Annak, ami ma Magyarországon történik és ami Lengyelországban részben már lejátszódott, de be természetesen még ott sem fejeződhetett, nem pártpolitikai és nem választási szempontból van elsőrendű jelentősége. Ez sokkal több annál, ez egy korszakváltás kezdete. Igaz, most még az emberek nagy többsége a képernyő hitelvesztését a politika hitelvesztéseként és ennek megfelelően a „ki kormányoz”, valamint a „kommunisták – nem kommunisták” viszonylatban éli meg, és csak homályos sejtései vannak arról, hogy éppen a médiauralom alól szabadul fel. Mégis, ez a tisztességes ember, ez az önmaga megélhetési gondjaival elfoglalt ember, aki még nem lázadó, de már nem is engedelmes, és már nem a korábbi módon hiszékeny és konformista, azáltal, hogy ledobja magáról a médiumok által ráaggatott konfekciódarabjainak egyikét-másikát, némelyik mindet, valami ahhoz hasonló jelentőségű, nagyságrendű cselekedetet hajt végre, mint a reneszánsz embere: új életet kezd. Galileivel együtt mondja: mégis mozog a Föld.

Talán az a legérdekesebb ebben a felszabadulásban, hogy nem tudjuk, milyen kétszáz év maradt mögöttünk. A sajtó és a médiumok általi irányítás a történelemhamisítás két évszázada volt. A sajtó és később a tudatipar a saját szerepét is letagadta, a demokrácia szolgálójának tüntette fel magát, de közben a pénzhatalom megbízottja volt. A huszadik században lezajlott két világháború, békeszerződésekben nemzeteket ítéltek halálra, a bolsevizmus tönkretette Oroszországot, közben 40 évre európai gyarmatokat kapott, de az a sajtó és az a tudatipar, amelynek közreműködése nélkül mindez így, ahogy történt, nem történhetett volna meg, virágzott, bővült és egyre korlátlanabb hatalomra tett szert. 

A sajtó hosszú előkészítő szakaszok után a XIX. század második felében vált negyedik hatalmi ággá, valójában egyre inkább egy központból irányított világhatalommá. Az írott sajtó kezdetben még sok érdeket kifejező, egymással feleselő szabad intézmény volt, az első világháború kezdetére azonban a nemzetközi nagybankok, a pénz tulajdonába és döntő, irányító befolyása alá került. Az első világháború kitörésében mind Európa középső, keleti államainak, mind pedig a nyugati demokráciák sajtójának felbújtó szerepe volt. Ennek oka itt is, ott is ugyanaz volt: a sajtót is tulajdonló bankok, bankárok óriási hasznot reméltek a háborúból. Ezt aztán be is kebelezték. A második világháború el-kerülhetetlenségét az elsőt lezáró béke-szerződésekbe írták bele. A liberális világsajtó felelőssége mind a rossz békeszerződésekben, mind a kommunista hatalomátvételekben nyilvánvaló és bizonyítható. A háború utáni elsöprő gazdasági fejlődésben és a televíziózás elterjedésében kialakult a szórakoztatott társadalom, benne a tudatipar és ez már-már fölébe nőtt gazdájának, a pénzhatalomnak is. A médiumok immár nemcsak közvetítői az eseményeknek, hanem az események megrendelői is. Az összefonódás a hatalom felső rétegeiben elképesztő méretű és az egyszerű ember számára beláthatatlan. Amikor a CNN amerikai televízió közvetíti az iraki háborút, Bagdad bombázását, vagy korábban a Sivatagi Vihart, jogos lehet a feltételezés, hogy a televízió, a CNN a háború megrendelői közé tartozik.

Elérkeztünk a zűrzavar és az ember lealacsonyodásának arra a pontjára, amikor már nem tudjuk elválasztani az eseményt a médiaeseménytől. Az állam, a kormány, a háttérhatalom gyárt, szervez meg, robbant ki eseményeket, hogy azok médiaesemények legyenek és hogy az emberek millióit ezekkel a médiaeseményekkel befolyásolják, vezessék. Azt ír-ták nemrégiben komoly elemzők, hogy a franciaországi etnikai zavargásokat, egyes külvárosok arab gettóiban a fiatalok rombolásait a titkosszolgálatok, elsősorban a Moszad szervezte, mert Izraelnek az az érdeke, hogy Nicholas Sárközyt, mint rendcsináló embert juttassa az elnöki székbe. Idehaza a szeptemberi tévéostromot fejlesztette a titkosszolgálat médiaeseménnyé. 

Mindez ellentmond tételünknek, amely szerint vége van a tudatipar abszolút hatalmának. A tapasztalat éppen az, hogy azt tesznek, amit éppen akarnak. Ha azonban alaposabban utánanézünk a dolognak, mást is láthatunk. A pénzhatalom és a tudatipar összefonódott vezetése már nem ura a helyzetnek. Fél, kapkod, ellentmondásokba keveredik és mindenekelőtt nem képes a titkot magában tartani. Amióta kifejlődött a világháló, nincs többé titok. Nincs tabu és nincs fegyelem a központi irányításban. A tudatipar nagyüzemeinek szembe kell nézniök a mindennapi lelepleződéssel. A titkosszolgálatok látnak és hallanak mindent, pontos, részletes fényképeik vannak az egész világról, minden magánbeszélgetést rögzíthetnek, ha akarnak, de sem félelemkeltéssel, sem semmilyen technikával nem tudják megakadályozni, hogy egy dél-afrikai ember ne írja meg tapasztalatait, véleményét, adott esetben leleplezéseit svéd barátjának. A New York Times őrzi és hirdeti is a „politikai korrektség” dogmáit, de hűséges olvasóinak egy része már nem tartja be ezeket. A hegemónia a múlté.

Az emberek kimennek a közutakra és egyszerre több tucat helyen tartanak egyelőre félpályás útlezárásokat. Szívükben azonban már a teljes útelzárás képét dédelgetik. Mások tereken gyűlnek össze és eddig soha nem tapasztalt nyíltsággal és nyerseséggel nevezik nevén a hatalmat, a kormányt. A hangvétel, a nyerseség, a „mengelézés” új, ismeretlen jelenség. Ehhez képest a forradalom „ruszkik haza!” jelszava finomkodás volt, a „vesszen az ávó!”-val együtt is. Ez az átkozódásszerű kitörés, a véleményalkotás nyersesége nem stíluskérdés, hanem a jelenség tartalma. Maga lázadás. A társadalom egy része felismerte urait és kizsákmányolóit. Jellemző ugyanakkor a hatalom és a tudatiparosok zavarodottságára állandó szemrehányásuk a stílus miatt. Így nem lehet beszélni. Mondják a „munkásököl – vasököl” egykori helyeslői, vagy azok, akik csak helyeselték, hogy a liberális munkásököl a munkásokra sújtott le a rablóprivatizációban. Az a hatalom nem bírja most az „útszéli” hangot, amelyik elterjesztette a trágárságot, amelyik valósághow-kat rendez és tönkreteszi a nyelvet, elveszi a szavak értelmét.

Éppen fordítva van. A tüntetésen felmutatott akasztófa egy nép jogos, legszentebb és legjogosabb bírósági ítélete, amely manipulációval már el nem fojtható. Az emberek nagy csoportjai fölött a tudatiparnak már nincs hatalma. Az emberek visszavették maguknak a véleményalkotás szabadságát, és felszabadult örömmel kiáltják világgá a saját ítéletüket.
Akinek van füle a hallásra, hallja meg.