– Képviselő úr, mennyire eretnek dolog ma autonómiákról beszélni Európában?
– Eretnek dolog? Nézze, most Brüsszelben beszélgetünk. A város hivatalosan Flandria része, de fele részben vallonok lakják. A flamandok teljes kulturális autonómiával rendelkező nemzet a Belga Királyság zászlaja alatt. Flandriában a flamand a hivatalos nyelv, Belgium pedig föderációt alkot, a flamand és vallon közösség teljes egyenjogúsága mellett. Sőt a hetvenezres német közösségnek is önálló parlamentje van.

Ami Spanyolországot illeti, ott is vannak autonóm területek: Baszkföld, Galícia, Andalúzia, Katalónia autonóm tartományként működik. Parlamentjeik széles körű felhatalmazással bírnak a helyi jogalkotásban, kiegészítve erős nyelvi és kulturális autonómiával. Több észak-európai országban hasonló a helyzet. Finnországban például két nemzeti közösséget tartanak nyilván, a finnt és a svédet. Ez utóbbihoz mindössze a lakosság egynyolcada tartozik, mégis a svéd nyelv ugyanolyan hivatalos elismerésben részesül, mint a többségi nemzet nyelve. Magától értetődően a kulturális különbségeket is ilyen toleranciával kezelik, sőt támogatják. De még több példát is sorolhatnék, ahol a nyelvi és kulturális sokszínűség nemhogy hátrányt, hanem egyenesen előnyt jelent.

– Mindez azt jelenti tehát, hogy az autonómia nem valami furcsán hangzó, félelmet keltő fogalom, mint aminek jó néhány országban igyekeznek beállítani. Többek között a mi környezetünkben is, az egykori keleti tömb országaiban.
– Valóban, a kommunista uralom alatt lévő országokban igyekeztek mindent központosítani, még a nyelvet és a kultúrát is. Nem beszélve a tervgazdaságról, amely kitűnő lehetőséget adott az államnak arra, hogy mindent bekebelezzen, központosítson és előre meghatározzon, továbbá, hogy felszámolja a magántulajdont és a regionalizmust. Tán mondanom sem kell, hogy az Európai Unió értékrendje egészen más. Az egyesült Európában egyre inkább arra törekszünk, hogy a döntések helyben és ne egy elkülönült hatalmi központban szülessenek meg. A nyelvi és kulturális sokszínűség önmagában is érték, s a hatalommegosztás rendező elve – legalábbis elvben – a regionalizmus, a közösségek önszabályozása. Szerintem mára már jócskán meghaladottá vált az a szemlélet, hogy az az állam működik jól, amelyik egy kézben tartja a folyamatokat. Számtalan példa bizonyítja, hogy a központosítás hosszú távon nem hoz sikert.

– Mi a véleménye arról, hogy Európában még mindig létező jogfogalom a kollektív bűnösség – itt elsősorban a beneąi dekrétumok szlovákiai és csehországi továbbélésére gondolok –, miközben egyes népek, nemzetiségek kollektív jogainak elismerésétől ódzkodik az Unió?
– Ez valóban hihetetlen és elfogadhatatlan helyzet, aminek szomorú példájával magam is találkoztam Révkomáromban. A kollektív bűnösség teljességgel ellentétes az európai jogfelfogással. Hogy miért? Ha valaki rossz fát tesz a tűzre, csak az egyéni felelőssége állapítható meg. A bűnösség nem osztható meg, és nem terjeszthető ki másokra. Nem fizethet valaki mások bűneiért. Mármost ami a jogokat illeti: az egyetemes emberi jogok is alapvetően az egyénhez kötődnek. Mégis, néha ki kell terjeszteni őket a közösségre, ha önmagában az emberi jogokra hivatkozással nem lehet megvédeni az illető népcsoport érdekeit. Például a történelem során elkövetett kollektív igazságtalanságokat csak ugyanilyen módon, a kollektív jogok biztosításával lehet jóvátenni.

– Milyen békés eszközöket tudna javasolni a magyarok számára, hogy kollektív jogaikat kiharcolják, érvényre juttassák?
– A nemzetközi jogra kell hivatkozni. A strassbourgi Emberi Jogi Bírósághoz kell fordulni, keresettel élni a luxemburgi Európai Bíróságon, továbbá folyamatosan beadványokkal bombázni a nemzetközi jogvédő szervezeteket. Ugyancsak hasznos lehet a plurális állam követelése, hiszen ez létező jogi fogalom és elismert uniós célkitűzés. Arról van szó, hogy kívánatos lenne a döntések decentralizálása, az állam hatalmi monopóliumának megtörése. Sajnos, ez sok esetben igen nagy akadályokba ütközik. Még a strassbourgi Emberi Jogi Bíróság is gyakran szemben találja magát azzal a problémával, hogy egy-egy döntése zátonyra fut az illető állam központosító törekvésein, és ne szépítsük: az ítélet tudatos elszabotálásán. A harc tehát kettős: országon belül a hatalom megosztásáért, a decentralizációért, nemzetközi síkon pedig – elsősorban a bíróságokon – az adott népcsoport kollektív jogainak elismeréséért.

– Ezek után hogyan látja a katalánok helyzetét saját hazájukban? Elsősorban az emberi jogi helyzetre és a kollektív jogok biztosítására lennék kíváncsi.
– Kétségkívül értünk el haladást. Például kiharcoltuk az autonómia státusát. De még mindig nagyon messze vagyunk attól, hogy valamennyi követelésünket beteljesedni lássuk hazánkban. A katalán nyelv védelme még mindig bizonytalan lábakon áll, hiszen a spanyolt sokkal többen beszélik, s ez egyeseknek elég indok arra, hogy támadást indítsanak a katalán nyelvhasználat ellen. Növelni kell tehát erőfeszítéseinket, erősíteni az autonómiánkat és olyan szorosra zárni sorainkat, hogy hatásosan meg tudjuk védeni nyelvünket, kultúránkat s ezáltal egész nemzeti közösségünket.

– Mit gondol, miért félnek a nagyhatalmak annyira a kis nyelvek elismerésétől, a kis közösségek, népcsoportok kollektív jogainak elismerésétől?
– A dolgok mélyén a jakobinus hagyományok, a központosító európai eszme továbbélése figyelhető meg. Pedig ezek már meghaladott eszmék, a mai idők próbáját aligha állják ki. Mint ahogy említettem, a mai Európa inkább a pluralitás felé törekszik, még ha botladozva is. A jakobinista központosító eszmerendszer, a kis népek és nyelvek iránti türelmetlenség és megvetés ma már aligha nevezhető korszerűnek. A világ egyértelműen a sokszínűség elismerése felé halad. Erőteljes változást érzékelek például a német társadalomban az 1960-as 70-es évekhez képest. Mintha sokkal nyitottabbak lennének a pluralitás irányában, mint azelőtt. S ennek, persze, örülök.

– Remélhetjük, hogy Franciaország és az őt utánzó egyéb központosító országok is követik majd a jó példát?
– Számos kulturális szervezettel ápolunk jó kapcsolatokat Franciaországban. A hivatalos francia politika valóban rendkívül monolitikus, befelé forduló és begyöpösödött. Ugyanakkor az a benyomásom, hogy a társadalom sokkal nyitottabb és dinamikusabb. Európai szinten van már képviselete az okszitánoknak, a bretonoknak, a korzikaiaknak, a savoyaiaknak, a Val d’Aostában élőknek, az észak-katalánoknak és az északi baszkoknak. Rendkívüli életerővel szervezik társadalmi, kulturális életüket. Sajnos, mindez nem tükröződik a hivatalos Franciaország politikájában. Ám ha a társadalomban megvan a kellő vitalitás, ha ebbe a jó irányba mozdulnak el a dolgok a mindennapi emberek szintjén, előbb-utóbb a politika sem vonhatja ki magát a hatása alól.

– Már csak azért is érthetetlen ez a hivatalos húzódozás, mert a gondolkodó elmék számára már régóta világos: a nyelvi és kulturális sokszínűség csak gyarapítja egy ország szellemi életét. A franciaországi, a romániai, a lengyelországi kulturális élet csak gazdagabb lesz, ha ott például bretonul, illetve magyarul énekelnek, vagy a gorálok táncát járják.
– Magam is így gondolom. Igen, ez egészen biztosan így van. Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de ha csak egy állampolgár akad is, aki a többségi nyelvtől eltérőt használ, akkor ezt a „idegen” nyelvet az államnak el kell ismernie. Persze, az egyénnek és minden kis népcsoportnak is azon kell munkálkodnia, hogy megvédje saját nyelvét és kultúráját. Nem mellékesen az államnak is érdeke, hogy a határai közt élő nemzeti közösség boldog és elégedett legyen. Hiszen melyik kormánynak hiányzik, hogy állandó frusztrációnak és fenyegetésnek tegye ki magát a kulturális jogok megtagadása miatt. Ahhoz, hogy az igazi nemzeti egység megvalósuljon, hogy az állampolgárok őszinte lojalitással viszonyuljanak országukhoz, elengedhetetlenül szükséges, hogy az állam elismerje a társadalom sokszínűségét és a többségtől elütő kultúrák, nyelvek, szokások létjogosultságát. Belátom, hogy a franciaországi politikai hagyományok megnehezítik a váltást. Ugyanez vonatkozik azokra a kelet-európai országokra, amelyek – nem utolsósorban francia mintára – még ma is fennen hirdetik az egy nemzet egy állam, egy nyelv, egy kultúra eszméjét. Itt még a kommunizmus is megtette a maga romboló hatását. Nem kétséges, hogy fél évszázados diktatúra után nem könnyű rendet tenni a fejekben és rácsodálkozni a világ sokszínűségére. De hogy a folyamat elkerülhetetlen és megállíthatatlan, az biztos. A szabadságunkról van szó.

Havasi János

(az Duna TV-ben sugárzott interjú)

www.commora.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés