Megoldás nélkül maradt viszont Erdély egyik legsúlyosabb kérdése, a nemzetiségi kérdés, amely inkább birodalompolitikai problémává, az 1848-as forradalom gordiuszi csomójává vált. Ezek ellenére a kolozsvári országgyűlés elvégezte a legalapvetőbb feladatát. A jelen levő 22 szász és 5 román képviselő is megszavazta a törvényeket, az uniót is, de – amint rövidesen kiderült – a román és a szász vezető réteg nem értett egyet az unióval, s csak idő kérdése volt, hogy a kamarilla a maga oldalára állítsa mindkét nemzet mozgalmát. A székelység képviselői: Berde Mózes, Mikó Mihály, ifj. Bethlen János, Pálffy János és mások azt is kérik, hogy a székely katonaság ügyét oldja meg elfogadható módon az országgyűlés. De ebben a kérdésben csak elvi döntés született, mert az események azt mutatták, hogy szükség lehet a székely fegyveres erő megtartására. Tetézte a bajt, hogy a székelyföldi jobbágyságnak csak töredéknyi részére terjedt ki a jobbágyfelszabadító törvény, mivel a székely örökségen – az ősi székely magánbirtokon – települt jobbágyot kivették az úrbériség fogalomköréből. Emiatt nagy elégedetlenség keletkezett a jobbágyság soraiban. A székelyföldi eseményekre március 15-e óta nagy hatást gyakorolt a magyar forradalmi kormány, amely igénybe is szerette volna venni a székely határőröket a honvédsereg kiképzésében, sőt, a szerbek támadásának kivédésében is. Ennek érdekében küldöttséget indított a Székelyföldre. Batthyány miniszterelnök a Székelyföldre küldi Gál Sándort és Klapka Györgyöt A magyar közvélemény, sőt, a politikai vezetők körében is élt valamiféle olyan elképzelés, hogy a Székelyföldön minden rendben van, hogy ott nem osztják meg belső ellentétek a társadalmat. Emiatt nagyok voltak az elvárások is, főként a székely katonai erő iránt. Következésképpen, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország déli határait veszély fenyegeti, Batthyány miniszterelnök a székelyeket is segítségül hívta a veszély elhárítására. Május 19-én felhívással fordult hozzájuk, hogy küldjenek kebelükből önkénteseket a szervezendő magyar hadseregbe. A felhívást Gál Sándor (1817-1866) miniszteri katonai tanácsadó, a Székelyföld későbbi katonai főparancsnoka, valamint Klapka György (1820-1892) százados, később Bem tábornok helyettese, vitte a Székelyföldre. Gál részletes beszámolójából ismerjük a küldetés lefolyását. Jelentése szerint a székely fiatalok közt mindenhol lelkesedést tapasztalt, de a széki tisztségek visszafogottságot mutattak, és ez nem kis zavart keltett a közvéleményben. Arról volt szó, hogy a küldöttséggel egy időben érkezett meg a Gubernium átirata Kolozsvárról, gyanúsnak ítélve az említett küldöttek tevékenységét, mivel azok nem jelentették be küldetésük célját az erdélyi központi szervnél. Legeredményesebben Háromszéken működtek: itt három népgyűlést rendeztek, és egyiken Dobay ezredes, a második gyalogezred parancsnoka kijelentette, hogy kész segítséget nyújtani a magyar forradalom vezetésének, amikor arra felszólítást kap. A háromszéki jobbágyság már említett elkeseredését úgy sikerült megszüntetni, hogy Pünkösti Gergely (1822-1912) őrnagy nyilvánvalóan nem csak saját véleményét mondta, amikor kihirdette, hogy Háromszéken ettől a naptól kezdve megszűnik a robot. Fokozatosan kialakult Háromszéken az a belső társadalmi egység, amely aztán lehetővé tette az eredményes cselekvést. A nyár folyamán megkezdődött a katonai együttműködés is a székelység és a magyar kormány között: a háromszéki gyalogezred egy zászlóalja és egy huszárosztály júliusban csatlakozott a magyar haderőhöz, s ugyanezt tette augusztusban a csíki ezred egyik zászlóalja is. Ezek az egységek részt vesznek a Jella-iő elleni harcokban, és majdan Bem tábornok erdélyi hadjáratában kiváló helytállásukkal kiérdemlik a fővezér többszöri elismerését. De ez még messze volt, addig a magyar országgyűlésnek meg kellett oldania az egyesülés által felvetett kérdéseket, köztük a székelyföldieket is. A székelykérdés a pesti magyar országgyűlésben. Kossuth és a székelyek Az első közös népképviseleti országgyűlés 1848. július 5-én nyílt meg Pesten, ahol napirendre kerültek Erdély dolgai is. Külön gondot okozott a székely határőri rendszer megszüntetése, a szabad székelyek helyzetének tisztázása s a székely örökségekben lakó jobbágyok felszabadítása. Említettük, hogy a fenti kérdésekkel kapcsolatban az utolsó erdélyi rendi gyűlés nem tudott megfelelő törvényeket hozni, ezért az ügyek kezelése a magyar országgyűlésre testálódott. Mivel a magyar politikusok a székely társadalom valódi állapotát még annyira sem ismerték, mint Erdély helyzetét, az országgyűlés székely képviselőitől várták a megoldási javaslatokat. Ezeket azonban késleltette a székely és az erdélyi magyar követek egy része közti nézetkülönbség. A magyar országgyűlésben Erdély kérdését, s különösen a székelység ügyét, elsősorban Kossuth karolta fel, akinek Habsburg-ellenes nézetei ugyancsak találkoztak a székelység érzelmeivel. Ezt Pálffy János, miközben rámutatott arra is, hogy miért volt Kossuth annyira népszerű a székelyek között, így fogalmazta meg: „A magyar nemzet három század alatt sem felejtette, s nem is fogja soha felejteni azelőtti függetlenségét, önálló hatalmát és nagyságát; szóval, históriai múltját, mely után epedve, mindig fiatal vággyal, fájdalommal és bosszúval telve tekint azon időbe, melyben e drága kincse elraboltatott, s mert rabló az osztrák, gyűlöli uralmát, hagyván azt örökségül nemzedékről nemzedékre, valamint a kötelességet is mint jogos cselekedetet az erőszak ellen, lerázni az idegen igát bármikor nyíljék alkalom reá, nem keresve újabb okot, állván századok óta az eredeti ok. E hagyományos gyűlölség az osztrák uralom ellen, s a vágy, szabadulni tőle, a nemzet vérébe ment által, jellemének kiegészítő részét alkotja.” Kossuth Lajos mint magyar ember „hangot és életet és nyilatkozást adott azon érzületnek, mely millió kebelben szunnyadott, de soha ki nem aludt”. Pálffy megfogalmazásában lehetnek túlzó kifejezések, de alapjában a szerző jól látta Kossuth és a magyarság egymásra találásának lelki tényezőit. S mivel a székelységet a Habsburg-hatalom fokozott mértékben megfosztotta eredeti szabadságjogaitól – idegen rendszert kényszerített rá, s erőszakkal avatkozott be önigazgatási szerkezetébe -, azt a magyar politikust volt hajlandó támogatni, akitől a szabadságot és nemzeti jogainak visszaszerzését remélhette. Ilyen politikusnak tartotta a székelység Kossuth Lajost. Jakab Elek, a megbízható kortárs tanú írta visszaemlékezésében, hogy Kossuth az ifjúság és a nép „bálványa s a sötétség, a zsarnokok és szolgalelkek félelme volt”. Erdélyben Kossuthnak a magyar társadalom égető kérdéseire megoldást ígérő országgyűlési beszédei már a reformkorban a társadalom minden rétegében közbeszéd tárgyát képezték. Érthető, hogy a forradalom kitörése után még jobban figyeltek rá. A pesti országgyűlésnek tizenkilenc székely képviselője volt. A legaktívabbak, legalábbis ekkor, mind Kossuth-pártiak, akik később országgyűlési teendőik mellett más, fontos feladatok elvégzésére is felhatalmazást kaptak. Elsőként kell megemlítenünk Marosszék egyik követét, Berzenczey Lászlót, akit már jól ismertek, mert az unióért és a reformokért vívott erdélyi küzdelemben ugyancsak kitűnt. Kossuth feltétlen híve volt, aki bizalmába is fogadta. A magyar országgyűlésben szónokolt a legtöbbet a székelyek nevében, s mert ehhez jól értett (ezért nevezték némi éllel „Kis Kossuth”-nak), gyakran tapssal kifejezett elismerést kapott képviselőtársaitól. A székely köznép, kisnemesség szerette, a jobbágynép saját érdekei védelmezőjének tartotta, mert az 1846-47-es erdélyi országgyűlésen a székely jobbágyok részére is kedvező úrbéri törvényt követelt. A liberális és konzervatív nemesség soraiban viszont számos ellenfele volt, mert túlzóan radikálisnak, sőt, szélsőségesnek tartották – s nem éppen alaptalanul. Egyed Ákos, Háromszék

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés