással vagy kordonnal – mint most Budapesten. A nép részéről tüntetésekkel, aláírásgyűjtéssel, tiltakozó akciókkal kell faktumokat teremteni. A cél: tárgyalások kezdeményezése, mert autonómiát vagy másfajta önrendelkezést békés úton csak tárgyalás utján lehet elérni, nem a parlamentben. Nyomást kell gyakorolni, főleg nemzetközi fórumokon.
Az első és legfontosabb lépést Önök már megtették: ez a belső népszavazás. Mert nem az a mérvadó, mit akarnak a politikusok, vagy mit akarnak a pártok, hanem csak az, mit akar a nép. A nemzeti kérdés nem pártkérdés. A pártnak majd a nép akaratát kell képviselnie. De először a nép akaratát kell látni, kell hallani. Azért fontos a népszavazás, mert az önrendelkezési jog csak tömegakaraton alapulhat. Az egyetlen szépséghiba, amit én látok, az, hogy csak egy eshetőséggel számolnak, az önrendelkezési palettából csak egyetlenegy lehetséges megoldást vesznek fel, pedig több kérdés is felmerülhetne.
Felteszem a kérdést, hogy szabad-e a sok variációból csak egyetlenegyet kihalászni és azt szavazásra feltenni? Ez nem ugyanaz a gyámkodás, ugyanaz a diktátum, amely a mostani helyzetet előidézte, ami ellen harcolunk? Van-e jogunk a véleménynyilvánítást ilyen értelemben szűkíteni, hogy csak egy kérdést tegyünk fel szavazásra? Honnan tudjuk, hogy a nép nem akar-e valami mást? Nem tudjuk. Azt sem tudjuk, hogy azok, akik nemmel szavaznak, vagy távol maradnak a szavazástól, miért teszik ezt. Az autonómia csak egy része az önrendelkezési jognak, csak a minimum, csak a belső önrendelkezés. Honnan tudjuk, hogy a nép nem akar-e külső, teljes önrendelkezést, függetlenséget, mint Koszovóban, vagy csatlakozást az anyaországhoz, mint Dél-Oszétia? Ezt mind meg kellene kérdezni. Attól függetlenül, hogy politikailag mit akarnak képviselni, mit lehet kiharcolni és elérni – először tudni kell, hogy mit akar a nép!
Ilyen értelemben Dél-Tirolban is megindult egy vita, amelyet a volt államelnök és mostani szenátor Francesco Cossiga kezdeményezett. Ő most már harmadszor nyújtott be egy beadványt az olasz szenátusban, amely arról szól, hogy népszavazást kell rendezni Dél-Tirolban, mert – ahogy az indoklásban olvasható – az önrendelkezési jogot, amelyet megkaptak az észtek, lettek, litvánok stb., nem lehet megtagadni a dél-tiroliaktól sem.
Francesco Cossiga 4 kérdést javasol:
1. Maradjon-e minden, ahogy most van – tehát az autonómia?
2. Akarnak-e önálló Dél-Tirolt?
3. Akarják-e a csatlakozást Ausztriához?
4. Akarják-e a csatlakozást Németországhoz?
Ha objektív képet akarunk kapni, Erdélyben a következő kérdéseket mind fel kell tenni:
Maradjon-e minden úgy, ahogy most van?
Vagy legyen autonóm státusa Székelyföldnek?
Vagy akarnak-e csatlakozást Magyarországhoz?
Vagy legyen független Székelyföld?
Vagy legyen autonóm Székelyföld egy független Erdélyben?
Most azt fogják mondani, hogy ezt nem lehet, ezt nem szabad, ez megszegi a román alkotmányt, amely azt mondja, hogy Románia egységes nemzetállam és ezt az egységet nem szabad megkérdőjelezni.
Attól függetlenül, hogy ez az alkotmány nem tükrözi a valóságot, hamis képet ad, mert tény, hogy az erdélyi magyarság nemcsak nagyszámú nemzetiséget képez, hanem saját identitást, saját kultúrát, saját hagyományt is, Erdélynek – Székelyföldnek – nincs közös történelme Románia többi részével, azaz Ó-Romániával. Ez igen fontos faktor. Ilyesmi szerepel a híres ENSZ-határozatban is, amelyet az ENSZ közgyűlése 1961-ben adott ki Gibraltár kérdésében, éspedig a Spanyolország–Nagy-Britannia vitában, amelyben Spanyolország visszaköveteli Gibraltárt. Abban a rezolúcióban az áll, hogy az a tény is mérvadó és számításba kell venni, hogy Gibraltár több száz évig Spanyolország történelmi és kulturális része volt.
Ugyanígy Erdély is több száz éves saját történelmére, saját kultúrájára nézhet vissza. Még több: Erdélynek és különösen Székelyföldnek saját identitása van. Ezt nem szabad és nem lehet ignorálni. A román alkotmány nem felel meg a valóságnak és változtatni kellene rajta. Az első követelésük tehát ez kell hogy legyen: megváltoztatni az alkotmányt. Megdöbbenve értesültem, hogy a román főügyészség előzetes vizsgálatot indított a Székely Nemzeti Tanács és a Szövetség a Székelyföldért Egyesület ellen a népszavazás miatt. Nemzetbiztonságot sértő akció miatt folyik a vizsgálat. Ha tényleg eljárás indul, akkor erre nagyon oda fogunk figyelni, mert egy ilyen eljárás két okból is megsértené az alapvető jogokat.
Először: megsértené a véleménynyilvánítás szabadságát, tehát az Európai Emberi Jogi Egyezmény 10. cikkelyét. A belső népszavazásban véleményt kérnek, az emberek pedig véleményt nyilvánítanak. Ez nem lehet büntetendő cselekmény. Ebben az esetben panasszal lehet fordulni az Európai Emberi Jogi Bírósághoz. Másodszor. Ahogy már említettem, az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának első cikkelye az önrendelkezési jogról szól. Ezt az Egyezményt Románia is aláírta. Ez az egyezmény, ugyanúgy mint az előbb említett Európai Emberi Jogi Egyezmény, nemzetközi szerződés, amely szintén alkotmányi rangban van, mi több: Románia köteles a nemzetközi szerződéseket betartani.
Az Európai Emberi Jogi Egyezmény megsértése esetén az Európai Emberi Jogi Bírósághoz lehet fordulni Strasbourgban. Az ENSZ Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya megsértése esetében is van egy orvoslati lehetőség, éspedig az ENSZ Human Rights Committee előtt, ennek Genfben van a székhelye. Azért mondtam az angol nevet, hogy ne legyen félreértés, mert volt egy Human Rights Commission is – amely 1989-ben elítélte Romániát, ez a bizottság viszont már nem létezik. Tehát az önrendelkezési jog megsértése miatt az ENSZ-hez lehet fordulni. Eddig nagyon kevés ilyen eljárás volt, ez precedensértékű per lenne.
Még egyszer szeretnék emlékeztetni: az első és legfontosabb feltétel az önrendelkezési jog érvényesítésében a népakarat felmutatása, a szabad és demokratikus véleménynyilvánítás. Így kezdődött Dél-Tirolban is az önrendelkezési harc. Már 1946-ben volt egy belső népszavazás – a kérdés nem az autonómia volt, hanem a kérdés az Ausztriához való csatlakozás volt. 155 000 szavazat volt a csatlakozás mellett – ehhez még több mint 10 000 szavazat érkezett levélben – a 200 000 dél-tiroli polgártól! A szavazólapokat szépen becsomagolva átadták az osztrák kormánynak – ez volt a legitimáció az osztrák kormány számára, ez volt a jogalap, hogy valóban Dél-Tirol ügyét képviselik.
Sok más feltétel lenne még, ha azt akarjuk, hogy eredményes legyen az önrendelkezési harc. Fontos feltétel az egység. Csak egységes fellépéssel lehet kivívni a sikert. A magyarok sajnos nagy mesterek a széthúzásban, több olyan pillanata van a történelmüknek, hogy emiatt elmaradt a siker. A jó tulajdonságokat – a nagy egyéniségeket, a nagy tehetségeket összefogásra kellene késztetni a közös célért. A nemzetiségi kérdés nem pártpolitikai kérdés, hanem közös ügy, szükséges a széles konszenzus. De ne a nemzeti minimum legyen a közös bázis, hanem a nemzeti maximum. Minden más nép hasonló helyzetben a nemzeti maximumból indult ki. Kevesebbet kérni mindig lehet, többet nem. Egységben van az erő. Egy nép, amely egységesen és határozottan lép fel, mindent, de mindent el tud érni.
Egy további és talán legfontosabb, mert nélkülözhetetlen feltétel az anyaország támogatása. Nem akarom most felsorolni, milyen megbocsáthatatlan mulasztásokat és hibákat követtek el a magyar kormányok, minden magyar kormány, a konzervatív és a szocialista egyaránt. Magyarország nem tölti be védőhatalmi kötelezettségét. Nem viszi az önrendelkezési ügyet a nemzetközi fórumok elé. Az 5 milliós határon túli magyarság a magyar külpolitikában sohasem volt prima causa – ahogy az volt a 250 000 dél-tiroli kérdése az osztrák politikában. Nyomást kell gyakorolni először Budapesten és utána Bukarestben.
Kedves Barátaim, hosszú, fárasztó, kemény út áll Önök előtt. De be kell járni ezt az utat, ha szeretik a hazájukat, ha meg akarják őrizni a csodálatos Székelyföldet a következő nemzedékeknek is. Össze kell fogni, ameddig nem túl késő. A fenyegető kivándorlás, az asszimiláció és az etnikai összetétel mesterséges megváltoztatása egyirányú út, ahonnan nincs visszatérés.
Végül kívánok Önöknek az Önök előtt álló nagy feladatokhoz erőt és főleg bátorságot. „Ne féljetek!” A félelem nemcsak rossz tanácsadó, a félelem minden szabadságnak az ellensége. Ne féljetek!
Isten áldja munkájukat!
Isten áldja a Székelyföldet!
Isten áldja a székely népet!

Eva Maria Barki

(Erdélyi Napló)