Hírek : „Szeretni e hont gyakran oly nehéz” - 190 éve született Arany János |
„Szeretni e hont gyakran oly nehéz” - 190 éve született Arany János
2007.03.11. 15:24
Erdélyi Napló, 2007.03.08. Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.): költő, tanulmányíró, a magyar verselés egyik legnagyobb művésze, a népies epika utolérhetetlen mestere.
Jobbágyszintre süllyedt nemesi családból származik. A debreceni kollégiumban tanul. Kisújszálláson segédtanító, azután vándorszínész. Visszatérve szülővárosába tanító, majd aljegyző lesz. A Kisfaludy Társaságtól pályadíjat nyer első hoszszabb műve, Az elveszett alkotmány (1845) című vígeposz, majd történeti tárgyú elbeszélő költeménye, a Toldi (1846), amely a népi fogantatású epikának olyan csúcsa, hogy hozzá csak Petőfi János vitéze mérhető. A mű később trilógiává egészül ki a Toldi estéjével (1854) meg a Toldi szerelmével (1879). Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején Arany rövid ideig nemzetőr. A szabadságharc bukása után bujkálni kényszerül, Geszten a Tisza családnál nevelősködik. 1851-től a nagykőrösi református gimnázium tanára. A nagykőrösi években keletkezett versei a nemzeti tragédia átéléséből fakadó meghasonlottságot és a függetlenségi eszme iránti hűséget egyszerre fejezik ki. Tovább árnyalják munkásságát megrendítő balladái. I. Ferenc József 1857-es magyarországi látogatása alkalmával Aranyt és a korszak más jeles költőit dicsőítő óda írására szólították föl, „aranyakat ígérve – olvassuk a költő egyik levelében –, sokat, sokat”. Arany válasza A walesi bárdok volt, amely csak hat évvel később láthatott nyomdafestéket, „óangol ballada” megjelöléssel. 1860-ban Pestre költözik, a Kisfaludy Társaság igazgatójává választják. Előbb a Szépirodalmi Figyelő, majd a Koszorú című lapot szerkeszti. Hun mondából megírja tervezett eposzának első részét, a Buda halálát (1863). 1865-től az Akadémia titkára, később főtitkára. Míg hivatalának él, tizenkét évre csaknem elhallgat, de e némaságot költészetének harmadvirágzása követi az Őszikék ciklus verseiben meg a kései balladákban. Korszakosak irodalomtörténeti és elméleti tanulmányai (Naiv eposzunk, Zrínyi és Tasso). Shakespeare- és Arisztophanész-fordítóként is remekel.
K. Jakab Antal
Arany János költeményei Rendületlenül
Hallottad a szót: „rendületlenül –” Midőn fölzengi myriád ajak S a millió szív egy dalon hevül, Egy lángviharban összecsapzanak?... Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon Merő szokássá szent imád ne váljon!
Sokban hívságos elme kérkedik, Irányt még jóra, szépre is az ád; Nem mondom: a hont ők nem szeretik; De jobban a tapsot, mint a hazát... Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!
Fényt űz csinált érzelmivel nem egy, Kinek világát csak divat teszi: Őnála köntös, eb, ló egyremegy, S a hon szerelmén a hölgyét veszi... Oh, értsd meg a szót s függve női bájon, Külcsillogássá szent imád ne váljon!
Van – fájdalom! – kinek cégér hona. Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár: Ki innen! e hely az Úr temploma: Rátok az ostor pattogása vár!... Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon: Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!
Szeretni e hont gyakran oly nehéz: - Ha bűnbélyeg sötétül homlokán, Gyarló erényünk öntagadni kész, Mint Péter a rettentő éjtszakán. Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon – De kishitűvé szent imád ne váljon!
Szeretni a hont – ah! még nehezebb, Midőn az ár nő, ostromol, ragad... És – kebleden be-vérző honfiseb – Bújsz a tömegben, átkos egymagad. Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon Káromkodássá szent imád ne váljon!
Hallottad a szót: „rendületlenül”? Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, – Lenn a sikamló tér, nyomás felül, Vész és gyalázat el ne rántsanak. Oh, értsd meg a szót: árban és apályon – Szirt a habok közt – hűséged megálljon!
(1860)
Rákócziné Ballada
Mi lelt téged bús gilice madárka? Párom után nyögdécselek bezárva; Vas kalitkám csillog-ragyog, aranyos: De a lelkem, – Hejh! a lelkem Fenekéig zavaros.
Mi lelt, mi lelt, szőke asszony, kékszemű? Társam után az én szivem keserű: Oroszlányom viaskodik csatában, Én pediglen Fogva vagyok Büszke Bécsnek várában.
Büszke Bécsnek rettenetes császárja! Minek engem itt tartani bezárva? Miért reszket koronádnak gyémántja? Elbocsáthatsz: Gyönge kezem Koronádat nem bántja.
Szabadságra könnyű módon szert tehetsz, Szőke asszony, elbocsátlak, elmehetsz: Csillapítsd le lázadozó férjedet, Békességért Hejh! örömest Odaadlak tégedet.
Szőke asszony útnak ered, meg sem áll, Férje-urát fölkeresi Újvárnál; Szólana is, köszönne is: hiába!... Oda borul, Mint a bokor, Odaborul nyakába.
„Ingó-bingó rózsabokor vállamon, Hozott isten, édes-kedves angyalom! Isten hozott, úgy ha jöttél, szép virág; Hogy eresztett Volna másként Az a bécsi porkoláb.”
Hátratekint a szép asszony, de nem szól, Háta mögött áll a cseh kém, tudja jól: Császár küldte a cseh kémet utána, Hallgatózni, Leskelődni Békeszerző szavára.
„Ingó-bingó rózsabokor vállamon! Néma vagy-e, hogy nem szólasz angyalom?” – „Néma legyek, mikor arra szót vesztek, Amiért a Bécsi udvar Engem ide eresztett!
Azt akarnák, fulánk legyen csókomba’, Mézes-mákot elegyítsek szavamba, Kebelemen altassam el haragod: Akkor aztán Egy országért Kiadnának egy rabot!
Személyemnek Magyarország nagy ára, Visszamegyek, szavam adtam reája, Felfogadtam, meg is állom emberűl: Visszamegyek, Ha veled a Békesség nem sikerűl.
Jobban ismered te Bécset nálamnál: Hitszegővel alkuba mért állanál? Szava játék, hite szellő, kárhozat... Vezérelje A nagy isten Győzedelmes kardodat! –”
„Ez igaz hit legyen áldás utadon; Vezéreljen a jó isten, angyalom! – Válaszomat, érdemes cseh, vidd vissza: Császárod, ha Ilyet akar, Magyar nőre ne bizza.”
Búbánatos szőke asszony, kékszemű! Meddig lesz még a te sorsod keserű? Rab vagyok még büszke Bécsnek várában: Rab vagyok, de Oroszlányom Harca nem lesz hiában!
(1848) A cselekmény történeti alapja: A Habsburgok fogságában lévő Rákócziné Érsekújváron találkozott férjével, s a császár egyik megbízottja ugyanebben az időben tett – hiábavaló – kísérletet a kuruc hadak élén harcoló Rákóczi megbékítésére.
Haj, ne hátra, haj előre!
Haj, ne hátra, haj előre! Vérmezőről vérmezőre! Mert ott az a virág terem, Melynek neve győzedelem, Haj rá haj!
Tavaszodik, lágy az idő, Kihajt a fű, kövéren nő: Az is azért olyan kövér, Megáztatta tövét a vér. Haj rá haj!
Hadd áztassa, hisz az nem baj, Ha szépen hajt, nem másnak hajt; Ha terem is, nekünk terem A véren vett győzedelem, Haj rá haj!
(1849)
Letészem a lantot
Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt. Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt. A tűz nem melegít, nem él: Csak mint reves fáé, világa. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját, Bársony palástban járt a föld, Madár zengett minden bokorban, Midőn ez ajak dalra költ. Fűszeresebb az esti szél, Hímzettebb volt a rét virága. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam: Versenyben égtek húrjaim; Baráti szem, művészi gonddal Függött a lantos ujjain; – Láng gyult a láng gerjelminél S eggyé fonódott minden ága. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit, Elsírtuk a mult panaszát; Dicsőség fényével öveztük Körűl a nemzetet, hazát: Minden dalunk friss zöld levél Gyanánt vegyült koszorujába. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon A visszafénylő hírt-nevet: Hazát és népet álmodánk, mely Örökre él s megemleget. Hittük: ha illet a babér, Lesz aki osszon... Mind hiába! Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Most... árva énekem, mi vagy te? Elhunyt daloknak lelke tán, Mely temetőbül, mint kisértet, Jár még föl a halál után...? Hímzett, virágos szemfedél...? Szó, mely kiált a pusztaságba...? Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az. Kit érdekelne már a dal. Ki örvend fonnyadó virágnak, Miután a törzsök kihal: Ha a fa élte megszakad, Egy percig éli túl virága. Oda vagy, érzem, oda vagy Oh lelkem ifjusága!
(1850. márc. 19.)
Mátyás anyja
Szilágyi Örzsébet Levelét megirta; Szerelmes Könnyével Azt is telesirta.
Fiának A levél, Prága városába, Örömhírt Viszen a Szomorú fogságba:
„Gyermekem! Ne mozdulj Prága városából: Kiveszlek, Kiváltlak A nehéz rabságból.
Arannyal, Ezüsttel Megfizetek érted; Szívemen Hordom én A te hazatérted.
Ne mozdulj, Ne indulj, Én egyetlen árvám! Ki lesz az Én fiam Ha megejt az ármány?
Adassék A levél Hunyadi Mátyásnak, Tulajdon Kezébe, Senkinek se másnak.”
Fekete Viaszból Nyom reá pecsétet; Könyöklőn Várnak az Udvari cselédek.
„Ki viszi Hamarabb Levelem Prágába? Száz arany, Meg a ló, Teste fáradsága.”
„Viszem én, Viszem én, Hét nap elegendő.” „Szerelmes Szivemnek Hét egész esztendő!”
„Viszem én, Hozom én Válaszát három nap.” „Szerelmes Szivemnek Három egész hónap.
Istenem, Istenem, Mért nem adál szárnyat, Hogy utól- Érhetném Az anyai vágyat.” –
S ahol jön, Ahol jön Egy fekete holló; Hunyadi Paizsán Ül ahhoz hasonló.
Lecsapott, Lecsapott Fekete szélvészből, Kikapá Levelét Az anyai kézből.
„Hamar a Madarat!... El kell venni tőle!” Szalad a Sokaság Nyomba, hogy lelője.
Madarat Nem egyet, Százat is meglőnek: Híre sincs, Nyoma sincs A levélvivőnek.
Napestig Az erdőn Űzeti hiába: Éjfelen Kocognak Özvegy ablakába.
„Ki kopog? Mi kopog? Egy fekete holló! Nála még A levél Vagy ahhoz hasonló.
Piros a Pecsétje Finom a hajtása: Oh áldott, Oh áldott A keze-irása!” (1854)
|