Az élet utánozza az irodalmat – vélekedett Wilde és tolmácsolta nekünk Márai, és bár BZSA eszmefuttatása nem irodalom (ami nem baj, hiszen Nietzsche haláláig attól rettegett, hogy „csak” irodalmat ír), mégis olyan érzésem volt egy velem történt eset során a minap, mintha az ő vezércikke teremtette volna a forgatókönyvet hozzá, mintegy szemléltető eszköz gyanánt.
Történt, hogy egyik kedves barátném társaságában kézjegyeket gyűjtöttünk az általunk visszasírt múlt visszatérésének lehetségessé tétele érdekében a Monostor negyedi dzsungelben, mikor egy kedves, tiszta szemű, töpörödött néni pödört bajszom szemügyre vételezése után megkérdezte, nem mennék-e be egy pillanatra a lakásába, mert mutatna valamit. Hogyne mennék, sóhajtottam fel megkönnyebbülten, tudniillik az aznapi első sikerek után zsinórban fél tucat markomán család rakta ki a szűrömet az azelőtti percekben, és jól esett volna végre normális emberrel szóba állni.
A néni, miután csendre intette csak a monostori többség nyelvén értő unokáját, megkérdezte, ismerem-e a Rákóczi búcsúja a hazájától című „indulót”, majd az áhítattól remegő hangon, a szemembe kapaszkodva énekelni kezdett. Minden egyszavas imaként kiejtett szó után egyre jobban könnybe lábadt a szeme, kisvártatva el-elcsuklott a hangja, aztán el is akadt. Nem jut eszembe a harmadik szakasz, motyogta szégyenkezve, majd besietett a belső szobába, – Ce face buni? – kérdezte az unoka tőlem ezalatt –, kihozta gyerekkori énekes füzetét, és abba bele-belepillantva fejezte be az éneket.
Nem tudok helyesen írni magyarul, mert a románok bejövetele után mentem iskolába, és akkor be voltak tiltva a magyar iskolák – szabadkozik, észrevéve, hogy csodálom a gyöngybetűit. És honnan tanulta ezt a gyönyörű éneket? – teszem fel a kérdést. Az édesapámtól, mondja. Megkér, segítsem hozzá, hogy felvételre énekelhesse dalát, mert nem akarja a sírba vinni, ezért elkérem a nevét és a telefonszámát. Román családneve van. A férjem félig román volt, magyarázza egyből, de aztán jó magyar lett. Horthy szabója volt, mondja büszkén. Közben az unoka teáért ráncigálja románul a szoknyáját.
Ott, akkor, abban a pillanatban, abban az eldugott monostori lakásban, az éneklés után kissé félénken pislogó fejkendős román nevű magyar néni és a körülötte ficánkoló román nyelvű unokája között félelmetes hirtelenséggel világosodott meg számomra a múlt, jelen, jövő kapcsolata az erdélyi magyarság életében. Az élet maga mutatott rá, mennyire szánalmas gyökértelenség a múlt szembeállítása a jövővel.
A központi motívum a néni éneke. Az ének az ő életében a nemzeti öntudat megtartó eszközévé lépik elé. A néni életében a múlt az apa volt, aki megtanította rá. A jelene a román megszállás, amikor nem tanulhatott az ősei nyelvén az ősei földjén, de azzal a helytelen magyar írással is titokban, valahol a padlás zugában papírra vetette az éneket, amely akkor a magyarságát jelentette (erre az ének előadásmódjából is következtethetünk). A jövője pedig kétféleképpen alakulhatott: a magyarirtó román megszállás lesz a jövő, a füzetke marad a padláson egerek táplálékául, szívében az ének pedig a feledés martaléka lesz, vagy visszatér, helyesebben: folytatja magát a magyar jövő. Mert csak a balgák (és új korszakok hetyke rikkancsai) szerint kezdhető elölről a történelem. Akkor az utóbbi történt, és a néni férje Horthy szabójaként jó magyar lett, a néni pedig, elővéve a füzetet, számtalanszor dúdolta énekét, miközben a Kormányzó új ruháját vasalta.
A párhuzam kísérteties. Múltunk a néni múltja, az összmagyar közös múlt: a szabadságvágy. Jelenünk kétféle: az a fél tucat szellemi megszállás alatt sínylődő család, aki ideológusa nyomán elküld a pappal együtt a templomba, de az is, aki örömében azt se tudja, mivel kínálja az aláírásgyűjtőt, hiszen ő is rejtegeti a füzetkéjét. A jövőnk is kétféle lehet, akárcsak a néninek: az egyik a nagyanyja nyelvét nem beszélő unoka és leszármazottai, a másik pedig az a csapat fiatal, aki elmegy és felveszi, majd megosztja barátaival a néni énekét, az ő hozzáállásuk annak minden következményével. Bár múltunk mutatja az irányt, de jelenünk dönt a jövőről. Ezt éreztem abban a szobakonyhás monostori lakásban.

Bagoly Zsolt

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés